Iza színházban járt - Aki annak látszik, aki - Portré Szűcs Nelli színésznőről
szerda, 28 június 2017 22:59

Aki annak látszik, aki - Portré Szűcs Nelli színésznőről

Értékelés:
(64 szavazat)


Esős, borongós napon találkoztunk. De két óra Szűcs Nellivel, és úgy érzi az ember, pont az utca napos oldalán áll. Sorsszerűség, hit, erő, szenvedély, tenni vágyás, mások tisztelete. Talán ezek a kulcsszavak a színésznőhöz. Közvetlen, érdeklődő, de nem bratyizós. Váratlan a kezdés, rögtön szerepcsere, felszólított: „Na, mesélj!”. Percek alatt megtaláltuk a közös kiindulópontot. Mi mást, mint egy pályatársnője előadóestjét. Vári Éva utolsó Piaf előadását, ahol mindketten ugyanazt éreztük, láttuk 2005-ben. Innentől kezdve nem állt meg a szó. Persze össze kellett kapnom magam, az öltözőjében beszélgettünk, bal válla fölött Marina Vlady, jobb válla fölött Fedák Sári nézett vissza rám, kinagyított fotókról.  

Szűcs Nelli közel 25 éve áll színpadon, magam tavaly télen láttam őt először, a Fodrásznőben, Iriskaként. Rögtön tudtam, látni akarom újra, másban is. Ha van szerep és színész között nagy találkozás, az övék biztos az volt. Boldogságról álmodozó már szárnyaszegett galamb, aki meggyalázva, vesztesen is hisz a jóságban, az újrakezdésben, sugárzik mindig, minden baj dacára.  

Ha nem is rögös, de munkás évek vezettek idáig, hogy a tiszaújlaki lány a színpadot koptassa. Sok apró fordulat, vagy ha úgy jobb, sorsszerűség. Először is, hogy a magyar katona papa meglássa az orosz (arhangelszki) mamát és a Marina, marina című sláger orosz nyelvű előadásával úgy levegye a lábáról Lomonoszov földijét, hogy kövesse őt a határmenti városba. Aztán újabb fordulat, hogy a színésznő az ukrán iskolai munkaórákat teljesítve ne varrószakkörbe, hanem autószerelő szakkörbe járjon, ahol Pista bácsi felfedezi az osztály szórakoztatójában a született előadóművészt. De olyannyira, hogy kocsiba ültesse és elfurikázza a kijevi Állami Karpenko-Karij Színház- és Filmművészeti Egyetem előfelvételi vizsgájára. Valakinek fentről menedzselnie kellet azt is, hogy a főiskolai ítészek meglássák Szűcs Nelliben a talentumot. Nem törte magát különösebben. Monológok nélkül, egy Petőfi verssel (Falu végén kurta kocsma) és egy mesével érkezett, meg „valamivel Pilátusról”. Nem értette mit jelent, hogy dresszben kell megjelennie, kétrészes fürdőruhában érkezett a zenés/táncos fordulóra, így „csárdásozta” be magát – de szó szerint - a főiskolára. Nem csoda, a családban nem volt művész, szülei a feldolgozóiparban dolgoztak, nővére is civil, színházat főiskolásként látott először.

Boldog évek következtek, szerette a kijevi egyetemet, ahogy a magyar főiskolai keresztkurzuson is jól érezte magát. Pedig ahogy mondta, „a főiskolán láttam meg, hogy nem kék az ég, nem zöld a fű, nagyon sok probléma van a világban”. Jó emlékei vannak magyarországi tanárairól, Kazímirról, Szinetárról és Lénárt Péterről. (Szinetár éppen most hívta meg az Operába vendégszerepelni volt tanítványát a Cigánybáróba, Mária Terézia szerepére.) A kijevi főiskolán ismerkedett meg, az akkor már majdnem végzős Vidnyánszky Attilával, akit a beregszászi színház vezetőjének szántak. A magyar kurzuson a zenés órákon Silló István kísérte az osztályt, aki azt a tanácsot adta a színésznőnek, még ha hívják is, nehogy elszerződjön Magyarországon színházhoz, menjen haza, tanulja meg a szakmát, majd aztán. A főiskola befejezése után Szűcs Nelli visszatért Beregszászra.

