A Színház című regény tisztelgés a színház világa előtt. A főszereplő, Julia Lambert idősödő, kifinomult, igen ironikus és feltétlenül okos nő, Anglia legjobb színésznőjeként tartják számon. Negyvenhat éves, még kívánatos, gazdag, híres, és tisztában van képességeivel. Házasságából kiveszett a szenvedély, ezért egy nála 25 évvel fiatalabb fiúval - ránézve igen méltatlan - szerelemmel ünnepli középkora válságát. Maugham az 1937-es regényében összetett portrét fest Juliaról, aki annyira csak hivatásának él, hogy jogosan tarthat attól, nincs is saját személyisége, nem más ő csak összefűzött lélek összes szerepéből. A könyv karaktertanulmány, az olvasó ösztönösen szimpatizál Juliaval, de minél jobban megismeri, annál jobban látja: önző színésznő. Gyorsan elengedi férjét, testi vágyait romantikusnak öltözteti fel, másokban csak hibát talál, aki őt nem találja vonzónak, az meleg vagy impotens. Maugham regénye mellékszereplőinek is adott mélységet, és empátiával írta le a színház intrikus, inkább kegyetlen világát.
Julia Lambert (a darabban most Júlia) nemcsak remek színésznő, nagybetűs nő. Így a produkció hendikeppel indult, mert Eszenyi Enikő színpadi kisugárzása, színészi alapszíne: az Országúton Gelsominája. Máig őrzi lányos alakját, hajlékony, akár egy jógaoktató, egy ránca nincs, a haja világoskék, és – szinte csitris - vitalitása felszántja a színpadot, ő lehetne a popnagyasszony, Madonna magyar alteregója. (Kicsit irigykedve néztem már-már cirkuszi számát az előadásban, ahogy magas sarkúban lehuppant törökülésbe, majd azzal az egy lendülettel, karjai támasztéka nélkül izomból újra felnyomta magát.) Ám jó két évtizede, a Fekete Péter című operett bemutatója óta a színpadi a modus operandi-ja: keserédes teremtés, aki nem szabályos szépség, inkább kócos, csetlő-botló, humoros rajzfilmfigurára emlékeztet, nyers, különc, de emellett bölcs és érzelmileg intelligens lány-asszony. Ez sok szerepére prímán ráfeküdt, Ibsen Nórájára, Stuart Máriára, Lulura, Muskátnéra, ezekben valóban maradandót nyújtott. A varázsos, extraérzékeny asszonyokra – mint Ranyevszkaja, Kleopatra, Maggie, a macska, Molnár Helénje - nem lehetett ezt az eszköztárt ráhajlítani, e szerepek makacsul ellenálltak is. A harmincas évei végéig a mókás grimaszok, a heves gesztikuláció, elcsukló kamaszos hang, a színpadon hiányos öltözetben való nyargalás működött, mára kevés.
Ahogy kevés az alkotótársak hozzáadott értéke is az előadáshoz. Magyarázatot igényelne, hogy a színpadi adaptációt jegyző Németh Ákos, a dramaturg Lőkös Ildikó miért gondolták úgy, hogy a darabot Shakespeare és Csehov monológokkal kell bővíteni, ráadásul kétszer ugyanazt a kuplét, a Színésznő vagyok című számot előadatni a színésznővel, amikor nincs iskolázott énekhangja, és most még csak meg sem próbálja eljátszani, hogy tudna énekelni. Nem beszélve a szöveg minőségéről, kizárt, hogy Anglia legjobbjának kikiáltott színésznő a 20. század első felében - verbális poénként – állandóan az „azta” kifejezést használná, ami a színpadon tucatszor elhangzik, ellenben Maugham eredeti szellemessége, iróniája távol marad. Azt megértettem, ha Eszenyi újra színpadra lép, övé kell legyen minden figyelem, de azt nem, hogy ezért a Színház című regény esszenciája eltűnt, a mellékszereplők árnyaltságát, majdnem a szerepeiket kiiktatták.
Szikora János rendezői kéznyoma is rejtve maradt, mintha semmi sem történt volna a színpadon, csak sorjázó kis életképek keretében felskiccelődött Maugham története, de csak azért, hogy Eszenyi Enikő fel tudja venni azt a tucatnál több jelmezt, amit Zoób Kati tervezett számára. Kétszer hatvan perc az előadás, így kevesebb mint tízpercenként (!) teljes toalettet vált a színésznő, bár csak tizenháromig számoltam az újabb és újabb jelmezét. Az előadás az egyik gyorsöltözésétől a másikig folyik, inkább jelmezbemutató. Díszletre ezért nem is volt keret, Kovács Yvette Alida feltett egy aranymíves motívummal ellátott színpadkeretet, elővettek pár széket, asztalt a díszlettárból, körben maradtak a sötétszürke, csupasz színpadfalak.
