Iza színházban járt - Egyszer csak elfogyott a Csomolungma... (Portréinterjú Széles Lászlóval)
csütörtök, 07 november 2019 10:45

Egyszer csak elfogyott a Csomolungma... (Portréinterjú Széles Lászlóval)

Értékelés:
(33 szavazat)

London, 2003, David Mamet: Edmund című darabjának előadása a West Enden. A címszerepben egy színész-rendező, aki üstökösként indult, aztán kicsit megrágta Hollywood. Zavarba ejtő, hogy kinek a pokoljárása van a színpadon, a negyvenes Edmundé vagy Kenneth Branaghé. Budapest, 2019, Raymund Fitzsimons: Kean, a színész vallomása című darabjának előadása az RS9 Színházban. Zavarba ejtő, hogy kinek a pokoljárása van a színpadon, minden idők legnagyobb angol színészéé vagy Széles Lászlóé. Edmunddal Branagh visszatért oda, ahová tehetsége alapján tartozik. Széles László játékát látva, nézőként érdekeltté váltam, hogy megtudjam merre tart a pályája. Újabb színpadi szerepe apropóján ültünk le beszélgetni hivatásáról, életéről. 


Széles László harminc éve van a pályán. Közel száz színpadi bemutató van a háta mögött, Shakespeare-, Csehov-, Gogol-, Molière-, Brecht-, Molnár-darabok többek közt. Művészszakmai és üzleti szempontból is sikeres filmek szereplője, mint az Üvegtigris, A vizsga; forgatott tv-filmet Jiri Menzellel is. Keresett szinkronszínész, olyan sorozatok vezető karaktereinek magyar hangja, mint a Modern család vagy a Lost, de az ő hangján szólt többször Gerard Butler, Alec Baldwin, John Travolta, Owen Wilson. A szakmája Jászai Mari-díjjal tüntette ki, 2008/2009-ben a Színházi Kritikusok Céhe elismerésében részesült a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában. Ötvenkét éves. Jelenleg egyetlen színpadi szerepe van, amit magának keresett és írt színpadra, sőt rendezett is. Kean, a valaha élt legnagyobb angol Shakespeare-színész alakját öltötte magára. 
 Balgaságnak tűnhet Kenneth Branagh pályájával és a West Enddel párhuzamban említeni Széles Lászlót és a VII. kerületi pinceszínházat. Branagh legnagyobb támogatója mégiscsak a walesi herceg, már harminc éve. De a két művészsors a fejemben azonnal összeért. Két talentumos, középkorú ember, pályája fordulóján, amint a színpadon majdhogynem az életéért, jövőjéért „küzd”. Férfi színész színpadi produkciója hosszú évek óta – talán Branagh óta – nem váltott ki belőlem akkora emóciót, mint Széles László Kean szerepében. Szenzibilis és nagyon privát előadás ez, amelyben színészi ereje szinte üt a színpadról. Az előadásban saját és Kean művész- és életpályája felesel egymással. Meggyőző és hiteles, ahogy elődje gondolatait magán átszűrve interpretálja. Széles Hamletet, Shylockot, Jágót, III. Richardot is megidézi a színpadon híres monológjaikkal. Általa William Shakespeare mondatai magánemberi közlésekké válnak a féltékenységről, az irigységről, az intrikáról, az emberi kisszerűségről, a másság gyűlöletéről, az ember önmagába, küldetésébe vetett hitének megingásáról. Játéka kíváncsivá tett, milyen gondolatok fűtik, mit tart a színházról, a világról, hol látja magát a magyar színpadon?
A találkozóra egy csendes szavú, nyugodt, külsejében olyan Matula-féle víziember érkezett. Viselkedése: old fashioned. Zavarta a magázódás, de az ő világában a tegeződést csak a hölgy ajánlhatja fel, ahogy a számla kiegyenlítése is csakis a férfi kötelessége.
A beszélgetés kezdetén bizonytalan volt, lassan melegedett neki. Aztán előtört a humora, ami erősen hajaz Rejtőére. Hamar kiderült, jó vele nevetni.
Érzelmes embernek tűnt, az emlékek felidézése közben nekipirult, tekintete szenvedéllyel telt meg, ahogy a színházról, hivatásáról beszélt. „Színházügyben” – értsd előadások, színpadi szerzők, színdarabok, karakterek – igen tájékozott.  
Hol iróniával, hol mélabúval mesélt az elmúlt harminc évéről, tévedéseiről, botlásairól, megzuhanásairól. Véletlenül sem beszélt mellé. Nem volt kényes téma, bármiről is volt szó, nem sütötte le a tekintetét, dacosan, büszkén vállalt mindent.
Pontosan tudja, nem ott van a pályáján, ahol képességei alapján lennie kéne. De emiatt nem sértett, haragos, csak szomorú. Nem keres kifogásokat. Tudja, hogy minden ember saját sorsának kovácsa, ha neki tetszett kiválni, ennek a következményeit is tűrnie kell.
Nekem úgy tűnt, most mintha kegyelmi állapotban lenne, nem gyötri semmi. Tárgyilagos szenvtelenséggel, szinte külső, de értő szakértőként beszélt a színház világáról.

