Azt nehezen tudnám elképzelni, hogy ez a darab valaha is vetekedni fog a 20. század nagy amerikai drámaíró triásza (Williams-O’Neill-Miller) bármely sikerült drámájával, mégis van belőlük némi szín, azáltal, hogy Baker sem sietteti a dolgokat, hagyja, hogy karakterei fokozatosan fejlődjenek, így visszahozza a naturalista színházat. A színpadon a romantikus pátosz és nagy eszmék helyett monoton valóság. A történet egészen hétköznapi. Elias és Jenny - zaklatott New York-i fiatal pár – Ohioból, a hálaadás utáni hétvégéről hazafelé tartanak a lány szüleitől, de megállnak pár napra a pennsylvaniai Gettysburgben. Mertis viktoriánus giccsekkel és polgárháborús múlttal telezsúfolt panziójában szállnak meg, ahol nemcsak a tulajdonosnő szellemtörténetei kísértenek, de vak és idős barátnője, Genevieve tébolya is arról, hogy férje szelleme kísérti.
Gyermekkori traumák, madár-katalógus, rémálmokba bemászó játékbabák, a mindig figyelő univerzum, bizalmatlanság, hűtlenség és némi őrület az, ami megjelenik Annie Baker misztikus, a maga módján bizarr drámájában. Darabja leginkább a magányról szól, hogy a korunkat mételyező, az ember és ember közti kommunikációs zavarok mentálisan milyen beteggé tették már a 21. századi társadalmakat. És felvet egy nagy kérdést is: van-e lelkük a tárgyaknak? (Mondjuk erre nem kapunk választ.)
Színházainkban nem agyonjátszott szerzők az amerikai női drámaírók. Adrienne Kennedy, María Irene Fornés, Alice Childress vagy Suzan-Lori Parks színművei nem jutottak el sem a függetlenek, sem a művészszínházak színpadjára. Lehet azért, mert nem mondanak nagy téziseket az emberiségről, ahogy ez a darab sem.
A huszonkilenc éves Elias Schreiber-Hoffman egy passzív-agresszív zsidó férfi ázsiai barátnővel, a harmincegy éves Jenny Chunggal. (Németh Nikolett dramaturg ettől az antropológiai, egyben kulturális feszültségtől megszabadította a darabot, Budaörsön Jenny egy igen csinos kaukázusi nő.) Elias zsidó gyerekként nőt fel hippi szülőkkel Kaliforniában, és „megszállottja” a polgárháborúnak. Történész akart lenni (nem zenész, és programozó, aki lett). Jenny egy középnyugat-amerikai lány, tévés vetélkedőkhöz ír kérdéseket, és jól manipulálja a világot, például fájdalmas endometriózisával. Modern lány, állandóan sms-ket pötyög, és csakis fizikai szükségletein és a számára nyomasztó titkán agyal. A páros messze áll az őrült szerelemtől, éppenséggel egymás idegeire mennek. Az első reggelükön a panzióban, miközben Elias nyitott szájjal, hangosan csámcsogva gabonapelyhet eszik, Jenny majdnem gyilkos babává válik az undortól, mire Elias megszellőzteti önutálatát, ”nagy, hangos és szőrös zsidónak” aposztrofálva magát. Ezzel meg is indítja a dráma Woody Allen bármelyik filmje összes párkapcsolati sztereotipiáját. Össze nem illő, a magánytól való félelem miatt együttélő párok, akik hordozzák különbözőségeiket, persze néha elhajítva azokat a céljaik eléréséhez.
A panziót, ahol megszállnak Mertis Katherine Graven, egy hetvenes, kellemesnek látszó nő vezeti, aki elárasztja az őt körülvevő világot a kedvességével. Háza nappalijának polcain babák és plüssök, lámpák és lámpák, karácsonyfa, és mindegyik hívogatóan világít. (Ez Fledrich Péter világosítását dicséri.) Az ebédlőben ott van Párizs, legalábbis a nevében, az asztalokon fehér és csipkés terítők. Sokorai Attila díszlete pazarul részletes, egyben aggasztóan giccses, meg sem kísérlem leírni. Az szerzőnek még a meg nem írt elképzeléseit is színpadra vitte, érezhetőn tovább gondolta a megírt sorokat. Mertis oldalán ismerjük meg Genevievet, a nő vak és nagyrészt őrült barátnőjét. (Erős spoiler lenne leírni Geneviveve őrületét, hasson csak ott és akkor, amikor nézik az előadást.)
Baker rendhagyó karaktereket teremtett, dialógusai furcsán hatnak. Minden szereplője kicsit unszimpatikus, még akkor is, ha maga érezhetően nagyfokú empátiával közelít hozzájuk, így megmutatja, de nem mentegeti hibáikat.
