Iza színházban járt - Friedrich Schiller: Ármány és szerelem (Vígszínház)
péntek, 15 március 2024 16:16

Friedrich Schiller: Ármány és szerelem (Vígszínház)

Értékelés:
(106 szavazat)

  

Lagerfeld macskája   

(Vígszínház – Friedrich Schiller: Ármány  és szerelem - 2024. március 12-i előadás)

David Doiasvili a Sirály után Schiller drámáját vetíti, vizualizálja a Vígben. Nem elemez, színrevitele apropója – még erős jóindulattal - sem megfejthető, a látványvilág nem igazolja az előadást. Az igazi főszereplő majdnem, hogy Karl Lagerfeld milliárdos macskája, Choupette kitömött mása.  Hegedűs D. Géza – a néhai divatdiktátor maffiózó karikatúrájaként lép színpadra – így érthető mód kedvetlen, a Miller-házaspár szerepében Hegyi Barbara és Rudolf Péter derekasan küzd, míg az előadás Luise-je és Ferdinándja, azaz Márkus Luca és Medveczky Balázs – mintha másik előadásban lennének - klasszikus és heorikus történetet játszanak, imponáló erővel és hévvel.

A dráma közel kétszázötven évvel ezelőtt szólalt meg először színpadon, s akkor biztos forradalmian hatot ez a társadalmi szomorújáték. Ám ma, Grace Kelly, majd Meghan Markle sikersztorija után önmagában érthetetlen az a társadalmi szakadék, amely egy polgárlány és egy nemesfi szerelmét halálos tragédiára ítélné. Nem beszélve, a szöveg - mára - üres dagályosságáról, mert a világirodalom legnagyobb írói sem kerülhetik el azt a sorsot, amelyet a nyelv állandó változása jelent, a mi Csongor és Tündénk vagy Bánk bánunk sem. Rendezői vízió, okos újra gondolás nélkül halottak, és önmagában – színes buborékként – a látvány nem pótolhatja a tartalmat. A színház Forgách András 2009-es fordítását használja, Kozma András átiratában, és nem sikerült úgy  magyarra "költeni”, hogy az mai hangon közvetítse Schiller drámájának értékeit hamis pátosz nélkül. A szereplők nem ma beszélnek, csak a ruhájuk olyan majdnem, mint egy Madonna koncerten. 

Érdekes beszélgetés lehetne, amikor a rendező Ketevan Nadibaidze díszlettervezővel és Bánki Róza jelmeztervezővel elmondanák, hogy mégis mit gondolnak a darabról, színpadelképzelésük mit jelképez. A Víg színpadja nem kicsi, de nem volt elég, mert az előadás úgy harmada a színpad alatti térben és a zsöllye átjáróiban játszódik, amit kivetítenek a függönynyi vászonra. Hogy ez mit ad az előadáshoz, miben támogatja azt vagy a színészek játékát, azt magam nem értettem meg. 

Hegedűs D. Von Walter szerepében – hála a jelmeztervezőnek - Karl Lagerfeld ikonikus szerelésében áll színpadra, kezében a kitömött Choupette macskával, akire Lagerfeld a milliárdját hagyta. Ezt még megfejelte a rendező Al Capone stílusával, mert Von Walter kis pisztolyával halomra lövi az embereket, akiket magántitkára gondosan fehér lepellel leterít, majd fekete ruhás kommandósai – úgy mozogva mint a Birodalmi rohamosztagosok - eltakarítanak. Hegedűs D. Géza enélkül is eljátszaná egy sötét varázsú kancellárt, de olyan értelmezhetetlen külsőt kapott, amit még egy nagy színész is nehezen játszik túl. Nem mutathatja meg belső eszközeivel azt a fölényt, amellyel ez az ember bír, mert külső megjelenése mindent felülír. Végig sötét napszemüvegben van, tekintete sem játszhat. Persze becsülettel törekszik a külső ellenére a teatralitás olcsó hatásait elkerülni, de nem tud egyéni, érdekes figurát hozni, megmarad az intelligens játékzónában, éppen csak, hogy felizzik egy-egy jelenetben. 

Valamiért a rendező és Kozma András dramaturg elhagyta Kalb szerepét, de Von Walter Wurm-val való viszonya is gyengécske szállá lett. Mert ugyan tudjuk, hogy az ármány ötlete Wurmtól származik, de egy erős, nagy kancellár a megvetett titkára ötletét abszolút sajátjaként valósítaná meg, megőrizné fölényét gyenge kreatúrájával szemben. Horváth Szabolcs Wurmja nem válik Ferdinánd potenciális vetélytársává, nem versenyképes vele. Nem igazolt az előadásban sem a figura akaratereje, sem pragmatikus intelligenciája, egy kisszerű, irigy stréber. Ez a Wurm nem érez semmit Luise iránt, csak megfelelő partiként ragaszkodna a lányhoz, és csakis önmaga intrikája nyűgözi le, nincs benne érzékiség, csak féreg-indulat. Kalb helyett a rendező és a dramaturg behoz egy hercegi komornyikot, akit Hirtling István alakít. Néha feltűnik, akár egy bolygó hollandi, éppen mint Firsz a Cseresznyéskertben és szónoklatot tart a háborúról, a veszteségekről, de ez a figura testidegen az elődásban.  