Mi érdekelte a gyerek Széles Lászlót? 

A sport, mindenféle sport: foci, asztalitenisz, kézilabda, tenisz, ami csak a szülőfalumban, Fehérgyarmaton elérhető volt. Minden sportban elég jó voltam, mert imádtam mozogni. Az iskolában hallás után megvolt a tananyag, de apám megkövetelte, hogy otthon is tanuljak, a szobában ülve. Én meg elővettem a történelematlaszt, bele meg az indiános regényeket és Rejtő Jenő könyveit. „Tanultam”, hogy aztán mehessek focizni. Bár a szüleim pedagógusok voltak, az apám – tanár létére – sokáig nem értette a történelem iránti erős rajongásomat. Amúgy én egy szófogadó, szüleim tekintetétől vigyázban ülő gyerek voltam. Jó tanuló, jó sportoló, sakkbajnok. Szabolcs-Szatmár megye legkeletibb csücskében nőttem fel, ahol a nagyapám volt a falu borbélya. Már egész kicsi gyerekként ott tébláboltam a boltjában, ha szavaltam, a vendégektől pénzt kaptam fagylaltra. Előbb a produkció, aztán a kocsmában a gombóc fagyi. Ő plántálta belém már gyerekként a horgászat iránti szenvedélyt, hajnali 5-kor keltünk, 2 cl 70 fokos pálinka, aztán bírtam a kelést és a hideget, mentünk az öreggel pecázni. 

A Wikipédia szerint 16 híres szülötte van a faludnak, köztük Karácsony Gergely, az X-faktor 6. szériájának győztese és te. Mégis hogyan kerültél innen a színház közelébe?
 
Sehogy. Az már Szentesen volt, a Horváth Mihály Gimnáziumban. A szüleim otthagytak csapot-papot, mert valahogy azonnal elhitték, amikor azt mondtam, hogy én színész leszek. Elköltöztünk Dunakeszire, ha majd főiskolás leszek, közelebb lehessenek hozzám. Apám ugyan keményvonalas volt, s kicsit erősködött, hogy előbb talán mégis valami rendes szakma kéne, aztán a színészet, de mondtam, hogy én nem szakmázgatom. Édesapám szerette Fehérgyarmatot, az ottani pedagógusi munkáját, biológia-földrajz szakos tanár volt. Tankertet alakított ki a diákjaival, hagymát dugványoztak, kapáltak, ástak. De ugyanezt megcsinálta később már Káposztáson is, ott is volt veteményese, a lakótelep közepén. Amúgy meg átlagos történet az enyém, iskolai szavalóversenyek, amiket valahogy megnyeregettem, majd a magyartanár erős kapacitálása. A húgom, Zita is színész, Nyíregyházán. Tíz évvel fiatalabb nálam, s már nagyon jó szerepeket játszik, hosszú évek óta erősíti az ottani társulatot. A főiskolára rögtön felvettek, így ugrott a B opció, a futballista karrier, mert ha nem ment volna elsőre, akkor biztos focista leszek. Ma már kicsit bánom. Mert a színházzal ellentétben, a sportban minden mérhető, aki gólt rúg, gólt rúg, aki lefutja 10 alatt a 100 métert, az lefutja. Itt meg csinálhatsz, amit akarsz, nem objektív értékítéleten alapul, hogy kiből lehet, lesz a pályán győztes. Nem a teljesítmény, hanem az ízlés, néha érdek- és szakmai összefonódások, meg az Isten tudja, még mi határozza meg, hogy ki a jó színész, mi az érték.

A főiskolát hogy vészelted át? Négy év görcs vagy négy év önfeledt ellazulás volt? 