Mertis szerepében Takács Kati kedves, gondoskodó házigazda, mintha a Hallmark romantikus filmjeiből lépett volna ki, megnyugtató nagymamás feeling kislányos hanggal, ám egész estén át fenntartja azt a hangulatot, hogy Mertisszel valami nem stimmel, már-már várjuk, hogy felszínre jöjjön a gyilkos énje, hogy a fiatalok ne távozzanak élve a panzióból. Iszonyú munkát fektethetett Mertis életre keltésébe, hogy egyszerre hozza a nő hollisztikus életszeméletét és misztikumát, rendre kérdezve: „nem érezte már, hogy nagyobb jelenlét figyeli valahonnan”? Sűrű színpadi perceket hoz, amikor Jennynek felidézi, hogy élete egy nehéz időszaka után a helyi kórházban dolgozott, és évek múltán összefutott egy orvossal, aki mindig átnézett rajta, hisz maga ágytálakat cserélt. Valahogy úgy szól a monológja: „…..felismert, és azt mondta: - Mit csinálsz most, Mertis? Én pedig azt mondtam: - Nos, uram, a férjemmel egy panziót vezetek, és egész jól elvagyok. És ez egy szép pillanat volt az életemben.” Takács Kati ebből csehovi fájdalmú színpadi szólót épít fel pár percben, de hasonlóan működik a darab végi monológja is, amikor felidézi a második férjével való reptéri megismerkedését.
Nagy támasza Takács alakításának Bánsági Ildikó Geneviveve-je. Színpadi kettősük bensőséges, de egyben feszült is. Élmény látni, amikor színpadi partnerek – alázattal – ekként aládolgoznak a másiknak, és így érzik annak játékát. Szerintem Bánsági imádni fogja ezt a szerepét, mert minden este egy halálugrás számára. Sem a szerző, sem a rendezője nem kíméli karakterét, a legfurcsàbb monológjai és dialógusai neki vannak. Színészi bravúr, hogy az első rész végén kiáll a függöny elé egy ötperces se füle, se farka monológgal, és megcsinálja. Nagy nyeresége lenne színházi életünknek, ha több színpadi lehetőséget kapna a színésznő. (Szót kell ejteni Zeke Edit jelmezeiről is, amelyek karakterépítő támaszai Takácsnak és Bánságinak.)
Elias Schreiber-Hoffman karakterébe Böröndi Bence épült be, úgy hozza a neurotikus zsidó fiút a Nagy Almából, akár Woody. Passzív-agresszív jelleméhez kiválóak színpadi váltásai, a semmiből kinővő dühkitörései, belső bizonytalanságának állandó rezgése, a neurotikus féltékenysége, és a depressziójával való már-már büszke házalása. Elias Bob Dylan fan a darabban, és Böröndi úgy sír Dylan számaira, ahogy férfi nemigen, most éppen az I want you-ra. És ahogy müzlit eszik, palacsintát, akármit, az önvédelemből elkövetett gyilkosságra okot adó körülmény.
Hartai Petra nagyjából színészi komfortzónáján belül mozog, hiszen szerepe egy finom és különleges szépségű fiatal nő, és ő éppen ilyen színésznő. Szégyentelenül kijátssza a csalfa Jenny női trükkjeit, és egészen a darab végéig elhiteti, hogy Elias a paranoiás, ő meg az alázatos szeretet és a hűség mintaképe. (Itt jön a képbe a címbéli John.) Empátiát ébreszt, ahogy elmeséli, hogy gyerekkorában mindig úgy érezte kedvenc babája figyeli őt. Az ő játéka is biztosítja a horrorisztikus rezgéseket, „eladja” a nézőtérnek, hogy gyerekkori babája mása, aki Mertis nappalijában trónol, még bekavar az estébe.
Talán csak Máté Gábor tudna meggyőző választ adni arra, hogy miért gondolta a John-t színpadra vinni. Abból a szempontból nagyon jó választás, hogy ezáltal ízelítőt kaphattunk kortárs – nem zenés – amerikai darabról. Jól osztott szerepet, ahogy Takács – Bánsági passzol egymáshoz, Böröndi és Hartai párosa taszítja egymást már az első pillanattól. Az előadás nem untat halálra, a szünet után a történet jó ritmusban folytatódik. Az előadás talán akkor és ott kicsit ledöbbent, egy szokványos történetnek a nem szokványos dramaturgiája, a dialógusok furcsasága miatt. Annyiban különleges az előadás, hogy hosszan el lehet gondolkodni a részleteken, karaktereken, ha a történeten magán nem, és elkerül a katarzis is. Nem vibe, nem érezni kell, van benne gondolatiság, és miután a színház életszínjáték, valami megoldási technika feltétlenül sajátunkká lesz az este végére. Szerintem ez egy bátor kísérlet, mert nem könnyű út, nem formával akarnak eladni tartalmat, és nem zenés, mai pesti szlenggel dúsított klasszikust akarnak átfazonírozva közelivé hozni, egy pénzcsináló darabot összeütve.
Fotó: BLSZ próbaképe/ Borovi Dániel
