Persze a színészeknek se egyszerű, ez félkatonai szigorúságú szakma, ami 99%-ban szerencséből áll, a tehetség még nem belépő. A színház az szörnyű hely, ahol a semmiből valami lesz. És még a nézőkkel is cukiskodni kell. A sajtómunkások meg néha hülyeségeket kérdeznek. És akkor a kollégákról még nem is…

Szóval a kétkezi néző – nevezzük az egyszerűség miatt Vári Éva-rajongónak – hónapokra előre jegyet vesz. Az összes előadásra. Felveszi a fekete lakkcipőjét – pedig kényelmetlen, mint a pokol – és még vasal is. Blúzt. Pedig azt sose. Aztán megtárgyal minden megtárgyalhatót a büfében a perec és ásványvíz felett. (Irsai Olivért akartam írni.)

A Művésznő meg jön és odateszi az előadást. Azzal nem számol, hogy a Vári-béközép észreveszi, épp egy lépéssel kevesebbet megy fáslitekerés előtt. Előre dől az első három sor és csak két perccel később vesz levegőt. Jé, most a székláb nem oda esett. Meg kell oldani. Megoldja.

Aztán a néző – nevéhez méltóan – néz. Meg tapsol. Meg állva tapsol. Előszedi az origamira nyomorított rózsát a szatyorból. Meg kizavarja a férjét a ruhatárba, iramodjál má’ azér a csokorért, nem az Sztk-ban vagy édes csillagom. Mint ahogy az eddigi tizenkétezer-ötszáznegyvenhét előadáson.

Isten éltesse Vári Évát.

Jegyünk meg van.