Meg kell mondjam, a szentesi gimnáziumba kicsit komolyabb volt a felvételi, mint a főiskolára. Három napig tartott, íráskészség, mozgáskészség, beszédkészség, meg minden egyéb felmérése, amit Miska bácsi [Bácskai Mihály, az iskola igazgatója 1974 és 1990 között – Cs. A. I.] kitalált a tehetség kiszűrésére. A főiskola abban az évben, amikor én felvételiztem, két osztályt indított, egy Székely Gábor–Zsámbéki Gábor vezette és egy Szinetár Miklós-osztályt. Együtt felvételiztettek, aztán „osztozkodtak” rajtunk, én Szinetárhoz kerültem. (A tanár úr utoljára a főiskolán a Tisztújításban rendezett engem. Éppen most volt kerek születésnapja, írtam neki, nem értette egyikünk sem, hogy lehet az, hogy nem volt alkalom a közös munkára.) Magam utóbb csodálom, hogy azonnal bekerültem, nem ment fényesen a felvételi. Talán Békés Andrásnak köszönhetem az esélyem, aki Szirtes Tamással lejött Szentesre felvételiztetni az első fordulóban. Nagyon izgultam, össze-vissza kapkodtam, túl akartam esni rajta. Azonnal mondták: „Köszönjük szépen.” Aztán Békés mégis utánam szólt: „Várjon egy pillanatra! Na most kezdje el!” De akkorra már megkönnyebbültem, hogy vége, s valami egészen más tónusban gondolkodtam, fogalmaztam. A második rostára már vittem Shakespeare Julius Ceasare-jából Antonius védőbeszédét, eleve „temetni mentem”. Nem volt számomra kín a főiskola, rengeteget gyakoroltunk, próbáltunk. Jó, ha hajnali háromig próbálsz, és aznap reggel nyolckor már táncórád van, az megpróbáltatás. De én mentem évente egyszer, mert ez kellett az ötöshöz és az ösztöndíjamhoz. Álltam a rúd mellett balettcipőben, s Mérikével (Ligeti Mária tánctanárnő) szívtam magamba – ahogy hívtuk egymás között – a csehszlovák dzsessz-balett alapjait. De helyén kezelte ezt a tanárnő és a főiskola is. Éjjel egyig próbáltunk, utána kis levezetés a Mézes-Mackóban, ami éjjel-nappal nyitva volt. Mondanám, ha élne bennem valami szörnyű jó vagy szörnyű rossz emlék, de nincs ilyen. Mi voltunk az elsők, akik kitaláltuk, hogy nem megyünk ki harmadikban egy színházhoz sem gyakorlatra, inkább bent dolgozunk az iskolában, nem futkározunk sehol a tömegben. Nem az egész osztály persze, csak a kemény mag. [Szinetár Miklós 1990-ben végzett osztályának tagjai: Bertók Lajos, Csonka András, Dégi János, Földes Tamás, Illés Györgyi, Kanda Pál, Kocsis Mariann, Moravek Krisztina, Náray Erika,  Rusz Milán,  Széles László, Tóth Ildikó. – Cs. A. I.] Inkább megcsináltuk a Salemi boszorkányokat. De aztán az év végén kaptam egy jó szerepet a Radnótiban, a Kék Angyalban, Garas Dezső partnereként. A negyedik évadra meg ott ragadtam, s amikor végeztem, egyértelmű volt, hogy odaszerződöm. 

Ez sima pályára állásnak tűnik…

Két évig játszottam a Radnótiban kisebb szerepeket, a Micimackóban a Tigrist vagy 250-szer, fára másztam minden délben. Mire eljöttem, nagyjából kialakult a szerepköröm. Ott volt a 80 nap alatt a Föld körül, játszottam Goethe Clavigójában, Szép Ernő Vőlegényében. Nem akartam én onnan eljönni, de egyszerre csak mindenki ment át az Új Színházba, Tóth Ildikó, Takács Kati, László Zsolt, s akkor én is, csak nem maradok ott „egyedül”. Botorságnak tűnt volna nem menni. Székelyt nagyszerű szakembernek tartottam és tartom. Jó volt vele dolgozni, de kétévente csak egyszer! Egy mondatában tíz fordulata van, a nyolc az kevés lenne. Rohant fel a színpadra, mindig tele energiával, úgy simogatott, hogy reszelt a keze, de mindig lehettél vele őszinte. Rövid idő volt ez, csak két év, pár darabban voltam benne, a Patikában, a Figaró házasságában, a Merlin, avagy a pusztaországban. Adódott az új lehetőség, az álomszínház, mentem a Bárkába. Erősen hittem, hogy minden elképzelésem megvalósítható, amit a színházról akkor éreztem, tudtam és gondoltam. Úgy tűnt, mégiscsak létezhet demokrácia a színházban, lehet a színház egyenjogú és egyenrangú alkotótársakból álló demokratikus intézmény. Heten voltunk fiatalok, s csapatostul jártunk a Józsefvárosi Önkormányzat közgyűlésébe, és addig ültünk ott hangosan mondogatva a magunkét, amíg azt mondták, jó, átalakíthatjuk a vívótermet színházzá. Az önkormányzat alapította végül meg a Bárka Színházat.   

Miben, mennyiben volt más a Bárkában színházat csinálni, mint addig a kőszínházakban?

Együtt döntöttünk arról, milyen is legyen ez a színház, mit játsszunk, ki játsszon, ki rendezzen, egyáltalán milyen stílust képviseljünk. Csányi János volt, aki megszervezte, hogy megkapjuk az épületet az önkormányzattól. Alapító tag voltam, Kaszás Gergő, Tóth József, Udvaros Dorottya mellett. Aztán kiderült, nem lehet ezt mégse így. Őrült nagy csalódás volt. Én jöttem el leghamarabb, egy évvel mindenki előtt, mert éreztem, hogy kezd minden megromlani, és én nem erről álmodtam. Rá kellett jönnöm, hogy a színházban még sincs és nem is lehet demokrácia. Hiába csináltunk művészeti tanácsot és ültünk lilagőzös fejjel Kaszás Gergőéknél sok éjszakán át, a végén csak kiderült, egy valakinek kell aláírni és felelősséget vállalni, s emiatt mindig lesz hierarchia. Csányi János volt az aláíró ember, övé volt a felelősség papíron, és jöttek az apró torzulások, hétről hétre. Utánam egy évvel az összes alapító tag eljött, aztán érkezett Alföldi Róbert és vitt egy új csapatot, vajdasági, felvidéki magyar színészeket.

