Nyilván azzal a céllal íródott, hogy egyaránt elérje a szakmai olvasókat és a laikus érdeklődőket (hiszen a könyv alcíme - Filológiai regény - egyszerre utal annak tudományos és olvasmányos voltára), viszont a sok idézetből és azok kommentárjaiból kibontakozó "történet" annyira összetett és izgalmas, hogy a szerzői szándéktól függetlenül is letehetetlenné teszi a könyvet, amely abszolút a legjobb irodalomtörténeti munka, amit eddig olvastam.Kiindulópontját Kosztolányi Dezső hírhedt 1929-es pamfletje, Az írástudatlanok árulása jelenti, középpontjában azonban egy még komplexebb kérdés áll, Kosztolányi Adyhoz való viszonya és annak változásai Ady életében és később, több évtizedet felölelve.

Ezért szerepel a címben komplexum és nem komplexus: sokkal összetettebb annál, amire utóbbi szó utal, ráadásul nincs is meg benne az a kisebbrendűségi érzés, amire legtöbbünk a komplexus szót hallva asszociál. Kiderül a könyvből, hogy Kosztolányi nagyon is tisztában volt saját értékeivel - kisebbrendűségi érzéssel küzdve talán eszébe sem jutott volna ilyen vihart kavarni, nyíltan kiállni a már életében bálvánnyá növekedett írótárs ellen.

Érezni a pamflet hangnemén, hogy Kosztolányi dühből írta, torkig volt azzal, hogy egy tíz éve halott költőnek akkora kultusza van, ami miatt Ady élő és erejük teljében alkotó kortársai ennek a figyelemnek a töredékét sem kapják meg. Megemlíti, hogy úgy tervezte, egy egész könyvet szentel Ady költészetének (hirdetés is megjelent róla), de a leendő kiadó aggódó reakciójára elállt a tervtől. Nagy kár, mert akkora terjedelemben sokkal objektívebb véleményt fogalmazhatott volna meg. A pamfletben érezhetően a negatívumokra koncentrál - de hát pontosan az is volt a célja, hogy felhívja a figyelmet azokra a dolgokra, amik nem tetszenek neki Ady költészetében és az őt övező kultuszban. Ha jobban kihangsúlyozza az erényeit, objektívebb írásra törekszik, akkor nem ér célt, viszont vihart sem kavar.

De célt ért egyáltalán?

Azzal fejezi be "különvéleményét", hogy a jövőtől várja igazolását, amit a jövő részben meg is adott neki, hiszen hallottam tanáromtól a pamflet kapcsán, hogy
"Kosztolányinak sok mindenben igaza volt."

A kortársak közül nyíltan viszont mindössze ketten-hárman álltak ki mellette (könnyen megtippelhető névsor: Karinthy, Márai, Füst Milán), ráadásul Babitscsal, akivel harminc éves barátság fűzte össze, utóbbi néhány szerencsétlenül megfogalmazott mondata miatt hosszú-hosszú időre teljesen formálissá vált a kapcsolatuk.
Veres könyvének nagy értéke számomra, hogy benne és általa a legendás Nyugat legendás szerzői emberi arcukat mutatják, legendából újra emberivé, emberekké válnak, levetik maszkjaikat, manírjaikat, megelevenednek az olvasó előtt. Annak ellenére, hogy továbbra is idézetek formájában találkozunk velük, ezekben a magánlevelekben és szenvedélyes hangú vitacikkekben sokkal emberibbek, sokkal kevésbé ikon-szerűek, mint azokban a művekben, amikkel azonosítjuk őket és melyekkel kivívták legendás státuszukat.

A számomra mindig hűvösnek és távolságtartónak tűnő Babitstól soha nem olvastam még olyan indulatos és nyers fogalmazást, mint amit egy válaszában írt a vita hevében arra, amikor képmutatással vádolták (jellemzően olyanok, akik nevére méltán nem emlékszünk).

A Kosztolányi pártját fogó Márai pedig kimondottan megmosolyogtat (és ezt nem vártam volna tőle), amikor beszáll a vitába: cikke elején elmondja, mekkora zseni volt Ady és miután ezt letudta, nekiáll szapulni oldalakon keresztül - mintha az, hogy zseninek tartja, feljogosítaná akár a durva kritikára is, egyúttal értelmetlenné tenne minden támadást az Ady-hívőktől. Ravasz húzás, Kosztolányi is élhetett volna vele.
Igaz, Kosztolányi a pamfletben írja, hogy Adynak szerinte van 30-40 világirodalmi szintű verse. Erre válaszol valaki, hogy nem elég nagy teljesítmény ez; ugyan melyik költőnek van több világirodalmi szintet is elérő verse?

