Már eleve balszerencsésen indult az este, a fesztiválszervezők bejelentették kezdés előtt pár perccel, hogy Gerald Finley, a címszereplő gégegyulladással küzd, értsd: ne készüljetek nagy bariton hangra. Aztán percekig nem szólt a zene, Ingo Metzmacher karmester és a Bécsi Filharmonikusok csak bevonultak és nézelődtek, mert a rendező által „kettős játékúvá” tett cselekménysorozatot meg kellett alapozni. Shakespeare Windsori víg nők című darabja - az opera történetének alapja - nem egy szimpla cselekménysorú színmű, szerteágazó, több mellékszálon fut a cselekmény, de a rendezőnek ez nem volt elég, csavart rajta még egyet, és az énekesek mellett egy népes forgatócsoportot is a színpadra küldött. Lényegében a nézőtér lett estére a backstage.

Kutya nem gondolt persze arra, hogy Marthaler éppen Orson Welles előtt tiszteleg, és néhai rendező ’65-ös Falstaff filmjét forgatja a színpadon, amikor Falstaff megszemélyesítője egy jóvágású, karcsú úr, akit egy néma és pocakos Orson Welles-Falstaff  (Marc Bodnar játszotta) kísérgetett. Ráadásként a jelmez-és díszlettervező, Anna Viebrock három részre osztotta a színpadi teret, végig látható volt az estén egymás mellett hosszában egy vetítőszoba, a műterem, ahol forgattak, és egy üres medencére nyíló házsor. A díszlet és jelmez jelezte, hogy nem a XV. századi Windsorban, hanem a 1960-as években járunk, kb. ekkor forgatnak, így ekkor játszódik a cselekmény.

A hatalmas színpadon végig sok minden történt egyszerre, a Bécsi Állami Operaház kórusának és a stáb szerepét betöltő statisztáknak is komoly szerepet adott a rendező, állandó volt a nyüzsgés mindhárom „díszlet”-ben. Két szereplő néma, esetlen bohócszáma betöltötte az estét. Az, hogyan lehet beleesni egy ruháskosárba vagy egy üres medencébe. A némajátékok sokszor elvonták a figyelmet az énekesekről, a darab központi cselekményéről.

Az Orson Wellest alakító Bodnar szivarozott, whiskyzett, jeleneteket állított be, és újra és újra kimerülten lerogyott a rendezői székre. Csak az előadás végén slattyogott át Welles filmbeli jelmezpáncéljában a színpadon, így aki látta a filmet ekkor kapcsolhatott, aki nem, az éjszaka guglizott rá. A közönség jelentős része - köztük én is – a premieren nem érthette meg felkészülés nélkül, hogy mit lát, Marthaler meg fütyült rá, hogy befogadható-e víziója a nézőtéren vagy sem, Shakespeare története Falstaffról (A windsori víg nők és a IV. Henrik) éppen csak nyomokban volt utolérhető.  

Az énekesek ennek ellenére pazar előadást produkáltak. A címszerepet alakító Gerald Finley beteg volt, nyilván nem engedte neki a hangját, de Simon Keenlyside és Bogdan Volkov - színpadi ellenlábasai - Ford és Fenton szerepében odatették magukat. Tanja Ariane Baumgartner Mrs. Quickly szerepében, Elena Stikhina Alice Fordként és Cecilia Molinari Meg Pageként hangban és színészi játékban is meggyőzőek voltak, ha küzdöttek is a díszletelemekkel és jelmezeikkel, ahogy Giulia Semenzato a fiatal Nannetta (Ford lánya) szerepében. A női négyes és a zene volt az este legjobb formációja. Köszönhetően ez Ingo Metzmacher lendületes vezényletének és  Bécsi Filharmonikusoknak.

És igen, a közönség kifejezte mély csalódottságát, jelezte, hogy a Marthaler Univerzum itt és most egyáltalán nem neki való vidék.

Aki a beszámolót ellenőrizni akarja, az szeptember 3-án megnézheti az ORF III-on a későbbiekben felveendő előadást.

Kép: A Salzburgi Ünnepi Játékok hivatalos lapjáról/Ruth Walz