Azt vallja a rendező, hogy „a tragédia szerencsés műfaj, mert a nézők már ismerik a cselekményt, csak emlékeztetni kell őket. Amint kiejtik az Oidipusz nevet, már minden mást is tudunk – az apát Laiust, az anyát, Jocastét, a lányokat, a fiakat, a szenvedést, a bűnt.” Ennek jegyében, Alessandro Serra – mondhatni, ahogy szokta - a szövegíráson túl a díszlet-, jelmez-, és világítástervezést is magára vállalta, nemcsak a rendezést. Összehozott Szophoklész műve alapján – a katolikus egyház rituáléit idéző - sötét, erőszakos, egyben szörnyű szépségű színpadi showt. A szöveg, a zene, az énekek érzéseket generálnak, amelyek a színpadi jelentek látomásosságával összekapcsolódva magasztossá válnak, majd egyfajta misztériummá állnak össze bennünk.
Az előadás csupasz színpadon, három mozgatható, hatalmas díszletfal között játszódik, a világítás révén hol feketének, hol piszkosfehérnek, hol homokszínűnek látjuk a teret, minden steril, a pusztulás érzetét kelti. A jelmezek fekete, fehér, vörös és földszínű leplek, csuhák, kabátok, aranyszínű kiegészítőkkel. A forma hordoz valami magasztosat, amire rásegít a liturgikus zenei aláfestés.
Hihetetlen, hogy néha úgy véljük tömegeket látunk a színpadon, pedig a meghajlásnál csak hét szereplő lép elénk: Alessandro Burzotta, Salvatore Drago, Francesca Gabucci, Sara Giannelli, Jared McNeill, Chiara Michelini, Felice Montervino. Magasfokú mesterségbeli tudásról adnak számot, érhetően mondanak szöveget, kristálytisztán intonálva énekelnek, könnyedén abszolválnak rendhagyó mozgássorokat, benne akrobatikus elemekkel, de főleg némán is karizmatikusnak kell lenniük. Olyan „színészfejek” lépnek színpadra, akiknek arcéle már maga a karakter. Fizikai jegyeik lefedik szerepüket a jelmezek és maszkok segítségével.
A rendező hol vicces, hol költőien szép színpadi képekkel dolgozik. A Szfinxet megtestesítő színésznő az előadás kezdetén jó ötpercen át némán vizslatja a kivilágított nézőteret, talpig feketében, egy egész testes trikóban és magassarkúban, hátán vicces kis fekete szárnyakkal, s amire elmondja, aki előmeri venni telefonját elődás közben azt Apollón villámja agyoncsapja, már pattanásig feszül a nézői várakozás. A Delphoi jósda orákuluma hasonló külsővel, de fehérben jelenik meg, szoborszerűn egy állványon áll. A jóslata pontos, de a zavaróan zümmögő legyet nem tudja elkapni, azt Oidipusz csapja agyon a tomporán. Szép, ahogy Laiust játszó színész leemeli fejéről a koronáját, s mint a fogyó homok összeesik, miközben Oidipusz felemelkedve éppen a fejére illeszti a koronát elvonulva a királysága felé, egy képbe szerkesztve a két színész ellentétes mozdulatsorát. Ahogy az is, amint Oidipuszt szó szerint elnyeli a fény, amikor vak bolyongása után végre meglátja útját, s az Eumenidészek erdejében egy fényes villanással csatlakozik az istenekhez, végleg elhagyva az anyagi világot.
Serranak még arra is van gondja, hogy a nézők a sötétben bolyongva, a magát megvakító Oidipusszal együtt keressék a fényt. Percekig ülünk a teljesen sötét térben, mert a nézőtéren és a színpadon egyaránt lemegy a fény. Megfosztva a látás érzékelésétől csak hangok és zajok útján követhetjük a színpadi történéseket.
És közben a rendező mindent elmesél. Azt, hogy Oidipusznak van bátorsága ahhoz, hogy megismerje önmagát, amiért bűnbakká válik, majd elűzik abból a városból, amely királlyá emelte, mert fény derül rá, hogy - akaratán kívül, de - vérfertőző kapcsolatban él és gyilkos. Oidipusz, amikor „családfáján át” megismeri önmagát, elveszejti szeme világát, hogy így megbűnhődve valós látást nyerjen. Serra színpadán mintha egy látványos, mozgó gépezet forogna, amelyben a részletek összeillesztésével tanulmányozza az egészet. Majdnem, hogy varázsol a fényekkel, mozdulatokkal és az eredeti szövegfoszlányokkal, miközben lecsupaszítja a mítoszt. A végén pedig Oidipusz megkapja az olasz születésű rendezőtől - képletesen - az oltári szentséget és a szent kenetet, a haldoklóknak kiszolgáltatott útravalót (viaticumot).
Amúgy a MITEM kiemelt színpadi műve az Oidipusz. Itt láttuk 2018 áprilisában Rimas Tuminas feldolgozását: https://izaszinhazbanjart.hu/2018-aprilis/item/309-mitem-2018-oidipusz-vahtangov-allami-szinhaz-moszkva, majd 2021 áprilisában Robert Wilson drámaértelmezését: https://izaszinhazbanjart.hu/2021-szeptember/item/584-robert-wilson-szophoklesz-oidipusz-kiraly-cimu-dramajanak-felhasznalasaval. Alessandro Serra színpadi adaptációja, és maga alktóművészként méltó társuk, maga is saját formanyelven, érvényesen fogalmaz.
