Iza színházban járt - A vége (Radnóti Színház)
hétfő, 19 június 2023 19:34

A vége (Radnóti Színház)

Értékelés:
(73 szavazat)

Atmoszféra 

(Radnóti Színház – Bartis Attila: A vége - 2023. június 2.)

Talán nem Bartis Attila regénye a 20. század legpontosabb lenyomata vagy a század legtragikusabb szerelmi története. Azt hiszem, kívül is maradtam a sztorin még akkor is, ha egy gondolat örökre bennem ragadt: „ezek a csillagok már rég halottak lesznek, és én még midig az ő fényüket fogom látni.” Nincs kimagasló egyéni alakítás, varázslatos színpadtechnika, mégis régen kapcsolódtam így össze egy rendező víziójával, színészek összjátékával. A színházban is egyre ritkábban suhan el úgy két és fél óra, hogy az fel sem tűnik, és szünet után is ugyanott, ugyanúgy tudom folytatni, ahol abbahagytam. Ez az előadás - számomra - az évad csúcspontja, az akkor és ott átélt és magammal hozott atmoszféra miatt, időálló színházi élménnyel gazdagodtam. 

Pedig nehéz, titkokkal teli ez az előadás. Tíz színész pontos művészi körtánca, amelyhez saját koncentrált nézői figyelmemnek kell társulnia. Sem a színpadon, sem a nézőtéren nem lehet kikapcsolni, hogy kicsit most bambulok, aztán játszom vagy nézem tovább. 

A kezdéskor ugyan majdnem beragadtam egy visszatérő motívumba: Gagarin űrutazásába. A főszereplővel együtt el kell dönteni, hogy Gagarin az utolsó kutya vagy az első ember volt-e az űrben. A látottak alapján végig éreztem, hogy - az általam nem olvasott - regény cselekménye sokfelé ágazhat, és kiváló munkát végzett a színpadi adaptációval Mikó Csaba, mert az előadás nem merült el hosszan egyik felkapott szálba sem, és szépen kirajzolódott egy történeti linearitás a színpadon. 

Megfoghatatlan, hogy mit láttam, naplót, családregényt, szerelmi történetet, az ’56-os események, a szocializmus működése és a rendszerváltás kritikai éllel való leírását, apák és fiúk harcát, vagy inkább ezt mind együtt a sorra megelevenedő fényképeken. Ha meg kéne fogalmaznom a történetet azt mondanám: létek összegzése. Részletekből összerakott egymás mellett futó emberi sorsok, amelyek történetesen a 20. században mentek pocsékba, mert a létrészletek nem adtak ki egy boldog egészet. A főszereplő, Szabad András fotográfus, aki meglát, átgondol, exponál, így próbálva megmutatni élethelyzetek összetettségét, ami nem mindig sikerül neki, mert az emberi élet túl bonyolult és elbújik a jelentéktelen részletekben. 

Miközben tragikus, néha véres vagy éppen mortális történetet látunk, magával ragadó az előadás könnyedsége, amit Nagy Péter István rendező színpadi „koreográfiájának” javára kell írni. Háború, mészárlás, árulás, besúgás, terror, abúzus a színpadon, de a rendező – akár egy jó fényképész - a történet hősének életét e fölé emeli, pedig Szabad András egy ugyancsak hétköznapi ember, semmi esetre sem hős. A rendező az élet kicsinyes, néha túlélhetetlennek látszó részletei nagyításával azt sugallja, hogy mindenek dacára mindenhol nő virág, süt a nap, és vissza-visszanézve egy tragikus epizódban is van, ami mosolyra, megbékélésre késztet. A legnagyobb ötlet, hogy a főhős szerepét három - különböző életkorú - színésszel játszatja, nem ritkán egyszerre színpadra állítva őket, hogy az idős vagy középkorú Szabad reflektálhasson fiatalkori életeseményeire. 

A Radnóti pici színpadán kell arra ötlet, hogy több idősík, az állandó helyszínváltozások hitelesen megjelenjenek, ami a díszlettervezőn, Schnábel Zitán nem fogott ki, pedig csak két hangsúlyos helyszínt használt ehhez: egy nagy szárnyas ajtót és egy padláslakás belsőt. Technikai támasza egy hátsófali vetítési felület és Wurk Ikona fénydesign-ja, amelyek Pattantyus Dóra pontos, karaktert adó egyben merész jelmezeivel közösen színesítik a semleges szürke teret. 