Sikerre gyúrt lenne Nagy-Kálózy Eszter Lady Milfordja, mert a vezető művésznőket foglalkoztatni kell. Az alakítás nem vitásan képes a légkörteremtésre, de….. Lady Milford Schillernél tiszta lelkű kurtizán, egy szélsőséges és túlszínezett alak, viharos, változatos múlttal. A sok csalódás, hányattatás miatt felgyűlt benne az indulat és a keserűség, ugyanakkor a lemondás érett bölcsességét is megszerezte. (Bajor és Tőkés legendás szerepe volt ez, akik színpadi nagyasszonyok voltak saját korukban.) Nagy-Kálózy Eszter játéka érzékeny, pátoszos, és képes hitelesen elbeszélni a nő múltját, jelenét, ahogy hozza a szerelmes nőt is, és őszinte, amikor Ferdinándnak megvallja érzéseit. Azonban a figura törött lényét kevéssé tudja elfogadtatni, ahogy azt sem, hogy Ferdinándot megingathatná egy tizenéves lány iránt érzett szerelmében. Vele sem volt kedves a jelmeztervező. Nem vitás, gyönyörű vörös és fekete selyem estélyiket kapott, amelyek remekül állnak filigrán alakján, csak éppen  alakját megsokszorozták a rendezővel, mintha Lady Milford maga lenne a görög mitológia óriáspolipja, a híres lernai hidra. Négy ugyanolyan külsejű statisztával mozog végig a színpadon, a derekuknál összeköti őket egy széles – ruhájukkal azonos anyagú - övszerű drapéria. Nem jut nyugvópontra az előadásban, hogy a női alakok a saját elméje zugaiban megbúvó énjei, a cikázó elme-érzelem villanásai vagy tényleg a hús-vér komornái. 

Papírforma szerint a szereposztás legeszményibb pontja Medveczky Balázs Ferdinándja. Ha lennének még hősszerelmesek, ő az lehetne. Őszintén hozza egy ifjú szertelenségét, naivitását és gyengeségeit, a játékában van romantikus pátosz, és nagyszerű a megjelenése. Birtokba veszi Schiller hősét. Márkus Luca Luise-je nem naiva, realista polgárlány. Nem törékeny, kiszolgáltatott lány, a szépsége sem légies, és láthatóan vannak belső erőforrásai. A jelmeztervező kiírtja belőle a női vonzerőt, fiús, rövid hajviseletet és nemecsekes külsőt adott neki, csak az utolsó jelentekben látatja, hogy egy romantikus külsejű, érzéki fiatal lány készül a halálra. Tőlük független, hogy az előadásban bonyolultabb, összetettebb, kettős játékot igénylő részekre nincs tér, azt a mozgás, az intenzív színpadi fizikai lét kioldja, nincs lehetőség fokozatosságra, száguldva érkeznek a színpadra és fizikai megpróbáltatások közben, egy negyvenötfokos szögben lejtő dobogón vergődve-csúszkálva halnak meg. 

Rudolf Péter ideális színészalkat Miller szerepére. A figura ívet ír le az előadásban, ahogy a kispolgári, derűs engedelmességtől, a körülmények elfogadásától eljut valamiféle öntudatig, a tisztességében, családapai voltában ért sérelme fájdalmáig. Egyetlen jeleneten fanyaloghatnék, amikor Ferdinánd „átkozott aranya” megrészegíti, mintha Harpagont látnánk. A Millernét játszó Hegyi Barbara hitelesebb a kispolgári nagyravágyás megmutatásában, igaz, a megtört anyát csak a színpad alatt némán jászhatja el, az anyai fájdalom búcsúszólamát a kivetítőn nézzük, amint tucatnyi széket körbe rakosgat, virágot szór rájuk, majd csendben felakasztja magát. Esetükben is értelmezhetetlen a jelmez, Rudolf Pétert a hosszú felsőkabát, a roggyant nadrágszár agyonnyomja, törpös lesz tőle, hippisen hosszú hajjal, Hegyi Barbara pedig inkább a IV. Henrik Paplanos Dollyját (Nádasdy Ádám fordításában) játszhatná el, mezítelen vállán hatalmas vörös rózsa tetkójával, kék hajjal, piszkosfehér neglizsében.  

Ma már fogós-ravasz kérdés, hogyan játsszanak Ármány és szerelmet. Ferdinándról és Luise-ről nem írtak monográfiákat, mint Rómeoról és Júliáról. Kíváncsi lennék rá, hogy a nézőtéren hányak értették, hogy Ferdinánd a legnagyobb kétségbeesés pillanataiban azért kér limonádét, mert azzal nem kelt gyanút, hogy abba akarna mérget keverni, különösen, hogy a kivetítőn azt láttuk, hogy úgy keverik azt Millerék az alagsorban, mintha Mojito koktél készülne. Vagy ki érti ki, hogy Lujza azért tartja magát a tőle kicsikart hallgatás ígéretéhez, mert az Schillernél eskü, s a XVIII. században ez egy erkölcsileg a környezete fölé magasodó polgárlány számára szent volt, nem a Gossip Girl szereplői voltak a menők. 

David Doiasvili koncepciója – remélem volt neki – ott szenvedett végzetes csapást, hogy Schiller nem Shakespeare, nem értelmezhető számtalanféleképpen anélkül, hogy a lényegét elveszítené a darab. A rendező a színpadi külsőségei révén, videotechnikával nem ugrik korszakot, nem alkot egy új formanyelvet a schilleri romantika szárnyalásának megmutatására. A színpadképe inkább elidegenít a történettől, csak valami bombasztikusnak szánt szenvedélyeskedés. Nem hangzik ki előadásából, amit Schiller megírt, a polgári tisztesség és szűklátókörűség vs. az arisztokrata züllöttség és gátlástalanság összecsapása. 

Fotó: A Vígszínház próbaképén, Hegedűs D. Géza és Rudolf Péter

 

Megjelent: 2046 alkalommal