Iza színházban járt - Puskin nyomán: Anyegin - Határon Túli Magyar Színházak Szemléje | Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós
vasárnap, 19 november 2017 13:43

Puskin nyomán: Anyegin - Határon Túli Magyar Színházak Szemléje | Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós

Értékelés:
(14 szavazat)

Kosztya Puskint rendez


A szerelemnek három fajtája lehetséges:
a lírázó neurózis, a teljes pokol és a családias unalom.
(Szentkuthy Miklós)

(Határon Túli Magyar Színházak Szemléje/ Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós -Thália Színház – Puskin (nyomán): Anyegin - 2017. november 13.-i előadás)

Éva: Emlékszünk még arra, amikor szerelmesek voltunk? Poklot-mennyet jártunk, a végtelenbe nyílt minden ajtó, tétként tettük fel a szívünket egy válaszra. Mindezt egy jól sikerült „romantikus pszichedelikus techno” formájában láthattuk újra egy hétfőn, novemberben. Kőkemény Tatjána és önpusztító Anyegin: a szerelem nem játék.
Iza: Nagyon jó hangulatban kapott el a gyergyói „Puskin nyomán” Anyegin, vevő voltam rá. Mintha Trepljov és nem Nagy Botond rendezett volna a tóparton, ahogy Nyina mondja egy másik orosznál, Csehov Sirályában: „Emberek, oroszlánok, sasok […] és mindazok, amiket szemmel nem lehetett látni - egyszóval minden élet befejezte szomorú körforgását és kihunyt...” Új forma, új játék, új érzés, más színház. Tetszett. Érezhető volt persze, nem mindenki osztotta álláspontom a nézőtéren.


Iza: Kisétált a színpad előterébe Szakács László, mintha maga Puskin egy „Megrémítenek a normális emberek” feliratú pólóban, és szép dallamos hangon elmondta, hogy ez egy pszichedelikus techno Anyegin lesz. Részben az volt. Bár az est végére képzelgéseim nem torzították el az észleleléseim és tudatállapotom sem változott. A fémzene jó hangos volt, ami kizárta a bágyadt szemlecsukódást a lassabb részeknél. Mit kaptunk vissza Puskin verses regényéből? A best of-ot. Megvolt Tatjána és Anyegin levele, a lélekölő orosz tél, a párbaj, Lenszkij halála, a moszkvai bálozás és a külön-külön idősíkban szerelmesek fájdalmas csalódása.
Éva: A kezdeti néző-áthangolási szakasz után a dobozos-virágmintás (inkluzíve: matrjoskás) nagyorosz káprázatnál és az ötletes, Anyegin-Lenszkij párost bemutató squash-partinál már tudni lehetett, hogy itt a formabontás nem üres ígéret lesz. Nem csaptak be, sőt, gyorsan változó invenciózus képeket, a sokféle mozgás közé iktatott friss színészi magánszámot, a szimbólumokat illetően folyamatos agymunkára való késztetést, míg a tetőponton ütemet váltó, zaklatott ritmusképeket kaptunk. Jó volt ez nagyon. Már csak azért is, mert – a nem egyenletes - dinamizmus mellett sikerült pontosan rögzíteni a figurákat és a négy főszereplőnek akkora erővel, tehetséggel alakot teremteni, hogy azoknak legyen sorsuk is a színpadon.

Iza: A forma rendhagyó volt. Anyeginünk a nagy orosz tájban, mint Borg és McEnroe fénykorában, virágos mezőben, mintha teniszjátszmán unatkozott volna, Lenszkijjel az oldalán. Lehet, ez erős, de talán Márton Erika díszlet- és jelmeztervei készülhettek pszichedelikus állapotban, mert nagyon „Alice Csodaországban” érzetük volt, szinte vízió volt minden a színpadon, benne egy-két szimbólum – józan állapotban - komoly fejtörésre adott okot. (Így a tucatnyi papíragár figura rohangáltatása a színészek által előre-hátra, ami állítólag az arisztokrácia mozdulatlan, változatlan voltát volt hivatott kifejezni.) A végig dübörgő techno nem zavart, de kellemesen elandalított, amikor Lenszkij (Kádár L. Gellért e.h.) és Olga (Máthé Annamária) szerelmi egymásra találása, vagy már Lenszkij búcsúja az élettől Xavier Rudd Spirit bird-jére történt, halk gitárszóra. Nem volt szokványos Tatjána (Szilágyi Míra e.h.) és Olga női eszményképének felcserélése sem. Inkább volt Olga a hagyományok ellen lázadó, önmagát vállalni merő nő, mint Tatjána. Olga nem volt „szófogadó leány”, aki „vidám, mint hajnaltájt az égbolt”, s „arca sem volt üres, lélektelen, mint egy Van Dick madonna képe”. Tatjána sem volt Puskin alakja: „bús, félénk, zajra rebben”-ő, „untatta szilaj játék” figura. Ráadásként inkább Tatjána volt a szőke, míg Olga az éjfekete.  
Éva: Tatjána itt már a belépés – csodásan lelassított – pillanatában nagy nő. Tartás, kemény szépség, bátor szív. És mindehhez még az első, megcsúfolt szerelem. Lenszkij és Olga együtt maga az élet, amit tönkretesz Anyegin. Anyegin mindenkit tönkretesz. Éppen csak Tatjána éli túl. Maradandó pillanat, mikor Tatjána a már megtört Anyegin szerelmi vallomása után elveszi annak rózsacsokrát, majd félelmetes szilárdsággal felegyenesedik és a csokrot, mint egy értéktelen szemetet ledobva, megvetően otthagyja Anyegint. Ha van keserű győzelem, akkor ez az. Kádár L. Gellért és Máthé Annamária (Lenszkij-Olga) képesek voltak együtt megteremteni és közel hozni hozzánk azt a szerelmespárt, kiknek elveszítése ugyan olyan erős bűn lesz, mit Tatjána szerelmének megalázó visszautasítása.

