Iza színházban járt - Vidéki Színházak Fesztiválja 2017 - Örkény István: Macskajáték (Békéscsaba)
vasárnap, 10 szeptember 2017 13:29

Vidéki Színházak Fesztiválja 2017 - Örkény István: Macskajáték (Békéscsaba)

Értékelés:
(27 szavazat)

„Néha most is ilyen futhatnékom van!"

(VIDÉKI SZÍNHÁZAK FESZTIVÁLJA 2017 – Békéscsabai Jókai Színház – Örkény István: Macskajáték – 2017. szeptember 9.-i előadás)

Megtörténik persze, és alighanem a szerepek többségében, hogy a színész az adott ponton megáll, nem kíván továbblépni, vagy nem tud túljutni rajta, mert a szövegben nincs rá indíték – amit minden megrovó szándék nélkül mondok, hiszen ettől még a darab is meg a színész is kiváló lehet. De ha én »a színész és író« találkozásának lehetőségét veszem számba, akkor a szabály helyett a kivételre hivatkozom, arra a ritka és nagyszerű alkalomra, amikor az író látomása – mint egy vers egy darab papíron – a színpadon lett teljes és egész.” Örkény István írta ezeket a sorokat Latinovits Őrnagy alakításáról. Ez így van nálam Orbánné személyével is. Egy színésznő elvette tőlem annak a lehetőségét, hogy másképp láthassam Orbánnét, mint ahogy ő látta, mert vele, általa lett élő a karakter. Ennyi.  

A Macskajáték egy zseniális darab, szerintem színrevitelének sikere az özv. Orbán Bélánét megformáló színésznőn áll, vagy bukik. Ő pedig akkor tud önmagán túllépve is szárnyalni, ha a többi szereplő pontosan a helyén van, alájátszik. Ez a békéscsabai előadásban perfekt volt. A társulat egy igen tisztességes előadást hozott a találkozóra. Nem mondanám, hogy Juhász Róza rendező forradalmasította a darabot, de szívvel és ésszel vitte színre. Libor Katalin díszlete és jelmezei ellen sem lehet nézőként szavam. A díszletfalak impozáns, mi több elegáns keretet adtak a darabhoz, a kinagyított, megsárgult képeken láttuk – szimultán - a múlt század 60/70-es éveinek városrészéleteit Garmisch Partenkirschentől Pasaréten át Újlipótvárosig, meg özv. Orbánné társbérleti lakásbelsőjét. A jelmezek is mind tökéletesek, korhűk voltak, még a ruhák (is) hozták a figurákat. (A mogyorószín dzsörzékosztüm, félcipő a magas szárú helyett.)

Ebben az előadásban Egérke (Tarsoly Krisztina) nem volt rút, nem játszott rá a színésznő a jelentéktelenségre. Átlagosan szép, de megfélemlített nő volt, akinek a lelke kezdett gyógyulni. Csermlényi Viktor (Mészáros Mihály) végre nem egy nevetséges, gusztustalan hústorony pojáca volt a színpadon, hanem még hihetően potens férfi. Kovács Edit Paulája kis remekmű volt. Így képzeltem Paulát mindig, olvasás közben. A rózsaszínbe öltözött nőstény barrakuda. A színésznő játéka által Paula nem fokozatosan alakult át barátnőből ellenséggé, már az első színre lépése egy vetélytárs belépője volt. Nem színlelt, csak sajna Orbánné későn kapcsolt. Ahogy Kovács Edit arcjátékkal percekig flörtölt Csermlényi Viktor névjegyével, az még a remeknél is jobb volt. Elegánsan, keményen állt a színpadon Markovits Bori Csermelényi anyjaként, ahogy pontosan hozta szerepét az Orbánné lányát és vejét játszó Liszi Melinda és Presits Tamás is.

Az előadás tartópillére volt Fodor Zsóka Giza-alakítása. Remekül megoldotta a színésznő, hogy tolószékhez kötve, lényegében statikusan is - gesztussal, mimikával – bemutassa Giza személyiségét. A nő rideg, szenvtelen tárgyilagosságát, a félelemből elmulasztott élet miatti fojtott dühét. Majd az újrakezdés boldogságát, hogy még egy kis tolószékes, lehetséges életért képes feladni önmagát. Mert Giza jön haza Erzsihez, a „nyugati” luxust feladva. Ha lehet ilyet mondani, Giza harminc év vegetáció és egy kiadós röhögés után méltósággal és katartikusan jelentette be, hogy „becsináltam". A bejelentésre a testvér, Szkalla Erzsi (Orbánné) mellékuporodik. Átölelve őt, sírós-nevetősen mondja, mindjárt segít. A zárókép a közös - talán mindkettőnek megnyugvást hozó - jövő ígérete volt.

Özv. Orbánnét Felkai Eszter kilenc év színpadi kihagyás után, e szerepre visszatérve játssza. Ez látszott is alakításán, tobzódott a színpadon, imádva élte az ott töltött perceket, igazi színésznő. De ettől egy kicsit „sok” lett a produkció. Özv. Orbánné ténylegesen „repkedett” a színpadon, öles léptekkel, körbe-körbe, amitől inkább egy 65 éves, kissé trampli asszony komikus figurája kerekedett ki. Orbánné Janus-arcú karakter, gyermeteg, de egyben bölcs ember is. Ez teszi képessé arra, hogy Egérkével - szeretetből - macskaként, nyávogva kergetőzzön a lakásban. De emellett halál pontossággal látja az élet fonákságait is, a Paula-effektus kivételével, mert ott a szerelem kissé elveszi az eszét. Felkai Eszter Orbánnéja inkább „zizi” volt, szertelen. A néző – én mindenképpen - úgy érezte, éppen ideje lenne, hogy elfogadja korát, állapotát és hallgasson Gizusra. Lehet, csak én, de nem láttam az Orbánnéban meglévő kettősséget, emiatt nem tudtam azonosulni az asszony esendőségével. Ez persze semmit sem vesz el a színészi produkció igazából, a színésznő hitéből. Felkai teljesen „odaadta” magát Orbánné figurájának. A csendes, elmélyült jelentekben, a 65 évesen is még szerelmes asszony pillanatainak megmutatása során, meggyőző volt a színésznő.   

De ott motoszkált bennem Vári Éva 2003-as alakítása, amit csak felvételen láthattam, nem is olyan rég. És láttán még így is késztetést éreztem utána, hogy esetleg megsimogassam Orbánnét a vergődéséért, hogy ne fájjon neki annyira az élet, fogadja el az öregkort, nyugodjon meg végre. Mert a Pécsi Harmadik Színház előadásában Orbánné figurájában tombolt az ambivalencia. Erzsi egy kiérdemesült, jobb sorsra érdemes lokomotív volt, aki nem futkározott, méltósággal vonult. Maga volt Orbánné az elszúrt élet szívfájdalma, humora volt, igaz fájó, s nem nevetségessége. Még közönségességében is arisztokratikus volt, egyenes derekú, büszke Szkalla-lány, ballonkabátban, fűzőscipőben is.  Nekem bizony a Vári- féle értelmezés maradt és marad, mert pont olyanra írta meg özv. Obánné személyét Örkény.   
 
(Fotó: Nyári Attila)

Megjelent: 260 alkalommal