Ha valaki, a színésznő elmondhatja mit jelent Theszpisz-szekerén színházat csinálni. Semmi nem várta otthon, még csak épülete sem volt a színháznak, a beregszászi iskola egyik termében készültek az előadások. Másfél év után a 19 fő alapítótag többsége fellázadt a mostoha körülmények, a pénztelenség ellen, távoztak. Maradt Trill Zsolt, Tóth László, Veres Ágota, Kátya Alikina, Varga József, az akkor még stúdiós Kristán Attila, na meg Szűcs. Kitartottak a direktor mellett, vallották, érezték „játszani kell”. Megfogyatkozva összeraktak pár nap alatt egy kabaréműsort és végigutazták vele Kárpátalját. Aztán Tóth Lászlóval és Trill Zsolttal együtt várta a színésznő Godot, Estragont játszotta. Trillel - aki évfolyamtársa volt a főiskolán – a próbák során megérezték, ezentúl egyfelé vezet az útjuk, közösen. Húsz éve pályatársak, házastársak, mára két tinédzser gyermeket nevelnek, Helgát és Bertalant.

Aztán megint egy simple twist of fate. Varga Józseffel egy ungvári előadáson pénzdíjban részesültek, amiből ötvenfős stúdió-színházat alakított ki a csapat két szobából, sajátkezűleg, Trill Zsolt és édesapja festette a falakat.  Nem máshol, mint a beregszászi Oroszlán Szállóban. Itt látott először színházat Fedák Sári, Szűcs Nelli pedig talán titkon megérezte, egyszer lesz köze a nagy elődhöz. Ekkor kovácsolódott össze véglegesen a mai nemzetis „beregszászi társulat”. Végre volt egy hely, ahol - ha másért nem - beszélgetni, eszmét cserélni összejöhettek, megismerték a másikat, megnyíltak egymás előtt, még ha ez a sebezhetővé is tette őket egymás irányába. Tizennégy évig járta ez a trupp a vidéket, előbb autóval, majd egy Ikarus busszal, amibe be kellett gyömöszölni a díszletet is. A színészek voltak a díszletezők, a kellékesek, minden segédmunka felelősei. A mai napig megmaradt a színésznő rutinja, hogy előadás előtt átnézze a színpadot, minden a helyén-e. Elmondása szerint ekkor vált igazán színésszé, valóban megismert minden nehézséget, ami a színházcsinálással jár. 

2006-ban a beregszászi csapat Debrecenben, a Csokonai Színházban kötött ki. Kinyílt a világ, vendégrendezőkkel, új művésztársakkal ismerkedtek meg, s végre egy stabil kőszínház színpadán álltak. Innen 2013-ban a budapesti Nemzeti Színházba vezetett Szűcs Nelli útja.

Nem kerülhettük meg, hogy ne ejtsünk szót az egyre mélyülő „színházi lövészárokról”, a „ti” és a „mi” színházáról. Határozott véleménye van a színésznőnek. Vallja, az az ember nem nyitott, aki rögtön lezár, nem ad a másiknak esélyt. Ő bizony eljár más színházakba is, látni akarja, hogy játszanak a többiek, „ne csak egy pocsolyában tapicskoljak, mint egy kismalac, abban a hitben, hogy ez a tökéletes.” Tudomásul veszi a helyzetet, nem harcol, nem ágál ellene. Ő színész, teszi, amihez ért, amire az életét tette. Nem tud igazán a helyzettel mit kezdeni, hogy sokan nem szeretik őket. Maga annyit tehet, őrzi a kíváncsiságát, nyitottságát mindenki irányába.