Iza: Anyegint nem éreztem a “felesleges” embertípusnak. Faragó Zénó által életre keltett hősben ott bujkált, hogy értékes, többre hivatott, de romantikus vonás egy szál se benne. Inkább volt ő a szárnyas fejvadász, vadászat nélkül, mert ugyan idegenként mozgott a világban, de igazi akarat, ölési vágy nélkül. Abban nem volt hiány, hogy hőseink a színpadon mind szomorú sorsú, szánalomra méltó emberek voltak, így mindnyájuk sorsa boldogtalanságba torkollott. De nem az üres, céltalan élet, hanem az életre való képtelenség miatt. Bár lehet, e kettő ugyanaz. Innen az erős Csehov utánérzés is.
Éva: Anyegin destruktív szerelmes, a világot megvetésével sújtó ember, aki unalmát társaságira szublimálja, intelligenciája és kegyetlensége a humorát sötétté teszi. Önpusztításba akkor fordul, mikor megüti a lelkét a Tatjánával való találkozás. Mint egy időzített bomba. Sokszor kívánják valaki gonosznak, hogy szakadna rá a mennyezet. Itt ezt önmagának kívánja és lőn. Passzent egy halálnem. Erős alakítás.

Iza: Nekem hiányzott az előadásból Puskin sorai között megbúvó irónia. Igaz, képi irónia az volt, de verbálisan semmi. Pokoli realisztikus Anyegin volt ez. Tatjanában nem „lélek-tüzén életre keltek a regényhősök” és „mind egy alakká egyesül, s mind Anyeginná testesült”. A lány a hús-vér férfibe, s nem a fejében élő romantikus képbe szeretett bele. A visszautasítását követően sem „hervadoz már teste-lelke”, egy topmenedzser asszony visszavágása volt, hogy: „Szeretem még (mit rejtegessem?) de másnak szánt a sors oda, hűtlenné nem leszek soha”. Az szépen kibontakozott, hogy Tatjána abszolút Anyegin fölé emelkedik.
Éva: Én nem leltem batisztszalagos-loknis romantikát ebben a rendezésben, ami inkább az elvárásaimra való rácsodálkozás szempontjából érdekes: miért is kéne ilyennek lennie? Az eddig látott színrevitelek majd mindegyikében ez benne volt. (Gyönyörű kivétel a Vahtangov Állami Színház Rimas Tuminas rendezte Anyeginje, nálunk az áprilisi a MITEM-en volt látható). A szöveg nélküli, abszolút csak az érzelmekre ható látomásos jelentek erős vizualitása mellett zavarónak éreztem – a cezúra erőssége miatt – a narrátor és egy nézőt játszó színésznő függöny előtti beszélgetését. Nem illeszkedtek zökkenőmentesen a szereplők történetet meg-megszakító, műtől függetlennek tetsző szövegrészek sem, de velük párhuzamosan futó erős képiség befogadhatóvá tette azokat.

Iza: Volt ebben az előadásban tűz, szellemiség. Sajna a közönség nem nagyon vette. Amikor Larina mikrofonba üvöltötte, hogy „merj kimenni előadás közben, ha unod”, vagy valami hasonlót, biza a mellettünk ülők elhúztak. Az is igaz, egész előadás alatt a mobil telefonjukon neteztek, az első sor közepén. Nekik is megvolt az új forma, a más színház! Elgondolkodtam, ha Cumberbatch, vagy Glenn Close állt volna a színpadon, akik mernek, előadás közben leállva, maguk utasították volna ki őket. Oké, hogy a művészet is egyfajta szolgáltatás, de legyünk már képesek legalább megpróbálni befogadni. Ha meg süketek vagyunk hozzá, ne foglaljuk más elől a széket.  
Éva: Az általam egyébként nem mindig értelmezhető össztársadalmi ügyekre (konformizmus, háború, szolidaritás hiány, gyávaság) adott mű-, de nem koncepcióidegen színpadi reflexiók valóban meghaladhatták azon nézők befogadóképességét, aki tévedésből vettek jegyet valami jó kis szerelmes orosz darabra. Viszont nekem módot adott az önmérséklet erényének gyakorlására annak belátása, hogy aki az előadás alatt, az első sorban debilen nyomogatja a mobilját, annak a színházi élmény befogadásához szükséges kulturális referenciapontok megszerzésére úgysincs semmi esélye. Magával ragadó előadás volt, mert felidézte azt a hatalmas erőt, amely megpörgeti néha az életünket és élővé tette a már 1832-ben sem megválaszolható félelmetes kérdéseket: „Hihet-e hát a szív? Szerethet? / Ki nem csal meg s nem ámít el? / Ki nézi úgy a szót s a tettet, Hogy mértékünkkel mérlegel?”

[Szereplők: A. Sz. Puskin: Szakács László m.v./ Jevgenyij Anyegin, földbirtokos: Faragó Zénó/ Vlagyimir Lenszkij, költő: Kádár L. Gellért e.h./ Tatjana Dimitrijovna Larina, Larina idősebbik lánya: Szilágyi Míra e.h./ Olga Dimitrijovna Larina, Larina fiatalabbik lánya: Máthé Annamária/ Larina asszony / Filipjovna, öreg dajka: Bartha Boróka / N. herceg, Tatjana férje: Dávid Péter / Továbbá: Boros Mária, Fodor Gyöngyi, Vajda Gyöngyvér]

(Fotó: Jakab Lóránt)

 

Megjelent: 335 alkalommal