Ezért lett volna szerencsésebb, ha Kosztolányi könyvnyi terjedelemben fejti ki álláspontját: akkor nemcsak a neki nem tetsző versekre térhetett volna ki, hanem arra a 30-40 költeményre is, amit maradandónak, világirodalmi színvonalúnak tartott. Sajnos a cikkében konkrétumokat csak a negatívumoknál említ: amikor elismerően ír Adyról, általánosságban fogalmaz, konkrét példát nem hoz, pedig akkor érthetőbb volna, mit minek ellenében tart pozitívnak illetve negatívnak Ady lírájában.

Persze ebben a nagyon érzékeny pontra tapintó vitában nemcsak ő követett el hibákat és talán nem is az övé volt a legnagyobb. Sokan (elég kézenfekvő módon) a szemére vetették, hogy miért nem állt ki Ady életében ezzel a véleménnyel. A sok idézet és adat alapján úgy látom, Kosztolányinak volt egy véleménye, egy viszonyulása Adyhoz egész életében: amit elismert benne, azt mindig elismerte, ami bosszantotta benne, az mindig bosszantotta. Árnyalatok, hangsúlyok változtak, de olyan sosem volt, hogy maximálisan elismerte vagy maximálisan elutasította volna. Akik Kosztolányi szemére vetették, hogy álszent, kétszínű, azok csak azt vették észre Adyval kapcsolatos írásaiból, ami a véleményüket alátámasztotta, figyelmen kívül hagyták, hogy egyértelműen vagy kevésbé nyilvánvalóan az elismerő szavak mögött, mellett mindig megjelent a kritika hangja is, amikor Adyról írt.

Nem Kosztolányi volt álszent, de több olyan szerző is, akiknél nagy csalódás volt ezzel szembesülni. Miközben olvastam a könyvet, arra gondoltam, de jó lenne nemcsak Kosztolányi vitacikkét, de az arra válaszként született többi cikket is, akár külön kötetbe gyűjtve, teljes terjedelmükben olvasni. Ezt továbbra is így gondolom, csakhogy, ahogy haladtam előre a könyvben, beláttam, hogy önmagukban csak a cikkekből hamis kép bontakozna ki. Fontosak a kommentárok, fontos a szerzőik egymáshoz való viszonya és talán a legfontosabbak azok a magánlevelek, amiket egymás közt váltottak, nem nyilvánosságra szántak, mert sajnos nem egy esetben a valódi véleményük ott olvasható.

Volt, aki Kosztolányi cikkét olvasva az asztalra csapott, hogy "végre valaki kimondta", aztán szinte azzal a lendülettel írt is egy cikket, hogy "Bandi és ő" mennyire megértették egymást, mennyire egyet akartak - tetézve ezt Kosztolányi lesajnálásával, hogy milyen kár, hogy egy ilyen kivételes elme, mint ő ennyire nem látja meg Adyban azt, amit milliók igen.

Na, ez az igazi képmutatás és álszentség, amitől Ady is egész biztosan rosszul lett volna.

Nem írom le, kiről van szó, legyen "meglepetés", de az biztos, hogy nekem óriási csalódás volt. Ugyanígy Babits, aki határozottan kijelentette, hogy ő mindig azon a véleményen volt, mint a vita idején - ehhez képest Kosztolányival váltott fiatalkori levelezése egész mást mutat…

Többen beleestek abba a hibába, hogy úgy tettek, mintha csak fekete-fehér módon lehetne megítélni Adyt, a teljes elutasítás vagy a feltétlen elismerés hangján.

Kosztolányi nem tett így soha - mégis neki kellett szinte magyarázkodnia, védenie az igazát, nem azoknak, akikről világosan kiderül, hogy minden művészi nagyságuk dacára tényleg képmutatók voltak, ami szomorú, mert ezzel közel 90 év távlatából szembesülni is nagy csalódás. Nem azzal, hogy a zsenik is gyarló, hétköznapi emberek voltak: többek között pont ez teszi üdítővé és letehetetlenné ezt a könyvet. Csalódást csak a képmutatás, az őszintétlenség okoz, ráadásul pont azoknál, akikről a műveik alapján sosem gondoltam volna.
Veres András a Kosztolányi kritikai kiadásokat gondozza, így joggal feltételezhetnénk, hogy Kosztolányi pártját fogja, részrehajló. Szerencsére nem az, érzésem szerint teljesen objektív, ami viszont fontos pluszt jelent, hogy ennyire mélyrehatóan ismeri Kosztolányi életét, gondolkodását és műveit. Ez rengeteget hozzátesz a könyvhöz.