Hova mentél a Bárkából?    
  
Elkezdődött egy őrületes országjárásom, voltam majdnem mindenhol, meghívott vendégként. Legalább 22-23 színházat megjártam, voltam Nyíregyházán, Debrecenben, Szegeden, Egerben, Pécsett, Szolnokon, Budapesten a Kamrában, a Budapesti Kamaraszínházban, Tatabányán, végül kikötöttem az Örkényben. 

Miért pont az Örkény lett a befutó?

Játszottam éppen Egerben Csehov Három nővérében. Egy különleges, „vicces” Versinyint. Magyar színész betegsége – szerintem –, hogy mindig, mindenki okos embert akar játszani. Én meg úgy gondoltam, miért is lenne egy katonatiszt okos ember. Ráadásul ez egy vígjáték –   persze nem úgy, mint egy Feydeau vagy egy Moliére –, az ilyen mondatok miatt: „Megint öngyilkos lett a feleségem.”  Versinyin egy olyan katonatiszt, aki leginkább csak megpróbál katonásdit játszani. Egy szerb rendező, Milenkowicz vitte színpadra, és nagyon bírta, hogy ez az én Versinyinem pont ilyen. Jó, hát beleszeretett ebbe a nőbe, de a felesége állandóan öngyilkos, a kislányok meg megnőttek és nem képesek elmenni Moszkvába, pedig van pénzük és mégsem. Miért nem mennek ezek Moszkvába? (És itt Széles eljátszotta mind a három nővért és Versinyint egymaga, meg az örömüket, hogy mind jól ismerik a régi Baszmannaja utcát.) Forgattam a Sobri című tv-filmet, amikor egyszerre jelentkezett Rudolf Peti az Új Színházból, aki akkor kapta meg a művészeti vezetést és Mácsai Pál az Örkényből. Gondolkoztam. Akkor ment át a Művész Színházból mindenki az Új Színházba, Bánsági Ildikó, Törőcsik Mari, Eperjes Károly, Gáspár Sándor, s úgy gondoltam én akkor mégsem megyek oda. Mácsai meg ragaszkodott hozzám, igaz, nem ígért semmit, s nem mondta, hogy mit fogok játszatni. De mérlegeltem. A Radnótinál nagyobb, az egri Gárdonyi Gézánál kisebb, egy közepes méretű színház, ahol lehet ezt is meg azt is játszani. Kevesen voltak, szimpatikus volt a társulat, az Örkényt választottam.

Jól érezted magad az Örkényben?

Jól … (nevet) ... az elején. Sok remek szerepet kaptam, jó előadásokban. Összességében jó emlékeim vannak.

Sok színész sok színházról mondott már hasonlót, mégis elváltatok hét év után. Hogy történt és miért? 
 
Ez egy fura történet, tulajdonképpen nem is tudom…

Nem beszéltétek ki?

Nem, azóta sem.

Tettél-e valamit azért, hogy válás legyen a kezdeti szerelemből?

Nem a távozáskor, 2010-ben, hanem már korábban romlásnak indult a mi kapcsolatunk Mácsaival. Szerintem ezt a Platonovtól datálhatjuk. Jurij Kordonszkij rendezte az Örkényben a Csehov-darabot 2007-ben. Ő egy matematikus, most nem jut az eszembe, valamelyik híres kelet-európai színházban egy neves rendező előadásában játszott a Platonovban egy kisebb szerepet. [A szentpétervári Maly Drama Teatrban ifj. Glagoljev szerepét játszotta. – CS:A:I:] Az asztalnál rendezett, én meg rögtön mondtam, szerintem az asztal mellett nem lehet egy darabot színpadra vinni. Sok helyen, sokféleképpen lehet próbálni, de előre egy asztalnál megtervezni egy egész előadást, azt biztos nem lehet. Más lett a darab címe is, Apátlanul, én meg úgy gondoltam, hogy a Platonov az Platonov. Fintos jelenetek kerültek ki a darabból, s  valóban csak arról kezdett szólni, hogy itt mindenki apátlan, Platonov szerepe, súlya meg elfogyott, holott a férfi a mű kulcsa. Olyan jelenetek maradtak el, amelyek hiányában az előadás egyszerűen nem tudott megszületni. Ezt végig mondtam a [Mácsai] Palinak, aki Trileckijt, az orvost játszotta a darabban. Ekkor elkezdődött közöttünk egy permanens vita, hogy ez így nem lesz jó, mert az rendben, hogy mindenki apátlan a darabban, de Csehov mondanivalója, a platonovizmus eszméje gyengül, elvész. Megvolt ugyan a bemutató, de bennem végig az elégedetlenség munkált, mert nem tetszett a végeredmény. Pedig vonzott a szerep, ha valaminek, hát ennek bennem sikerülnie kellett volna. Ekkor furakodott közénk valami kis feszültség. Aztán kiderült, hogy Kordonszkij újra rendez nálunk, méghozzá Örkény darabját, a Tótékat. A rendezőnek semmi érzelmi-intellektuális köze nem volt ehhez a zsigerileg magyar történelembe ágyazott darabhoz. Pali játszotta volna az Őrnagyot, én meg Tótot. Megint egy olyan szerep, ami vonzott, kíváncsivá tett, kihívásnak éreztem. Megkezdtük a próbákat már tavasszal, hogy ősszel korán lehessen a bemutató, csak rá kelljen próbálni. Bementünk az olvasópróbára, és már ott, akkor kész volt a díszlet. Nem ám egy olyan díszlet, ami majd még alakul a próbafolyamat során a színészi játékhoz, hanem egy hatalmas, kötött vasszerkezet. A díszlet az első percben meghatározott mindent. Teljesen fordított metódusa ez a színházcsinálásnak, hogy valaki úgy tervez egy díszletet, hogy azt sem tudja pontosan, miről is fog szólni az előadása, mit is fognak játszani majd a színészei, ki milyen felfogással lát neki a szerep kidolgozásának, mi is az üzenet, amit közvetíteni szeretnénk a nézőknek. Azonnal beszorított, agyonnyomott minket, színészeket a vasmonstrum. Ősszel folytattuk a próbákat, de egy hónap után még mindig nem tartottunk sehol. Egy próba alkalmával már két órája beszéltek valamiről a többiek, ami sehova nem vezetett – sőt, tavasz óta nem jutottunk még igazából sehova a darabbal, hiába próbáltunk –; kicsi kimentem, sétáltam vagy két órát, amikor visszamentem, félrehallottam egy mondatot.  Nem akart rosszat a Mácsai, de azt mondta: „Ugye milyen jó, nem kellett megtanulnod a szöveget.”  Nem tudom, mi történt velem abban a pillanatban, de elborult az agyam, és elkezdtem vele ordítani, holott alapból nem vagyok egy kiabálós színész. Úgy gondolom, lehet velem próbálni, elfogadom, ha hosszan kísérletezünk, keressük a darab, a szerző mondanivalóját, s azt, hogy magunk ahhoz mit adhatunk hozzá. 

