Iza: Déjà vu. 2012. december 30. Vadászjenetek Alsó-Bajoroszágból. Valami lehetetlen zsákokon ültünk a Nemzeti Színház Festőműhelyében. Gondoskodott róla Alföldi, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat. Most is, kb. negyvenen a színpadon ültünk, karnyújtásnyira a szereplőktől, kemény vasszékeken, mint a heringek, 130 percen át moccanni sem lehet. Bent voltunk végig két ember életterében, a konyhájában, ágyában, zuhanyzójában, de az agyában, lelkében is. Köröttünk az 1970-es évek. PVC, geometrikus és/vagy virágos tapéta, függöny, műbőr puff, kagyló-fotel. Lassan besétált Hernádi Judit, majdnem Orbánnéként, „mogyorószínű dzsörzében”. (Tihanyi Ildi díszlete igazi retró, Nagy Fruzsina jelmezei és kiegészítői, ahogy dukál, trapéznadrág, karcsúsított öltönyök, Wangler-farmer, vastag pajesz, hatalmas szemüveg.)
Éva: Nézőként színpadon ülni: tömény energiamezőben lenni. Kivételes közelséget jelent, folyamatos zavarral: nem vagyok a helyemen, nem akarok látszani. Megéri a különleges látószög a feszengést, talán funkciója is van a színtér és nézőtér közelítésének. Hibátlan a látványvilág, a kólásüvegeken német feliratok, a műbőr táskák és dzsörzékardigánok a narancs-barna skála összes színét hozzák, a pilleszékek nem a vidám magyar színekben, hanem kekiben pompáznak, a famintás tapétával leragasztott minihűtő maga a hetvenes évek. Ebbe a térbe érkezik meg Hernádi Judit Emmije készen, zártan, lemondóan és megtörténik a csoda: beleszeret Bányai Kelemen Barna Alijába. Harminc év korkülönbség, egymásra találás és remény: van értelme élni.
Iza: Fassbinder filmje - a darab alapja -, mára klasszikus. Nem is tudom a közösségi, vagy nemzeti intolerancia iskolapéldája-e a történet. Ahogy a Sperr-darab, a Vadászjelenetek is annak idején. Nem volt véletlen a már megtörtént érzése. Emmi, az özvegy takarítónő az eső elől betér egy kocsmába, ahol arab férfiak söröznek. Ali, a marokkói felkéri táncolni, hazakíséri, majd nála tölti az éjszakát. Hamar kiderül, kölcsönösen kellenek egymásnak, s nem a szexre. Annak ellenére, hogy környezetük (Emmi három felnőtt gyereke, szomszédjai, kollégái) elutasítóan és bunkón viselkedik velük, összeházasodnak. Elmenekülnek a gyűlölet elől, s hazatérve lám megváltozik a környezet. A szomszédok elfogadják Alit, a gyerekek toleránsabbak, szükségük van a nagyira, a kolléganők új áldozatot találnak egy délszláv nőben. Emmi és Ali idilli kapcsolata azonban megfeneklik, ők is megváltoznak. A férfit honvágy gyötri szülőföldje iránt, félrelép, az asszony toleranciája Ali kultúrája, múltja iránt felpuhul. Emmi végül teljes szabadságot adna Alinak, csak menjen haza. A férfi kórházba kerül, perforálódott gyomorfekélye van, az örökös stressz kiüti.
Iza: A darab lélektani realista a javából. A szereplőknek számos hibája, gyengesége, ettől valóságos, átlagos emberek. Mindannyian egy társadalmi réteg jellegzetes képviselői, kispolgárok, kisemberek, a társadalmi állapotok határozzák meg viselkedésüket, gondolkodásukat, cselekvéseiket. Konfliktusaik eredete is a társadalom, annak működési zavarai. A történet megmaradt az eredeti közegében, az 1970-es évek Németországában (NSZK-ban, ami már nincs is). Az előadás igazi tragikumát az adta – nekem -, hogy 30 évvel a II. világháború után is, amikor is játszódik a történet, s 2017-ben Magyarországon a mondatok mellbevágóan aktuálisak. Nem haladt előre a világ, az emberek gondolkodása? Mai, közéleti, sarkos problémafelvetés, különben Alföldi minek is bíbelődne vele.
Éva: Nehezített a pálya: mindenki fél itt valamitől: a németek a vendégmunkásoktól, a kiskereskedő a nagyáruháztól, a takarítónők a ráktól. A félelem gyűlöletet szül, a feszültség minden pillanatban acsarkodón, vagy alattomosan bukik ki és sebez mindenkit, kivétel nélkül.