„Készültem” Szűcs Nelli szakmai pályafutásából, s bizony feltettem a kérdést, hogy elégedett-e  anyaszínházában saját helyzetével, „kihasználtságával”, a havi 10-12 előadással, azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy nem minden szerepe főszerep. Úgy érzi-e, a sok küzdelem közepette - Vidnyánszky színházcsinálási víziója oldalvízén - megkapta-e mindig az életkorának, tehetségének járó szerepeket. Vajon tud-e olyan ikonikus szerepet említeni, mint Bullának Szent Johanna, Almásinak Hedda Gabler, vagy Udvarosnak Lulu. Csend. Aztán szót ejtünk Karnyónéról, Rhédey Eszterről, Beköpynéről a Háromgarasos operában, Tóték Mariskájáról. Egy szelíd, halovány mosoly, de csak kierőszakolok egy félmondatot, „talán most nem”. Bár rögtön mondja, a direktornak köszönheti Fedák Sári estjét, ami gyönyörűség számára. Akkor olvasta Vidnyánszky Fedák: Te csak most aludjál, Liliom című önéletrajzi írását, s szólt Szűcsnek, ezt játszd, ez te vagy. Lezártuk a témát, ennyiben maradtunk. Azt már csak én tettem hozzá – gondolatban -, a negyvenes évei elején járó, kirobbanó formában lévő Szűcs Nellinek most kéne Csehovot, Williams-et, O’Neill-t játszania. Micsoda Josie Hogan lehetett volna, vagy milyen izgalmas lehetne egy Szűcs-Kristán-Tóth-Trill uralta Ványa bácsi. A színésznő közben boldogan újságolta, a jövő évadban Csehovot játszik, méghozzá Purcarete rendezésében, Sarlotta Ivanovnát a Cseresznyéskertben. Majd Figaró házasságát Kristán Attilával, s újra az Úri muri Rhédey Eszterét. Kristánnal való közös munkának magam örülök, ő is. Feltűnt több darabban milyen odaadó, egymásra különleges antennával bíró, jó partnerek. A Fodrásznőben Kristán olyan óvva emeli le a színésznőt a magas díszlet ablakából, mint Júliáját, a Mesés férfiakban a két színész háttal kommunikál, játszik a színpadon, a Három nővérben úgy feszülnek egymásnak Andrejként és Natasaként, ahogy csak azok tudnak, akik már az életben is megvívtak egy-két csatát próba közben, ismerik a másikat, mint a tenyerüket. Persze, hogy megkérdeztem, nem gondolkodik-e társulatváltáson. Egyértelmű a nem, a „bázis-társulat” nélkül nem menne a váltás. Neki ez a műhely kell. Akkor is, ha sokan ferdén néznek erre véd-és dacszövetségre, ő az elmúlt 25 év partnerségéből nyeri erejét, abból építkezik.     

Oldva kicsit a komor gondolatokat, rátértünk egy újabb szerencsés sorsfordulatra, egy új mesterre, Viktor Rizsakov orosz rendezőre. Rizsakov nem adta magát könnyen, nem akart 35 éves, „öreg” színészekkel dolgozni, de aztán csak megnézte a beregszásziakat Háy János: Pityu bácsi fia című előadásban, Debrecenben. A hátsó sorba ült be, ha nem tetszik, ki tudjon surranni csendben. Előadás után a büfében a Szűcs-Trill-Tóth hármasnak felajánlotta dolgozzanak együtt, Osztrovszkij: Vihar című darabjában. A rendező azon kevesek egyike, akivel a színésznő már felnőttként kötött mély barátságot. Tőle „kapta” a Fodrásznő című előadásban Iriska szerepét, amit lassan nyolc éve játszanak. Ebben az évadban megint volt egy „együttmunka”, Viripajev: Részegek, tudja már, a jövő évadban újra együtt fognak dolgozni.

Aztán megint egy „beugratós kérdés”. Hogy éli meg, hogy férjével, művésztársával, úgymond szalad a szekér, nemcsak a színpadon, a szakmai megmérettetés terültén is. Szimpatikus, őszinte válasz. Trill sikere, az ő sikere is. Ahogy eddig mesélt Trill Zsoltról, a főiskolai évekről, a 20 éve tartó közös művészi küzdelmekről, kiérződik, ez egy stabil alapokon, de vitákon, egymás meggyőzésén, a világ ellen a másikért való kiálláson edződött emberi/művészi szövetség. Azt azért hozzátette, azt nem bánná, ha Zsótér egyszer majd benne is gondolkodna.  

