Iza színházban járt - FRED EBB–BOB FOSSE–JOHN KANDER: Chicago (Átrium)
hétfő, 02 július 2018 00:05

FRED EBB–BOB FOSSE–JOHN KANDER: Chicago (Átrium)

Értékelés:
(42 szavazat)

Keserű só         

(Átrium – Kander – Ebb – Fosse: Chicago - 2018. június 29.-i előadás)

Éva: Voltam én már rendes musicalt nézni, ahol minden dal fináléra volt rendezve és csak a jegyet finanszírozó nézőtársaim rosszallása akadályozta meg, hogy énekelve csatlakozzam a francia forradalomhoz, egyben halálosan beleszeretve a slimfit jelmezes, negyvenkilós, irháig szoláriumozott főénekesbe. Na, Alföldi Chicago-ja nem ilyen. Keserű. Arról szól, hogy két nyilvánvalóan tehetségtelen lányt megrág és kiköp ez a szar élet és mehetnek rózsaszín tüllben, kínai strasszban csipogni a kerületi kultúrházba. És mi vagyunk a közönségük az Átriumban és a kultúrában is.
Iza: Azt mondta Éva: „A Chicago a Csárdáskirálynő 10 %-a, mint darab.” Stimmel. Ettől függetlenül kiváló zenei alapanyag, és ha van két jelentős művésznő a Roxie-Velma párnak, jó produkció lehet ez. Alföldi Róbert lendületes, ötletes musicalt/revüt vitt színre, határozottan egy kis brechti feelinggel. Bár jobban járt volna, ha a prózát egyenértékűvé teszi a tánccal és a zenével. A gyilkos-duó és a sztárügyvéd triója elvárásaimhoz képest halovány volt. A mentőövet a darab „kiscsillagai” adták, Hámori, Hernádi, Bercsényi és Mihályfi. 


Iza: A Csárdáskirálynőben minden benne van, amit tudunk a „rongyos életről”, Kander – Ebb – Fosse darabjában meg nem! Alföldi Róbert a gengszter Chicagóban hagyja a történetet, a múlt század elején. Középpontban két gyilkos hölgy pillangótánca, egy erkölcsi skrupulusok nélkül működő városi közegben, ahol mindennap új szenzáció kell, mert a reggel azzal indul, hogy új gyilkos váltja a régit. Ezért aztán nem élveztem a színpadi szöveg szerinti „migránsozást”, a Himnusz (vagy második himnuszunk a Szózat) foszlányaira a képembe vetett rendezői kiokítást, miszerint „szeretném megköszönni, hogy ilyenné tette az országot”, vagyis miattam élheti víg illiberál napjait Magyarország. Sorry, de nem. Csípem Alföldi harcos, pártos véleményformálását, azt is, hogy nem rejti véka alá. Azonban közéleti szerepvállalásának eszméi ettől a produkciótól távol maradhattak volna, privát (köz)életérzése nem adott hozzá semmit. 
Éva: Alföldi a finoman szólva nem drámai alapanyagból rendezett egy helyenként drámai helyzetekkel rendelkező revüt. Fütyülve az elvárásainkra: nem kapunk dübörgős „nagy” musicalt, bülbülhangú énekeseket és százfős tánckart, nem szakad le a mélynyomótól a plafon. Megfosztatunk a dalok végén a hujjogatós tapstól, a jó bemondásoktól és az ehhez kapcsolódó, kipirult arcú „azmilyenjóvolt” nézői élményfeldolgozástól. Mi van helyette? Tehetségtelen embereket játszó tehetséges színészek és táncosok, a műfajjal szembemenő ötletek - különösen a kisközségi hittantanári stílben hozott antikonferanszié (Hámori Ildikó) fogott meg – a funkcionális obszcenitáson keresztül a metoo és a színpad összefüggéseinek valós ábrázolása, és annak kimondása, hogy az erkölcs az érdekek látszata. Ja, és a Himnusszal/Szózattal kapcsolatosan nem értünk ám egyet a kolleginával. Öt éve volt az a június 30-a, és Nemzeti búcsúgáláján Csákányi Eszter énekelte a "Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország"- ot. A bekúszó pár akkord eléggé hideglelősen ezt idézte fel.  Azóta persze még szebb, még gyönyörűbb lett.

