Félek, nem az adekvát irányba kezdtem gondolkodni az előadás után, mert nem egy ember tragédiájáról elmélkedtem, hanem az emberi faj képmutatásáról. Ami és amíg kell azt elveszi, aztán ha már nem kell - mindegy, hogy egy eltört vasaló vagy egy lélegző, alkotó intelligencia - szemétre vele. A londoni születésű fiatalember, Turing rövid – 41 év adatott neki - élete egy valóságos horrormese. Nem véletlen volt Hófehérke a kedvenc filmje, csak az ő álma nem teljesült be, érte nem jött el a hercege csak a gonosz vadász, a mérgezett alma pedig örökre sírba vitte, összeroppantotta őt a sok titka.
Élettörténete ismert, mert a Kódjátszma című film Benedict Cumberbatch-el sokaknak megvan, és Solès kétszemélyes darabja sem nagyon más, ügyesen egyensúlyoz Turing emberi drámája és élete két csúcspontja: az Enigma feltörése és a mesterséges intelligencia elméleti megalapozása között. Gyerekkorától egészen addig, amíg 1954. június 8-án a takarítója holtan talál rá egy ciánnal átitatott félig elrágott alma mellett. Sose tudjuk már meg, hogy gyilkosság áldozata lett, nehogy államtitkok kerüljenek napvilágra megbízhatatlan alkalmi partnerei révén vagy valóban egyéves hormonkezelése és matematikusi állása elvesztése után önként eldobta a már élhetetlen élétét.
A darab fájdalmas pillanatképek sorozata, megmutatva, hogy Turing egy igazságtalan ok-okozati láncolat áldozata. Miért kellett ennek így történnie? Akárcsak ő, számtalan tudós, művész, államférfi nem szimplán híres (volt), de a világ menetén változtatott munkásságával úgy, hogy nem megszokott életmódot folytatott. Vélhetően nem voltak felhőtlenül boldogok, érték őket verbális és tettleges bántások, de mégsem jutottak Turing sorsára. Ennek a matematikusnak a zseniális agya – amely a mai napig hatással van a számítástechnikára - egyszerűen átugrotta azt az időt, amelyben született, csak a teste roppant bele a történelmi korába, a sok titka felemésztette. Ezzel is kezdődik a darab: „Volt már titkod, nagy titkod? Az összes megfoghatatlan dolog közül a csend az egyik legnehezebb viselet. És pontosan, az életem tele volt titkokkal...”
Eljátszom a gondolattal, hogy Simon Kornél, aki Turingot most megszemélyesíti, már akkor a szerepben volt, amikor Benedict Cumberbatcht szinkronizálta. Pezsdítően izgalmas látni egy érzékeny, érdeklődő művészi intellektus és egy szerep abszolút találkozását. A színész átlépi önmagát, pontosabban átadja magát Alan Mathison Turing sorsának. A matematikus elméleti zsenialitását és sorstragédiáját úgy kelti életre, hogy közben kitolja a saját színészi határait. Átlényegülést látunk, Simon örökre behozza az életünkbe Turing életét, akivel szolidaritást vállalunk, és mélyen szégyelljük magunkat az ’50-es évekért, emberi hálátlanságunkért. Azért is kivételes a játéka, mert minden arcrezdülése, mozdulata megélt, őszinte, belülről jön. Talán őt is örökre átformálta Alan Mathison Turing emlékezete.
Példásan fegyelmezett partnere Száraz Dénes, aki több karaktert formál meg: Mickael Rosst, Arnold Murrayt, Hugh Alexandert, vagyis egy rendőrnyomozót, alkalmi szexpartnert, szakmai vetélytársat. Vállaltan alárendelt jelenléttel alakítja szerepeit, mégis van saját jelenléte. A kollegialitás szép példája és kell ahhoz színészi intelligencia, hogy tudja a színész, a partnere „szolgálata” egyben az ő sikeres színpadi jelenléte záloga.
Benoit Solès darabját Horváth Patrícia fordította magyarra, és ő jegyzi az előadást rendezőként is. Érthető így bensőséges, apró rezdülésekre rezonáló viszonya a drámai szöveghez. Remek szereplőválasztása, és imponáló az a könnyedség, ahogy hagyja színészeit játszani. Alan Mathison Turing legnagyobb kincse – ami segítette az Enigma feltörésében is – a játékos szelleme volt, és ez az előadás legnagyobb erénye is. Mintha egy könnyed sakkjátszma lenne, amiről csak sejtjük, hogy életre-halálra megy, ahogy azt is, hogy mi az ellenfél - itt a sors - következő lépése. Az előadás tiszteleg Turing sorstragédiája előtt, de nem melodramatikus hangvétellel. Turing egy ember, aki élt és ebbe idejekorán belehalt. Egy ember, akinek a gépek voltak a barátai, a többi ember pedig az elveszejtője, de az emberiség mégis egy életre a lekötelezettje. Kár, hogy Alan Mathison Turing már nem tudhatja, hogy Gordon Brown miniszterelnök bocsánatot kért a mindenkori angol kormányok nevében azért a bánásmódért, amelyben a matematikust részesítették, majd 2013. december 23-án posztumusz királyi kegyelemben részesült, és 2019 óta az ő arcképe van az 50 fontos bankjegyen.
(Az előadás plakátképe.)