Vélhetően hasonló megtörténik sok színházban nap mint nap a próbák során…

De nem voltunk négyszemközt, ott volt a teljes stáb, a műszak, a világosítók, a hangosítók, a színészkollégák.

Úgy gondolod, áthágtad a színházi hierarchiát, megtépáztad a direktor tekintélyét?   
 
Valószínűleg. Nem voltam durva, nem sértegettem, csak elmondtam, hogy már régeste régen hallgatnia kellett volna olyanokra, akikkel régen csinál színházat, akik tudják, mit beszélnek. Három hónapja próbálunk, és mégse történik semmi, nem haladunk, s nem fog ebből megszületni semmi, de semmi. Belelovaltam magam és egyre hangosabban üvöltöztem.

Mi követte ezt?

Pár hónap múlva eljöttem az Örkényből.

Semmi pánik nem volt benned, hogy munka nélkül maradhatsz?

Akkor én már húsz éve csináltam színházat, valóban nem volt ez egyszerű. De olyan félelmem sose volt, hogy nem lesz munkám. Voltam hasonló cipőben. Volt egy német darab a színházban, [az Ascher Tamás rendezte Roland Schimmelpfennig-mű, a Nő a múltból című előadás – Cs. A. I.] amiből lement a második előadás, s azt mondtam, hogy én akkor most egy kicsit szüneteltetnék, és lementem horgászni Tatára, jó pár hónapra. Egyedül voltam két farkaskutyával, s azt ettem, amit fogtam.

Lett következménye az önszabadságolásnak?

Akkor nem, Mácsai kért egy találkozót nyáron, nyár vége felé. Azzal nyitott, hogy azt hitte, sokkal rosszabbul nézek majd ki. De én minden hajnalban 3-4 kilométert futottam a kutyákkal, le kellet őket fárasztani, egyedül voltam, gondolkodtam. Azt hiszem, akkor volt minden idők egyik leghidegebb tavasza, a tatabányai színháztól kértem egy hősugárzót. De csak hangárfűtőjük volt, így a nyitott ajtó mellett fűtöttem, az ajtó előtt meg a havas táj, tavasszal.

Na de ez 2006-ban volt, az Örkénnyel való szakítás pedig 2010-ben történt, s már nem voltál egymagadban két kutyával, volt egy kicsi fiad… és mégiscsak az ország egyik felfutóban lévő művészszínháza volt az Örkény, ahol éppen becsapni készültél magad mögött az ajtót…

Közös megegyezéssel jöttem el…...

Milyen munkák találtak meg az Örkény után?   