Nem részrehajló: tudományos munkához méltóan objektív, mégis valahogy igazságot szolgáltat Kosztolányinak - nem Ady ellenében, hanem Az írástudatlanok árulása "ellenére".
Számomra ez egy fontos könyv, mert általa "megtanultam" értékelni, elismerni Kosztolányi, a szerző mellett Kosztolányit, az embert is: világosan kiderült belőle, mennyire színes, sokrétű és milyen intelligens volt. Korábban, pont Az írástudatlanok árulása miatt hihetetlenül ellenszenves volt számomra. Én is csak annyit láttam, hogy "Ady halála után 10 évvel képes volt kiállni egy ilyen véleménnyel, életében bezzeg gyáva volt hozzá".

De ez az egész ennél sokkal összetettebb, bonyolultabb. Egyrészt volt egy markáns, viszont komplex, de lényegében változatlan véleménye Adyról, aminek a negatív aspektusát hangsúlyozta a vitairatban. Másrészt a cikket felkérésre írta, ráadásul a cikk indulatát a túlburjánzó Ady-kultusz váltotta ki, aminek letöréséhez muszáj volt Adyt is negatív fényben láttatnia: az nem sikerülhetett volna, hogy Adyt ugyan elismeri, de a kultuszát elítéli: hiszen, ha ő maga is jogosnak tartja az elismerést, akkor miért ítéli el?

Tehát "kénytelen" volt negatívan, eléggé sarkítva írni Adyról, de ez elsősorban a kultusznak, az írástudatlanoknak szólt.

Mielőtt ezt a könyvet olvastam volna, sunyinak tartottam Kosztolányit, mert én is olyan fekete-fehéren fogtam fel ezt a sokkal összetettebb kérdést, mint sokan, akik nem ismerik sem a hátteret, sem Ady és Kosztolányi és a kortársaik viszonyát, ami nem egyféle volt, pláne nem évtizedeken keresztül - hogy is lehetett volna?

Ráadásul Ady nem bírta elviselni a kritikát: lehet, hogy Kosztolányinak nem volt bátorsága odaállni elé, az viszont biztos, hogy Ady meg sem hallgatta volna az ellenvéleményt.
(Nem is beszélve arról, hogy Ady életében ez az egész Ady-kérdés talán nem is volt annyira fontos Kosztolányinak, hogy ennyi energiát fordítson rá: a pamflet nem született volna meg a Kosztolányi által már károsnak tartott Ady-kultusz nélkül - ami pedig nem öltött ekkora mértéket Ady életében: sokaknak sokkal könnyebb elismerni egy szerzőt posztumusz: egy lezárt életmű ritkán okoz kellemetlen meglepetést, egy halott szerző pedig sokkal kevésbé problematikus, mint egy élő - utóbbit Kosztolányi valószínűleg másképp látta. : )

Szóval, felemás viszonyom volt Kosztolányival: zseniálisnak tartottam a nagy verseit (pl. Hajnali részegség, természetesen), azt a néhányat, amit ismertem és a regényeit (az Aranysárkány az egyik abszolút kedvenc regényem), a novelláit (az Esti Kornél-novellákat ugyanolyan zseniálisnak tartom a novellák, mint az Aranysárkányt a regények között) és bizony zavarban is voltam emiatt: hogy létezik az, hogy ilyen zseniális dolgokra volt képes valaki, akit emberileg ilyen kevésre tartok, mondhatni elítélek?

Tudtam, hogy egy időben szélsőjobboldali lapba publikált, plusz itt volt ez a pamflet is…
De ha Szabó Lőrincnek meg tudtam bocsájtani hasonló jellegű botlásait a Tücsökzene (és más zseniális) versei miatt, akkor Kosztolányinak miért nem?

Ennek pont Az írástudatlanok árulása és a miatta feltételezett sunyiság volt az oka…

Veres András könyve sokban árnyalta a bennem élő Kosztolányi-képet, sőt, helyére került bennem ez az egész "Kosztolányi-probléma". Elkezdtem értékelni, mint embert is. Voltak szerencsétlen döntései, de hát kinek nem? (Éppenséggel Adynak is: a hírhedt duk-duk affér is külön könyvet érdemel.) Viszont, minél jobban megismertem a hátterét, a gondolkodását és, hogy mi motiválta egy-egy véleménye kialakításában és a pamflet megírásában, annál inkább szimpatizálni kezdtem vele: nem volt álszent és ahogy az irodalom egészét látta, amellett mindvégig kitartott: volt egy látásmódja, egy véleménye, egy ars poétikája és következetesen ragaszkodott is hozzájuk.