Szót ejtettünk a színésznő civil életéről is. Örömmel osztotta meg velem, hogy végre megadatott a fészekrakás, Pilisborosjenőn képesek voltak hosszú évek albérletei után saját házba költözni. Igaz, éppen lakható a ház, de beköltöztek. Megélhetési gondjaik nincsenek, de gyarapodni nem tudnak. A háztartás sok munkát ad, de Szűcs Nelli szeret főzni, vasalni, meleg étellel várni a gyerekekeit az iskolából, gazdálkodni a kamrából, amit maga tölt fel. El is hiszem róla, hogy a ház körül ő aztán valóban Lady Multitasking. Ahogy eldiskuráltunk a konyha rejtelmeiről, érezhető volt, hogy gyakorlati tapasztalatai vannak a háztartásvezetés terén. (Tanultam tőle egy kifejezést, a hajdinát Kárpátalján grecskának hívják.) Pici szabadidejét kitölti a házimunka, neki az a kikapcsolódás, ha a kertben tesz-vesz, vagy valóban főz valami jót, amit élvezettel fal fel a család. Az utazás az hiányzik az életéből, de erre most nincs lehetősége. Nosztalgiával említ egy grúz utat. Persze ez is színházi vendégjáték volt, a csecsen háború kellős közepén. Akkor is szép volt, még ha majdnem megbuktak, a hó fogságába kerültek, s lerövidült a turné, mert a hatóságok nem tudták garantálni a biztonságukat.  

A levezető mondatok során megtudom még, hogy a pályatársak közül Dajka Margitot kedveli. Azt mondja szép is volt, fájdalom is volt, bohóc is volt, olyan színész, aki sok mindent hordozott magában, neki ez a fontos egy művészben. De ugyanígy szereti Sinkovits Imrét, aki a kisembertől a hősig mindent el tudott játszani, minden megvolt benne, na és Jávort, akit zseniálisnak tart. Őket kéne szerinte bemutatni a főiskolán, filmeken, hogyan léteztek, hogy mennyi szín volt bennük. Nem véletlen, hogy színjátszásnak hívják hivatását. Nemcsak azt kéne tanítani a főiskolán Szűcs szerint, hogy találd meg önmagadban a figurát, hanem azt is, hogy találd meg önmagadban a sokszólamúságot, a sokszínűséget. Megemlítette még Nagy Marit, csak úgy maga elé, jó a színpadon a kolléganője tekintetébe kapaszkodni. 

Szűcs Nelli két lábbal áll a földön, a civil nő teljes harmóniában van a színésznővel. Ahogy kezet fogtunk, azonnal egy orosz hősnőt látok benne, Akszjusát, a Csendes Donból. Egyszerűen érződik, ez az asszony sok mindent kibírt, s bárhonnan fel tud állni, mert fel akar. A beszélgetés végén tudom már, rohanó világunkban ritka az ilyen kerek, egész személyiség, ráadásként művészemberben. Abszolút önazonos, nincs benne felvett póz, magát adja. Érdekes, impulzív, vibráló. Szó szerint tele van energiával, ami másnál már 100 %, nála maximum félárboc. Azt tudtam, hogy a színpadon magas hőfokon ég, tízperces epizódszerepeit is úgy éli, mintha Lady Macbethet. Akkor és ott az adatott, abban a pár percben kell felmutatni egy teljes emberi sorsot. Azt tapasztaltam, a civil életben is ilyen, fáklyaként lángoló. Talán ezért sikerült neki, ami az ő pályáján keveseknek, helyt állni nőként, anyaként, művészként. A színésznők többségénél életük egyik területe megsínyli a másikat. Nála ez szentháromság, egyik nélkül nem menne a másik. Találkozásunk idején tartották a Nemzeti Színházban a Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozót. Szűcs Nellit minden este ott láttam Helga lányával, ha olyan darab volt, fiával, (és persze Trill Zsolttal). Az anya és a színművész a színházban, quasi civilként, nézőként. Semmi „színészség” benne, annak látszott, aki. Dolgozó nő, családanya, aki történetesen színész és egy hónapban 12-15 estét azzal tölt, hogy kibontsa a benne lévő színeket, megéljen egy kis illúziót a színpadon és csakis ott legyen más, mint önmaga. 

A portré a Criticai Lapok 2017/5-6. számában jelent meg.