A színháztól való megválás nem okozott törést a pályámon, sokfelé megfordultam megint. A következő évben végzett az az osztály a főiskolán, ahol mesterségtanár voltam, Novák Eszter és Selmeczi György zenés-színész osztálya. Játszottam a MÜPA-ban egy Fábri Péter írta darabban Liszt Ferencet. Aztán Székely Csaba Bányatrilógiájának első két darabjában szerepeltem a Pinceszínházban és a Szkénében, volt munkám a Centrál Színházban, Az ígéret földjében. Majd megint jött egy magánéleti törés. Gombapaprikást főztünk otthon az édesanyámmal, a szobában ment a televízió, hallottam, hogy Ibrahimović rúgott egy gólt. Bementem megnézni az ismétlést, amire visszaértem, anyukám már nem élt. Rövid időn belül apám megvakult, 2018. január elsején ő is elment. Egyszerűen nem tudtam játszani, ha akartam volna sem. Én nem nagyon hiszek abban, hogy akkor is játszani kell, ha belül üres vagy, nincs hozzá lelked. Abban igen, hogy az embernek a kötelességét, ha van éppen, ilyenkor is teljesíteni kell, nem lehet másokat cserbenhagyni. De abban már megint nem, hogy ha meghal egy kollégánk, az esti előadásban már más vegye át a szerepét vagy felolvassa azt. Időt kell adni a gyásznak, meg kell adni a tiszteletet a távozóknak. Akkor úgy éreztem, hogy már iszonyúan sokat dolgoztam, és valahogy 48 éves koromra már valóban nagyon elfáradtam.

Nem volt ez olyan régen, és színpadon vagy….

A színészetet a hegymászáshoz tudnám hasonlítani. Megmászod a Csomolungmát egyszer, aztán újra, mert ahogy lejössz, egyből hiányérzeted támad, hogy mi a túróért nem fedeztek fel már egy még magasabb csúcsot. Hova is lehetne még felmászni? Rögtön fellép valamilyen hiányérzet benned, mert ez működteti a színészt, az adrenalin, amivel meg kell tanulnia együtt élnie. Erre szükségünk van, csak ezzel tudunk működni. Nagy paradoxonja ennek a szakmának az is, hogy ha valami nem úgy sikerül, ahogy szeretnéd, dühít, piszkál, ha meg minden klappol, sikeres vagy, jön a nagy üresség. Mindig pontosan tudod, mikor mit hibáztál el, ahogy azt is, ha néha valami sikerül, de nagyon. Mégsem tudsz akkor sem repkedni, mert munkál benned az egészséges önértékelés, önanalízis, és keresed a hibáidat. Soha, semmit nem csináltam még félgőzzel, de háromnegyeddel sem. Oda kell tenned magad, ez másképpen nem megy.  

Tudod kezelni az adrenalint, ami a pályához kell akkor is, ha délután ötkor be kell fizetned egy sárga csekket, este meg Platonov, Ivanov, vagy éppen Trigorin vagy?

Nem, én nem fizetek be csekket. Ha három embert meglátok magam előtt akár egy üzletben is a pénztárnál, én már kimentem. Hosszú éveken át reggel mentem a szinkronba, délután, a próba után meg rádióztam, mert régen volt még a Magyar Rádióban Drámai Főszerkesztőség, meg rádió is persze. Én a munkával vezettem le a munka feszültségét, egyik előadásban, szerepben a másikat. Novák Eszter az Örkénnyel való szakítás után figyelmeztetett is, baj lehet abból, ha a színpadon nem tudom kilökni magamból a dühöt, a feszültséget. A színpadra lépés előtt általában álmos vagyok, így védekezik a szervezetem a stressz ellen. Nem vagyok szorongós típus. Az előadás után viszont hosszan nem tudok leengedni, órákig pörgök még, nem tudok elaludni, kell 2-3 sör, hogy képes legyek lelazulni.   

Csak előadás után? 

Én Szabolcs-Szatmárból jövök, ahol ez genetikus, hetvenkét fokban mérik a pálinkát. Amikor a magánéleti megzuhanásaim voltak, nem tagadom, ez volt az oldószer. De ennek vége, abszolút kontroll alatt tartom. Már nem vagyok fiatal, olyan társam van, aki a „legmélyén" ismert meg, látta a legrosszabb arcomat, mégis elfogadott, úgy ahogy vagyok. Szakmabeli is, meg nem is, tudja mit jelent színpadra lépni. Lassan újra sínen vagyok, van hátországom. 

Volt ebből a színházban konfliktus, maradt el emiatt előadás? 

Kifejezetten ebből nem. Pont az Ascher Tamás rendezte Nő a múltból egyik előadásán volt, hogy bementem a színpadra, ahol csöngött a telefon, felvettem, és az egész, zsinórostul a kezemben maradt. Onnantól kezdve az fékezhetetlen volt, megpróbáltam visszadugni, de az istenért nem ment, kezelhetetlen lett a helyzet. Ekkor jött az, hogy nem feltétlenül kell nekem akkor és ott játszanom. Azt nem tagadom, fiatalkoromban nélkülem nem volt buli, amikor elment a slepp, zongorához ültem és reggelig nyomtam, amíg a Radnótiban nem kezdődött a Micimackó, reggel tizenegykor. Egyszer maradt el miattam előadás, A filléres opera az Örkényben. Belenéztem a tükörbe, és jött a mentő, elvittek a színházból, felment a cukrom.  

Hogy viszonyul hozzád ma a szakmád, hívnak?
 