Iza: A két főszereplő mintha civil emberként állt volna a színpadon. Hernádi Judit végre továbblépett a dekoltázsvillantó, közönségcsalogató szerepkörén, amibe valahogy beleragadt az elmúlt 10 évben. Magánemberi gondolatait láttuk Emmiről, ő hogyan viselkedne, cselekedne, általa volt felfűtött a figura. Szép, finoman részletezett, letisztult játék, semmi teatralitás. Mint Ruttkai Éva, Ha megjön Józsefben! Hiteles, gondolkodó, márkás színésznő, szinte már el is felejtettem ezt. Jó, hogy újra eszembe jutatta. (Mit tesz egy valóban rendező!). Bányai Kelemen Barna úgy volt „idegen”, hogy külsőségekben ehhez alig tett hozzá, semmi gesztusa nem volt, amire azt mondanánk, egyértelműen más, speciel arab. (Talán csak a kuszkusz utáni vágy.) Éppen csak egy enyhe akcentus. Ali merő görcs, félelem, mindent visszafojt, kicsit zavarodott, lelke szinte belehal, hogy beilleszkedjen, asszimilálódjon. Aztán robbant, sűrűn, pusztítóan. A színész fizikailag teljesen átlényegült. Fél méterre játszott, látni lehetett, ahogy kipirosodott egy-egy megaláztatástól, ahogy szeme, szája dühtől összeszűkült, izmai bemerevedtek, amikor mondta: „a német az úr, az arab meg kutya.” Szemében végig a konok elszántság, aztán a teljes üresség, mindent kiadott, elvégre, ahogy mondja „a leopárd nem vetheti le a foltjait”. Kiváló volt. És a két színész közötti színpadi kémia is, kívülről nézve. Torokszorító volt látni Emmi és Ali, vagyis Hernádi és Bányai összekapaszkodását, a tekintetükkel való mesélést, hogy úgy kell a másik figyelme, törődése, mint egy falat kenyér.
Éva: Hernádi Judit és Bányai Kelemen Barna párosa hihetetlenül erősen működik: a tisztelet, egymásra utaltság, bátorság megmutatása mellett jut tehetség ábrázolni a kulturális különbözőségből, a más-más ponton sebzettségből, eltérő vérmérsékletből adódó - szükségszerűen elkövetett - hibák következményeinek közös feloldását, vagy a megoldhatatlanság elfogadását is
Éva: Bercsényi Péter, Mihályfi Balázs, Szatory Dávid és Parti Nóra hol elrajzoltan, hol minuciózusan realistán hozzák a kisember-figurákat: a rendőrt, a takarítónőt, a boltost, a családtagot. Bercsényi Péter és Mihályfi Balázs specialistája lett az a női sorsok villanásszerű ábrázolásának: a komikum felől elindulva ökonomikus mozgással és helyenként groteszk mimikával pillanatok alatt figurát teremtenek. Parti Nóra a presszósnő teljes figuráját megteremti, szép ívet kapunk, méltó partnere a nagyszerű Hernádi Juditnak.
Iza: Aztán mindenki más, sok-sok karakterben. Összeszokott társaság, jók szólóban, jók párban. Bercsényi és Mihályfi német öregasszonyokként, akár a Máthé Erzsi –Tábori Nóra duó legjobb pillanatai, álltak, ahogy kell, egy tüchtig német ház lépcsőházában, „tisztán, rendesen, pedánsan.”
Iza: Fassbinder a filmben, szinte állóképekben mesélt, Alföldi is így görgette előttünk a történetet. A jelenetek egymásra csúsztak, néha párhuzamosan játszódtak a cselekmények a színpadon. Emmi, vagy Ali egyet fordult és már nem a konyhájukban voltak, hanem egy presszóban, vagy a munkahelyükön. Ennek megfelelően az Átrium nézőtere is átalakult, a játszótér kinyúlt a nézőtérre, a színpad két oldalán is mi, nézők ültünk. Ahogy írtuk feljebb, jó is volt meg nem is, hogy a játszók között ültünk. (Aki nem bírja ezt, hogy a „színpadi közösség” része lesz, töményen éli át az estét, majdnem mint a színész, annak nem ajánlott!) A túlélésre játszó, reményt sugárzó előadás ez, a sötét tónusú, durván felrázó szöveg, a gyomorszorító szituációk ellenére is. Alföldi reménykedik, s most mégis drukkolok neki, hogy ne naiv legyen, hanem jövőbelátó. Csak az veti vissza a hitem, hogy láttuk azt is a színen, akkor sem lesz jobb, amikor épp múlik a gyűlölet, a rasszizmus.
Éva: Jóvátehetetlen dolgokat teszünk egymással a békeidő minden pillanatában. Alföldi szerint van remény.
(Mészáros Csaba próbán készült fotója.)