Iza: Nem akarok kukacoskodni, de minimális nézői elvárásom egy musical főszereplőjétől a tökéletes ének-és tánctudás, s ehhez társuljon fajsúlyos színészi képesség. Ehhez a műfajhoz mindkettő kell. Alföldi két prózai színésznőt választott. Számomra a Chicago=Velma Kelly, ő a kedves. Az estén Parti Nóra formálta meg Velmát, aki a negyedik X-en túl is egy bombanő, ezzel nincs gond. Énektudása viszont nincs meg a szerephez, az este leginkább mély altján búgva prózázott. Nőként benne a dög, színésznőként nem, ami elkelne Velmához. Roxie Hart a kolibri érzetű, lassan térdig érő szög-egyenes hajú, pipaszárlábú, elnagyolt vonású Sodró Eliza volt. Aki maga az élet, a lüktetés, s megkockáztatom korosztálya legtehetségesebb feltörekvő színésznője. Erő, dinamizmus, a prózai részekben valós drámaiság, tökéletes karakterépítés. A kis proli semmi cafat, ahogy eljut a „nagyban kell gondolkodni Roxie” tudásig. Hát énekben sajna ő sem jeleskedik, sőt a dalokban minden harmadik szavát értettem. Az is igaz, elvitte az estét, a produkciónak abszolút győztese: Mrs. Hart.
Éva: Mikor Velma mutogatja a felajánlott közös szám primitív koreográfiáját Roxie-nak, akkor leesett: hát ez két tehetségtelen, de jó állapotban levő kóbor macska, akit a natúr túlélés mozgat. Parti Nóra Velmája az érzékenyebb, fájdalommal és tapasztalattal jobban dolgozó figura, Sodró Eliza Roxie-ja pedig a szemünk előtt gyorstalpalón végzi az élet iskoláját. A „nem tudnak énekelni” nem igaz. Tudnak, de nem úgy, ahogy elvártuk. Sag’ schon, a színészi játék visz.

Iza: A másik fontos páros a Konferanszié és Morton mama. Hámori Ildikó az „Ildikó vagyok, az est házigazdája" szerepében alaposan meglepett. Egyszerre volt a darabban és azon kívül. Játéka intelligens volt, na ja, a régi iskola. Élmény volt hallgatni szájából a színpadi játék, történések utca-filozófus értelmezését: „…csak önazonos akarok lenne, összecsúszni önmagammal”. Hernádi Judit harmadszorra „fektet ki” az évadban, az ugyancsak Alföldi rendezte Fassbinder-darab és Aquitániai Eleonóra szerepe után. Morton Mama ő és slussz. Ahogy az Orlai-produkciókban, a Játékszínben általában nem ellenáll vagy kifejezetten megkövetelik tőle a rendezők a direkt túlzó, komikus hatásokat, itt patikamérlegen volt a poentírozása. Morton Mamának volt mély rétege, a gyakorlatban láttuk mi az understatement játék. Morton mama és története, na meg a börtön-karrierje mögött ott volt a teljes élet, és a színésznő is. Hernádi zenésben is otthon van, a When you are good to Mama, az este egyik fénypontja. Szép csendben behajózott a nagy színésznők táborába. Ez van.
Éva: A tapasztaltak triásza; amikor Morton mama, Velma és a Konferanszié énekel egy lassút arról, hogy megszűntek az urak és hölgyek, a kedvesség, az udvariasság, a forma… Na, azt tanítani kéne. Rendben van az nagyon, kitágul a tér, lelassul az idő. Aztán megyünk vissza a mocsokba, perfekt. Morton mama, Hernádi Judit fogta ezt korrupt, kétdimenziós, helyi jelentőségű szörnyet és csinált belőle egy embert. A tapsrendnél jó volt látni a sorszéleken a két kemény dívát: Hernádit és Bercsényit.