Nem, de magam sem jelentkezem sehol. Tudom, érzem, fura légkör vesz körül. Nem gyakran, de járok színházba, s mindenhol ugyanazt érzem, van némi tisztelet irányomban, de van távolságtartás is. Voltam a minap egy „neves” színházban, voltak a tapsnál vagy huszonöten a színpadon, abból tizenöt harminc év alatti. Mit fognak ők csinálni? Hol lesz a helyük? Nekem már megvan a saját színházi képem és nagyon konkrét elképzelésem arról, hogyan kellene színházat csinálni. Valahogy nincs már kedvem a klasszikus színházi leosztáshoz, hogy a direktor darabokat választ, aztán a rendezővel szerepet oszt. Miért nem lehet ezt megbeszélni? A hatalmat nehezen, sőt már egyáltalán nem tűröm magam felett, s valahogy mindig úgy van, ha valaki pozícióba kerül, előbb-utóbb elkezdi azt félteni, meg is akarja azt tartani. Olyan emberek lettek színházigazgatók, amit én felfogni nem tudok, hogy és miként kerülhettek oda. És nem csak vidéken, már a fővárosi színházak direktori székeiben is. Én már nem tudok, nem bírok ebben részt venni. Már van annyi tapasztalatom, közlendőm a világról, magamról, hogy ezt el akarjam mondani. Ahogy idősödtem, egyre inkább csak azok a lehetőségek érdekeltek, ahol elmondhattam azt, ami bennem felgyülemlett. Csak úgy bemenni a színpadra, az már nem érdekel, bármennyire is szeretek marháskodni. Mára nagyon úgy tűnik, vagy megcsinálom magamnak, vagy – bár a derekam már rossz – rakodom a piacon.

Szoktál?

Nem, de ha az marad, akkor az marad.

Így jött Kean, a színész?

Kerestem magamnak darabot, kifejezetten monodrámát. Az Országos Színháztörténeti Intézetben elolvastam egy csomó színművet, Bólyai János életétől Hemingwayig. A Hemingwayről szóló írás megfogott, de kevésbé volt konfliktuózus, majdnem egy új drámát kellett volna írni. Lábán Kati ajánlott egy Beckett-darabot az RS9-ben, egy öregembert kellett volna eljátszanom Az utolsó tekercsben, de jött a tao-rendszer megváltozása és nehéz pénzügyi helyzetbe került a színház. A Beckett-jogdíjak horribilisek. Raymund Fitzsimons darabja sem egy klasszikus drámai mű, hanem összegyűjtött nagyon sok anyagot, dokumentumot, lejegyezte őket, s megpróbálta valahogy egymásután sorrendbe rakosgatni. Először is darabot kellett írni belőle, ami működik is a színpadon, hogy ne csak adatok, tények halmaza legyen. Nagyon sokat olvastam hozzá, készültem rá. A magánéleti szálban véltem megtalálni a kötőanyagot. Ott a színház és ott az élete, ezek hogyan hatottak egymásra. Szóval Kean lett a befutó, úgy éreztem, vele tudok mondani valamit, ami izgat, hogyan élt, hogyan lavírozott a magánélet és a színház világa között, hogyan viselte a sikertelenséget, a szegénységet, majd a fantasztikus nagy sikert, a felemelkedést, s onnan az újbóli mélybezuhanást, a mellőzöttséget. Nem esik nehezemre megszülni egy érzést, felfedezni a szövegben rejlő gondolatokat, sőt ezt a kettőt együtt, mert a kettő egymással jár. Azt a színházat szeretem a legjobban, ami ott táncol a határmezsgyén, az érzés és a megfogalmazott gondolat között. Kean sorsán át sok mindent megmutathatok magamból, a szakmámról. Szerencsém, hogy Lábán Kati szárnyai alá vette, befogadta a produkciót.

Nem mindig voltál te magányos farkas. Vannak kollégáid, akikkel jó színházat csinálni?

Kerekes Évát és Tóth Ildikót nagyon szeretem, velük egy húron pendülünk a színpadon. De Kaszás Gergővel és Tóth Jocóval is szerettem játszani. Velük még a pecázásban is partnerek voltunk. Mindig szerettem Ascher Tamással, Bagossy Lászlóval, Csizmadia Tiborral is együtt dolgozni, Novák Esztert meg imádom. Ebben a tekintetben szerencsém volt, sok jó rendezővel dolgozhattam. Amúgy én minden rendezővel kijöttem, mert egy volt mindig a fontos, hogy legyen tárgyalóképes. Tudja azt, hogy nem bábokkal dolgozik, hanem alkotó emberekkel. Egy művészeti ágon belül nincs felső és alsó kaszt, nincsenek a színházban az okosak, meg a hülyék. Alkotó emberek vannak, akiknek véleményük, életük, tapasztalatuk van, esetenként bizonyos dolgokról többet tudnak, mint az, aki egy próbahierarchiában feljebb áll. Én a nagy párbeszédek híve vagyok, lehet így is, lehet úgy is, csak jussunk el valahova a végén.