A három Szabad Andrást játszó színész kvalitásainak előcsalogatása, az „együtt mozgatásuk” a térben kicsit rendhagyó. A fények, a jelmezek, a mozgás révén László Zsoltot, Porogi Ádámot és Katona Péter Dánielt, vagyis az idős-középkorú-kamasz Szabad Andrást teljességgel egynek látjuk, egymásra, egymásba csúszik a játékuk, miközben ugyanaz a lendület, kétség, csömör, veszteségérzet lüktet bennük, és az élet pofonjait ugyanúgy élik meg. A tartópillér persze László Zsolt, aki a már befutott fotóművész, idős férfi alakjának megformálása mellett narrálja is az előadást, abszolút viszonyítási pont a főhős alakjához.   

A többi hét szereplőt Nagy Péter István óraműpontossággal rendezte köréjük, ahogy a történet fordulatait, úgy a színészi játékot is nagyítja, már-már karikatúraként tereli a mellékszereplőket a színpadon, hogy rövid jelenéseikben, gyors dialógusokban pontosan megrajzolhassanak egy jellemet, történést. 

Berényi Nóra Blanka négy fiatal nő szerepében tud eltérő egyben hiteles karaktert hozni még akkor is, ha az Imolka nevű fiatal vidéki lány buja nőiességében a legerősebb színpadi jelenléte. Bata Éva két homlokegyenest eltérő nő szerepében tűnik fel, tömören, pontosan megformálva mindkét karaktert, hisz csak pár perce van csak a színpadon, hogy megmutassa honnan jöttek, kik ők, miért váltak a 20. század női szereplőiként áldozatokká. Lovas Rozi Szabad András öröme és bánata egyben, vagyis a férfi életének szerelme, Éva. Nemcsak sebzett, de egy örökre eltört nő, aki traumatizált gyerekkorát erőből mélyre nyomja, de túllépni rajta képtelen. Sorsa születésekor beteljesedett, rosszkor, rossz helyen jött a világra, nem a boldogság volt a küldetése, rövid életében elsősorban önmagát, de mindent és mindenkit pusztít maga körül. 

Kováts Adél az előadás grande dame-ja, Szabados András anyjának, egy a kommunizmusban ledarált – talán már születése jogán is örökbölcs - grófnőnek, és a szocialista művészvilág öregedő, de extravagáns pillangójának, Keresztes Dalmának a szerepében. Mindhárom karakterben másképpen, de hervadásában is gyönyörű, fanyar asszonyi-színpadi jelenéseket hoz, játékával maga mellé emeli a fiatal Szabadot alakító Katona Péter Dánielt, és példás partnerséggel  alájátszik László Zsolt évados nagy szerepének.   

Bálint András és Rusznák András a főszereplő életének fontos kísérőit formálják meg, Bálint három karakterében többet mutathat, amelyet mély ember-és korismerettel abszolvál, míg Rusznáknak éppen csak egy színpadi fordulat jut, amit fegyelmezetten teljesít, dacára ennek van színpadi formátuma. Pál András mintha a másik narrátor lenne, felbukkanó sok-sok férfikarakterében aláfesti a főhős életútját. Repertoárja a táncdalénekestől a zsidókat ölő tiszten át a műkritikusig terjed, és minden színpadra perdülése élmény, az ő vállán a teher, hogy az előadás elemelkedjen Szabad András és Éva nyomorúságos, egyben magányos love story-jától, a 20. század nagyrészének szűklevegőjétől.  

A Radnóti kis csapata a színpadon abszolút elérte, hogy magam ne kapcsoljak ki, mert ők sem tették ezt. Nemcsak a végszavak, de minden színpadi lépés centire pontos volt, az ő feszült koncnetrációjuk szétáradt a nézőtéren, a történet beszippantott, a fordulatok fenntartották a figyelmet. Nem mondhatom, hogy X vagy Y remek volt, mert együtt voltak remekek és egészek, kamarazenéltek. Ennek az előadásnak saját atmoszférája van, láthatatlan burokba fog, és nem engedi, hogy egy percre is elhagyjuk a Radnóti-légkört.  

Fotó: Dömölky Dániel

  

Megjelent: 2065 alkalommal