Iza: Nálam Brasch Bence e.h. nem Billy Flynn. Keep smilling, mint egy operett bonviván. Kis hisztis ripacs ez az ügyvéd, aki ha ellentmondanak neki, bedurvul. Talán fiatal még a szerephez. Ő persze tud énekelni. Alakításából hiányzott a figura eleganciája, nem volt előadásában ellenállhatatlanul tenyérbemászó az All I care about, nem fehérgalléros bűnöző volt. Piti. Az pedig kifejezetten zavart, hogy a figura biszexuális és aranyflitteres boxerben szaladgált a színpadon, zoknitartóban. (Magamban hálát adtam az égnek, hogy nem Fekete Ernőt láttam így, a másik szereposztásban.) Mihályfi Balázsé igazi kabinetalakítás, a Celofán-dal (itt Sztaniol-dal) Morton Mama dalának méltó párja, sűrű dráma. Az nem vált az előadás javára, hogy a teszetosza Amos a színészi játék által, valahogy sokkal tökösebb volt, mint a sztárügyvéd Flynn. Bercsényi Péterért meg vérzik a szívem. Már megint egy transzvesztita figura, tán a tucatnyi. Ráadásul Alföldi fontosnak érezte, hogy ezt meg is mutassa. Mary Sunshine szerepében, dögös kiskosztümben, tűsarkúban valójában ő volt a legjobb nő a színpadon, tökéletes énektudással, képzett hanggal, minden szótag érthető, pontos ejtésével. A karakter ízléssel, arányérzékkel kidolgozva, alakítása – sokadszorra – tökéletes. De úgy szeretném már egyszer végre öltönyben, nadrágban látni a színpadon, nemcsak olyan felemásan, mint a Szkénén. Bercsényi egy remek, talentumos színész, férfi színész! 
Éva:  Brasch Bence Flynn-je egy hepciás biszex kezdő hímpáva, aki ugyanúgy be van tojva főtárgyalás előtt, akár Roxie. Jól megmutatták ketten, hogy a tétre menő szereplés narkó, ebben is közös a két szakma. Kémiailag is jó Brasch és Sodró együtt. Mihályfi Balázs Amos-a súlyosabb lett a megszokottnál, jó volt látni. Bercsényi Pétert illetően egy véleményen vagyok a kolleginával, de csekély az esély, hogy a Nemzetiben nyolcadik esküdtet, vagy Benedettót játszana a közeljövőben. Pedig nagyon megnézném.

Iza: A produkció kreativjai működtek, rendesen. Amit az Átrium pici színpadán meg lehetett valósítani, hogy valahogy mégis revüt lásson a néző, az megvolt. Szinte rúdtánchoz készült a fémoszlopos díszlet (Kálmán Eszter), egyszerű, mégis beszédes jelmezek, Tihanyi Ildi által. Lábbal – ahogy börtönben dukál - kanalakkal vert ritmusok, kicsit mintha ír sztepp hatás, Vári Bertalan koreográfustól. A magyar szöveg nem az én ízlésem szerint való volt, úgy az 38. „kurva életbe” elhangzása során már erősen fárasztott a káromkodás, ami nem adott drámai, pluszhatást, pontosan csak egy kurva élet maradt. A dalszövegek döcögősek voltak, rímtelenek, azon agyaltam, hogy is van ez az angolban?
Éva: Az Átrium színpada nem egy stadion, nyolc táncos már az élén áll, lapjával közlekedik, mélység meg nyista. Ebből kellett gazdálkodni, a táncosok keményen odatették magukat, ráadásul kis szerepeket is alakítottak, belőlük volt a tömeg, meg újságírók is. Pontosak és erősek voltak. Még valami, gondolkodjunk el közösen azon, hogy milyen jó csapat jött össze a börtönlányoknál: Nagy Anikó, Vásári Mónika, Tornyi Ildikó, Fodor Annamária és Hollai Anna. A rockszínházi legendától, a perfekt operettszínésznőn át a vígszínházas junior prímáig, a különleges szépségű, bábszínészként indult színésznőn át a pályája kezdetén álló érdekesen fanyar lányig. Végig a színpadon - ezen a kicsin - és csináltak mindent. Hatnak is.

Iza: Profi nagyüzem futószalagon, pénzcsinálás. Nem kapott el a gépszíj, még a süketítő, ismerős és kedvelt dallamok ellenére sem. Tudom is miért. Alföldi minimum hét darabot rendezett ebben az évadban, és eljátszott két főszerepet. Ezt egyszerűen még Ripley sem bírná a Nyolcadik utas a Halálból. Nincs ideje a míves munkára, még be sem fejezte az egyiket csúszik a másikba, ráadásul különböző városokban. Ezt nem lehet büntetlenül. Ilyen előadások születnek, amelyekben csak megcsillan a zsenialitása, esze-szíve, ami a pályán tartja, de végül „nagyobb lesz a füstje, mint a lángja”. Az persze tény, így is leveri a magyar színházi produkciók 80 %-át.  
Éva: Leveri ám. Most meg ráadásul ellene is tartott a műfajnak, úgy, hogy még a drágább helyen ülők is gondolkodhattak, ha tudtak. Ez a boldogság-dolog, amiről meg állítólag szól a történet, vissza fog még térni, amíg Alföldi rendezhet. Ilyen keserűen.

(Lakatos Péter fotója.)

Iza: Blogbejegyzésünk két fb-olvasó részéről heves kirohanásra adott alapot, miszerint nem a Himnusz, hanem a Szózat alatt köszönték meg az alkotók, hogy a nézők tömött sora tönkretette az országot. Azt hiszem, nem fogom újra megnézni 6900.- forintét az előadást, hogy ellenőrizzem. Véleményemen nem változtat, az nem volt ízlésemnek való. És mint tudjuk: De gustibus non est disputandum.

Megjelent: 1529 alkalommal