Nemcsak a színházban, a szinkronban és filmekben is letetted a névjegyed…
 
Valahogy igen, ott is előfordultam. Furcsa emlékeim vannak a filmezésről. Forgattam a TV2-ben a 2000-es évek elején, Kállai Feri bácsival álltunk a büfében, vártunk a sorunkra, amikor az eladó kiszólt, álljunk már odébb, mert jön Pongó művész úr és ő nem ér rá sorban állni, mint mi, dolga van. [A Big Brother első, 2002-ben forgatott szériája egyik szereplőjéről van szó – CS. A. I.]   Kállaival egymásra néztünk és szó nélkül félreálltunk. Kicsit elment a kedvem. Abszurd volt Jiři Menzellel is együtt filmezni. A bárány utolsó megkísértése volt a film címe, 2007-ben. Félelmetes figura, folyamatosan udvarolt a stáb női tagjainak, és mellesleg volt egy fiatal modell felesége. A szöveget persze nem tanulta meg, súgták neki csehül, amit én is pontosan hallottam. Az ő válaszát meg nekem ordította át a tolmács magyarul, majd az én szövegemet neki vissza csehül. Utószinkron lett belőle. Látszik a tekintetében a humánum, a huncutság és a profizmus, azonnal felmérte, hogy a tv-játékból mit lehet, mit tud kihozni. A film rendezőjének, Szilágyi Andornak az ötlete nagyon jó volt. Arról szól a történet, hogy Hitler az első világháború leszerelt őrmestereként péntek késődélután bemegy a már szombatra készülő zsidó fodrászmester üzletébe, aki megszánja és az új állásba készülő katonának „polgári” külsőt szab. Ő vágja meg a Hitler-bajuszt neki. Többször a katona torkán a kése, és a borbély nem sejti, hogy a XX. század legnagyobb baklövését követi el éppen.

Voltak példaképeid, mentoraid? 
 
Valahogy nem. Én elismertem Soós Imre eredetiségét, Bodrogi Gyula Süsüjét, de nem … nem. Nem azért, mert nem tisztelnék sokakat a munkásságukért, de én sohasem akartam olyan lenni, mint más. Mentorom az sohasem volt, pedig nem voltam magányos a szakmában … most már az vagyok.

A civil életed társai befolyásolták a pályádat. A párkapcsolati, magánéleti válságok rányomták a bélyegüket a teljesítményedre….

Bírtak a nők, bár nem is értem, miért beszélek múlt időben. (nevet) Tóth Ildi nagyon-nagyon helyes, fantasztikus ember, még a főiskolán jöttünk össze. Együtt csináltuk végig a Radnótit, együtt mentünk át az Új Színházba, de ott szétváltak útjaink. Udvaros Dorottya 13 évig volt az élettársam, kilenc éves volt a fia, amikor megismerkedtünk, s egyetemista, amikor szétmentünk. Egyik este 2006-ban, egy forgatás után úgy éreztem, hogy én nem tudok többé hazamenni, elmentem egy játékterembe, 20 ezer forinttal a zsebemben. Nyertem egy nagyobb összeget, ami hozzásegített, hogy valóban dönthessek a jövőről. 

Tellett szállodára…

Kellett is. Anyagilag padlón jöttem ki ebből a kapcsolatból, a szüleim házán is jelzálog volt, a közösen vett házunk hitele miatt. Újabb kölcsönt vettem fel, hogy a szüleim ingatlanát tehermentesítsem, őket ne terhelje az én döntésem. Egy évre rá jött a gazdasági világválság, egy villanás alatt négyszeresére nőtt a törlesztő részlet összege, végül ráment a kölcsönt kifizetendő kölcsönre a tatai telkem is. Ott álltam pénz nélkül, ház nélkül. Miután szétváltunk, kaptam egy ajánlatot Molnár Ferenc Liliomának a címszerepére, 2007-ben. Ott találkoztam Mezei Kingával, aki Liliom szerelmét, Julikát játszotta a darabban. Öt évig voltunk együtt, ő a fiam édesanyja. Kinga a Vajdaságból érkezett, de nem igazán érezte jól magát Magyarországon. A Bárka Színházban dolgozott, majd megszületett a kisfiunk, akivel majdnem 3 évet otthon töltött. A Bárkába visszamenni nem akart, egyéb lehetőség nem adódott, végül úgy döntött, hazamegy Szerbiába. Otthon magára talált, rendezett az Újvidéki Színházban, ahol művészeti vezető is volt, sikeres szakmailag. Egy percig nem gondoltam úgy, hogy egy kisgyereknek nem az anyja mellett lenne a helye, így nyolcadik éve havonta utazom 1000 kilométert, hogy egy napot velem legyen a fiam. Ehhez az egyhez ragaszkodom, a rendszeres együttléthez.

Hol látod magad tíz év múlva?
 
Fogalmam sincs. Most azzal vagyok elfoglalva, hogy keresgélek magamnak anyagokat, s próbálok belőlük valamilyen rendszert összeállítani. Például nagyon foglalkoztat az egyetlen olyan műfaj, amihez talán Közép-Európában értenek a legjobban: a kabaré. Most még próbálkozom pár évig, aztán ha mégsem, akkor jöhet a piacon, na, már nem a ládapakolás, hanem a biztonsági őri pozíció. Persze ott aztán végképp sehol a Csomolungma. 

(Criiticai Lapok 2019/9-10-es szám)

Megjelent: 1230 alkalommal