A helyszín a Halleinben lévő Perner-Insel, a hajdani sótelep sörfözdéje - a Salzburgi Ünnepi Játékoknak - játszóhellyé alakított nagycsarnoka. A színpad – mely a Nemzeti Színház színpadának úgy másfélszerese, vagyis XXL méretű - most minimalista, mégis monumentális: egy forgószínpad két nagygyűrűvel, amelyek mindvégig egymással vagy egymás ellenében mozognak, a színpadi játszótér felett egy koncentrikus köralakzat, különböző sugarú gyűrűkkel, amelyek a felső világítótesteket és a díszletül szolgáló hatalmas lézer-és világítófalakat mozgatják az előadásban, már-már észrevétlenül. A színpad két oldalán három-három lámpaoszlop, előttük a ketté rendezett négyfős, élő-szintetikus zenét szolgáltató zenészek. A tér a szivárvány összes színét felölti az estén, igazán drámai a fények használata. A rendező állandó alkotócsapattal dolgozik, majd tucatnyian segítik. A díszlet-és fénytervezője, Alon Cohen fénybeállításaival eléri, hogy a színészek a fényből tűnnek elő, majd abba is lépnek le. A ködös fehértől a tűzvörösig minden árnyalat megfordul színpadán, a lézertechnika még baljós felhőcsatát is imitál a világítófalak között. Egyebekben semmi díszletelem.
Érthető mód az öt főszereplő színész és a kilenctagú kórus nem rohan, de mindig mozgásban van, sétál. Tartásuk roggyant, karjaik hol mereven, hol csípőn pihentetve, hol széttárva segíti a talpon maradásukat, néha-néha fordulnak csak a közönség irányába, bár igazi interaktivitás nincs köztük, igen lényeges dramaturgiailag, hogy mikor lépkednek párhuzamosan, mikor háttal egymásnak, főleg, hogy mikor a forgó irányával szembe. Érdekes ez úgy két óráig, belemerülni abba, ahogy Rasche elrendezi a hatalmas színpadi térben a szereplőit, tologatja őket a forgón, akár a játékfigurákat, így alkotva újabb és újabb mozgóképet az éppen hallható szövegrészhez. A főszereplők párbeszédei, a kórus és a fémes, kemény élőzene (zeneszerző: Nico van Wersch) diktálja az előadás tempóját, adja a dinamikát. A produkció hol a mozgásszínház, hol a zenésszínház irányába mutat, s ez utóbbihoz Lessing drámai költeménye, a meghagyott verses nyelv már-már librettó. A színészek szövegmondása, szándékosan nyújtott, kissé mesterkélt a színpadi beszéd, ami érthető, hisz inkább a „koreográfiával” bajlódnak. Factum, amit mi itthon színvonalas színészi játéknak tartunk, és el is várunk, az ebben az előadásban nincs. A hosszú, többórás séta közben ezzel nem tudnak foglalkozni a művészek, inkább szöveget mondanak fel.
Méltatlan lenne azt állítani, hogy ne lenne igazi dráma a színpadon. Nagyot ránt a nézőtéren, amikor „A zsidót megégetjük!"-et skandálva egy feketébe öltözött csoport, fenyegetően halad a színpad elő felé, büntetést követelve egy megbocsáthatatlan tettért: a zsidó Náthán keresztény gyermeket sajátjának nevelt, és nem számít, hogy szülei halála miatt segítség nélkül a lány meghalt volna.
Az biztos, hogy ez az előadás nem távoli vidéken és távoli múltban – a muzulmánok meghódította Szentföldön – játszódik, az üres térben időtől és kortól független, már-már futurisztikus az eszmék párbeszéde arról, hogy a vallás, a hit mindenkinek a legszemélyesebb magánügye. Ez alapján megítélni bárkit is: tilos. Csakis a cselekedetei minősíthetnek egy embert, és mindenki a maga módján keresse saját válaszait az élet körforgásában, közömbös, hogy kinek-kinek mi mutatja meg az igaznak hit válaszokat.
A címszereplő Valery Tscheplanowa, aki a sajtóhírek szerint beugró a beteg Judith Engel helyére. Vagyis Náthánt a rendező semmiképpen nem öreg bölcs zsidó emberként képzelte el, hanem egy pici, törékeny szőke humanoid lényként. Tscheplanowa a nőiességét hangsúlyozó, testre simuló barna felsőben és bő szövetnadrágban játszik, monotonitásában van valami olyasféle íz, amiről úgy gondoljuk, ez az, ez a józan ész hangja, előadásmódjában van erő. Különösen, hogy Rasche sokszor beállít vele szemben szilárd tömbként mozgó embercsoportot, akikkel szemben ez a pici Náthán igazán kívülállónak látszik, A zsidó kereskedő egy muszlim és keresztény többségű társadalomban „élet-halálra a jóért és vérért" küzd valóban, ahogy Lessing azt papírra vetette. A darab veleje, a Gyűrű-parabola (a felvilágosodás kulcseszméi egyike, a bigottság és intolerancia megvetése) hatásos a színésznő tolmácsolásában.
A rendező 14 tagú együttesével négy órán és ritmikus járásvariációkat mutattat be, ami ugyan egyedi művészi hatást láttat, ugyanakkor mesterkéltnek is hat. E kettősség egyben az előadása ereje és gyengéje, mert számos akár tízperces rész is van, amikor a színészek csak „szavalnak”, mintha prédikálnának, a kórus monoton, és ez a négy, hosszú óra alatt ugyan drámai hatású, nyomasztó, de egyre fárasztóbbá válik. A végén már tényleg azt várja a néző, csak legyen már a „misének” vége.
A MITEM-en edződve Terzopoulos és Suzuki ha enyhe elutasítás formájában is, de formálta színházi ízlésem, Rasche érezhetően nemcsak Wilson, de az ő művészi követőjük is, de Castellucci korosztályából. És, ahogy az olasz rendezőnél nála sem öncélú a rendhagyó forma, hangsúlyozza a valós tartalmat is. Ezzel együtt, inkább maradok az egyedi színész arcoknál, és az „alakításoknál”. Rasche színháza inkább jóleső kirándulás, más színpadi formanyelv a hazaitól némiképp eltérő színházról való gondolkodás mentén. Igazi fesztivál produkció, amit meglehetősen hálásan fogadott a közönség.
Fotó: A Festspiele hivatalos képgalériájából:https://www.salzburgerfestspiele.at/p/nathan-der-weise-2023