Kisebb sokkhatásként ért elődás után a felismerés, hogy Tom Fennelt, a színésznő szerelmének tárgyát az a Lelkes Botond e.h. játszotta, aki Zsótér Sándor tavalyi, a pécsi Nemzetiben színpadra vitt Bűn és bűnhődése erős, angyalian szép és karizmatikus Raszkolnyikovja volt. Egy puhány – még csak nem is szép – fiú áll most a színpadon, akinek nem sikerül interaktivitásba keveredni a főszereplőnővel akkor sem, ha az többször vehemensen ráveti magát. A színpadi kémia nem nulla, mínuszban van, és ez nem az egyetemi hallgató terhére írandó. A férj, Michael szerepében Hirtling István annyira autonóm, hogy majdnem játékon kívül marad. Holott jól mutat, szövegtudása patent, elegáns, egyben katonás tartású angol úr, csak éppen látszik, nem érti, miért kell Mosolygó Sára e.h. kolléganőjét krumpliszsákként dobálnia a vállán. Júlia vetélytársát, aki a könyvben hamvas fiatalságával lelépi a negyvenes színésznőt és elszereti Tom Fennelt, Mosolygó Sára játssza. Szép és mutatós, de most ez nem látszódhat, holott Maugham színésznője, Avice Crichton az eredeti történetben komoly ütéssel nagy fájdalmat okoz Julianak, ami magához is téríti a szerelmi kábulatából. Erre most kísérlet sincs, Avice itt nem rossz színésznő, hanem egy szánalmas kis buta nő. Baronits Gábor által alakított karakter - Michael és Júlia 26 éves fiaként - hasonló sorsa jut, szinte eltűnt a szerepe a szövegkönyvben.
Varga Mária Evie, a család mindenese szerepében nem adta magát. Egyetlen csíkos vászonruhában, jelmezváltás nélkül a házi mindenes teljes életét megmutatja, úgy, hogy csak jön és megy a színpadon - éppen átsuhan vagy benéz a takarásból -, és három teljes mondatot soha nem mondhat el. Némajátékkal, egy kalap vagy táska megragadásával, egy pontos hangsúllyal karaktert tud építeni, és eljátssza azt is, hogy tud énekelni. (Eszenyi előadja a Sirályból Arkagyina egyik monológját, Varga meg rejtve eljátssza, hogy ő volt Nyina, aki a vidéki haknik és a harmadosztályú vasúti kocsik elől Júlia mindenesének szerepébe menekült.) Egyetlenként kapott nyíltszíni tapsot, megérdemelten, hisz képviselte a női méltóságot és a kifinomult színjátszást. Szőlőskei Tímea a gazdag mecénás, Dolly de Vries szerepében kellemes jelenés. Elegánsan, finom nőieséggel viseli a szolid, mégis mutatós jelmezét, és amit tudni kell Dollyról - kőgazdag és szerelmi imádattal érez Júlia iránt -, azt szakszerűen eljátssza.
Maugham regényének hősnője, Julia Lambert a színésznői lét küzdelmének jelképe, mert a színlelés a valósága, és azért boldog és nyertes a történet végén, mert végre megtalálta önmagát, ezzel elnyerve a szabadságát, amit nem áll szándékában soha többé, senkivel megosztani. Eszenyi Enikő végig hevesen gesztikulál, felpörögve, vehemensen játszik, bravúrszámot, igazi one-woman-showt látunk tőle, és hála kitűnő kondíciójának, a kirívóan gazdag jelmeztárának nagyon jól mutat. De nem nyeri el a szabadságát az előadás végére, mert akkor is egy színésznő áll a színpadon, akinek a színlelés a valósága, nem lel rá jelenkori önmagára.
Tévedtek, akik Eszenyi Enikővel elhitették (vagy maga elhitte), hogy a Játékszín színpada – ott is egy másodvonalbeli regényből készült, szétcincált szövegkönyvű kommersz darab - az a hátsó ajtó, ahol visszaléphet a pályára anélkül, hogy önmagával, színészi múltjával szembe nézzen, ahogy azt Maugham Julia-ja megteszi. És nem vitatom, hogy a színésznő rajongótábora ne ünnepelne zajosan valamit, hisz a mellettünk ülő hölgy páros már harmadszorra látta hat hét alatt az előadást. Eszenyinek még ezzel a hamis visszajelzéssel is meg kell küzdenie, mert ez nem a színésznek szól, hanem a mára profi influenszernek.
Fotó: Szollár Zsófi
