Feledi „vászna” az eredeti helyszín, a vurstli, vizsgálatának tárgya az emberi lélek. Kilenc táncossal lassan, de biztosan megfejthető világot teremt, a szereplők persze ismerősnek tűnnek. Új – a táncszínház világában ősbemutatónak számító - kortárs balettje szép, elégikus képpel kezdődik, a szereplők parádészerűn felvonulnak a színpad hosszában, merőlegesen a nézőtérre. A rendező-koreográfus úgy mutatja be őket, hogy pontosan pozicionálja hollétüket, társadalmi közegüket, és mire kibontakozik - az absztrakt és klasszikus alapú - tánc, a látványvilág már bevésődik a fejünkbe, amelyet Both András, Minorics Krisztián és Feledi János közösen tervezett, Pető József világításával megfejelve.
A fekete térben homokkal borított táncparkett felett hosszú fémláncokon - zsinórpadlásról lelógó - öt-hat piros-deszkás hinta lóg, melyek térbeli elhelyezésük és a táncosok eszközhasználata révén körhinta érzetét keltik. A színpad hátsófalán hatalmas kivetítő, néha fekete-fehérben fut rajta a szereplők jelenidejű kamerafelvétele, ezzel nyomatékosítva a jelenet lélektani hatását. Ekkor egy-egy szereplő a nézőtérrel párhuzamosan elhelyezkedve a háttérben, premierplánban lereagálja a színpadi előtérben dolgozó táncosok történetmesélését. A szereplők nemcsak testükkel, de mimikával, a karakterek érzelmeinek néma közvetítésével is erősen jelen vannak.
Külön kiemelném Bati Nikolett jelmezeit és vélhetően maszkjait, amelyek álomszerűvé, néha ördögivé teszik a szereplőket, kiváló és pontos karakterépítéssel. Erősen emlékeztet jelmeztárának összessége az American Horror Story cirkuszos évadjának képi világára, hangulatteremtő. Mintha beszabadult volna egy Desigual outletbe, ezerszínben lépnek fel a táncosok, meghökkentő geometriájú, mintás jelmezekben, dicsérendő, hogy a tervező milyen könnyedén, esztétikai élményt nyújtva kombinálja a színek és minták sokaságát. Mester Dávid aláfestő zenéje is hasonlatos, jó érzékkel keveri a klasszikus és progresszív zenei részeket.
Egyre jellemzőbb a narratív előadásokra való törekvés a kortárstáncban, és Feledi nem fél a klasszikus történetmeséléstől, bár hagy teret a zene és a tánc tiszta örömének is. Majdnem pontosan követi a dráma szerkezetét, és felhív minden hangsúlyos történetbéli referencia pontot. A táncosainak rengeteg lépést kell megtenniük, tolják, húzzák, csúsztatják, lóbálják karjukat, lábukat, ez a koreográfia kelléke. Számukra higanyszerű, érzelemdús rohanás ez az este a stílusok és ötletek között, amit meglehetős könnyedséggel és nagy energiával teljesítenek. A számos szép szóló ellenére jellemzően párba, trióba rendeződnek a szereplők, szögletes mozdulataik szakítják meg az érzések hullámzását, s e szögletes táncelemek lekerekedett mozdulatokká lesznek, amikor egy-egy szereplőt megérint a félelem, a fájdalom, Liliomot a halál.
Feledi színpadán a körhintáslegény és a cselédlány drámája az élet és a halál, a szépség és a pusztulás együttélése, a trauma és a veszteség kinagyított pillanatait látjuk. Szokásához híven, ötvöz a tánccal némi beszélt szöveget (lassan állandó fellépő művészeiként, Szűcs Nelli és Trill Zsolt felvételről), pantomimot, s ez melankóliában, finom humorban, színekben gazdag, és feltétlen fantáziadús előadást ad ki. Igazi camp Trill Zsolt előadásában egy Kovács Kati sláger szavalat.
A kilenc táncos – ahogy Molnár szereplői is – eltérő hangsúllyal vesznek részt a produkcióban. Kicsit megbillen a sztorit Muskátné szerepe felé, ami nem csoda, Wéninger Dalma technikája kiemelkedik a csapatból, félelmetes vurstlis szörnyeteg asszonyt táncol elénk. Liliom és Julika szerepében Földesi Milán és Bakonyi Jusztina kettőse fájdalmas love storyt hoz, míg Marika és Hugó, Frank Flóra és Perjési Patrik a játékos humort és az igazi szívszerelmet képviseli. Hollunderné szerepében Czvikli Fanni kiragyog, mókás, emlékezetes karaktertáncot mutat. Ficsúrként Nagy Csaba a kísértő rontás maga, igen megtévesztő kis vörös kobold külsejével. Milchmann Máté több kis szerepben, valamint Márkus Fanni Lujzaként szépen és pontosan illeszkedik a színpadi történetbe.
Sokszor olvasom jellemzően két tánckritikustól Felediről ugyanazt, a személyét, művészi munkáját minősítő, mindig biztosan bántó sorokat, amelyek mindig ugyan arról is szólnak, hogy bezzeg más…. De valószínűleg Feledi elég intelligens ahhoz, hogy valóban megértse Mihail Barisnyikov művészi ars poetica-ját, miszerint nem másoknál, csakis magánál akarjon jobb lenni. És ezt teljesíti. Nyolc éve láttam először a Feledi Project – számomra - első produkcióját, és szakképzett nézőjeként érzékelem is imponáló fejlődését, koreográfusi és rendezői eszköztárának gazdagodását, színpadi munkája színvonalának pozitív irányú változását. Szóval az ő támogatása - amit úgy irigylenek tőle sokan - minden fillérje jól hasznosult, egy művészember épült belőle.
Fotó: Feledi Project