Ezek sem voltak fekete-fehérek, de hát eleve összetettebb személyiség volt annál, hogy ilyen kizárólagos véleménye legyen: hol ez került előtérbe, vált hangsúlyosabbá, hol az, de lényegét tekintve nem változott, pláne nem változott érdekből.

Ezért borította ki annyira, amikor Babits kerek perec kijelentette, hogy márpedig ő (azaz Babits) világéletében elismerte Ady költészetét.

Veres könyvéből világosan kiderül, mi motiválta Kosztolányit az Ady-cikk megírásában: igen, volt benne féltékenység is, csakhogy ezt maga sem tagadta, már a cikkben sem.
Jogos féltékenység volt: zavarta, hogy egy halott költő kultuszának kárára a korabeli hasonlóan nagy teljesítményekre (például a sajátjára) e figyelem töredéke sem irányul. Zavarta, hogy olyanok (az "írástudatlanok") kiáltják ki Adyt a világ legnagyobb költőjének, akiknek gőzük sincs az irodalomról, és akik egyáltalán nem olvasnak (Adyt sem!), de véleményük, ráadásul elég sarkos véleményük azért van…

Szerintem Kosztolányi ott követte el a hibát, hogy nem írt eleve könyvet Adyról: abban objektívebb lehetett volna, hiszen hosszabb időn keresztül írta, érlelte volna magában a gondolatokat, Ady költészetének általa vélt pozitívumait ugyanúgy sorra vehette volna, ahogy a negatívumokat, nem kellett volna terjedelem szabta korlátok közé szorítania (és ezért óhatatlanul megnyesnie) véleményét, ami ezáltal kevésbé sarkossá, kevésbé támadhatóvá, akár kevésbé félreérthetővé vált volna.
Hiszen sajnos sokan félreértették, csak azokat a részeit vették figyelembe a vitairatnak, amik alátámasztották a saját teljesen homogén véleményüket. Valójában nem álltak le vitázni, hiába született tengernyi válasz a cikkre: a legtöbben megelégedtek azzal, hogy Adyt istenítették, Kosztolányit lehordták, álszentséggel, képmutatással vádolták és kész.

Érdemi vitába nem bocsátkoztak. Legtöbbjük nem is tudott volna, mert nem állt egy szellemi szinten Kosztolányival. Igaz, végül Kosztolányi sem írta meg nemcsak a könyvet, de azt a tervezett válaszcikket sem, amit a vita lezárulta után publikált volna, mintegy válaszként az egész vitára. Talán úgy érezte, nem ér ennyit az egész vagy eleve méltatlannak érezte magához, ahogy sokan vita helyett személyeskedni kezdtek.

Számomra a Kosztolányi Ady-komplexuma egy fontos könyv, mert "helyre tette bennem" Kosztolányit, az embert Kosztolányi, az író mellett. Ráadásul a könyv révén fedeztem fel magamnak Kosztolányi nyelvészeti tárgyú cikkeit, amik különösen érdekesek amiatt is, mert megmutatják, hogy a magyar nyelv egyik legnagyobb művésze hogyan gondolkodott magáról a nyelvről. Szenvedélyesen szerette a nyelvet. Sokan szemére vetik, hogy egy jó rím kedvéért sokszor a mondanivalót is feláldozta. Pont a nagy versei mondanak ellent annak, hogy felszínes lett volna, novellái, regényei még inkább cáfolják ezt, olyan lélektani mélységeik vannak.

Ugyancsak e könyv miatt Adyt is objektívebben látom: "Kosztolányinak sok mindenben igaza volt" - mondta egy tanárom - és neki is.

Ady nem csökkent a szememben, Kosztolányi viszont nőtt. Veres könyvét olvasva rájöttem, egyáltalán nem volt kisebb zseni Adynál, sőt ő volt az egyetlen, aki a saját életműve okán jogosan állhatott ki egy ilyen véleménnyel anélkül, hogy nevetségessé vált volna.

Rá kellett döbbennem: egy szinten van Adyval, csak egész egyszerűen teljesen mást gondoltak irodalomról, művészetről, ezért teljesen mást és máshogy írtak, mondhatni ők voltak az érem két oldala.

A pamfletig elvezető hosszú út azzal kezdődött, hogy Ady teljesen ledorongolta Kosztolányi első verseskötetét. Erős a gyanú, hogy megérezte benne a riválist, azt az egyetlen kortársat, aki tehetsége és az övétől gyökeresen eltérő költészete miatt egyetlen vetélytársa lehetne - ha hagyná…