Schülter kontra Thiede, Ónodi kontra Fekete. Szép tárgyalótermi játék a Katona prémium társulatával, de nem tudjuk meg, hogy mi történt, nem tudjuk meg, történt-e erőszak és így van ez jól. Másképp nem lenne ilyen színházi tétje a két alakításnak. Ez az előadás akkor működik jól, ha tanácstalanok maradunk, napokig csoportosítjuk az érveket a fejünkben az „igen” és a „nem” mellett, leválasztjuk a leválaszthatatlant: az érzelmeket, az indulatokat és próbálunk igazságot tenni. De nem lehet. Mint az életben. 

Ónodi és Fekete: két abszolút szólista, két operaária, felépítve, megszerkesztve, érzelmi- és „értelmi” erőbeosztással, kézmozdulatig, pislogásig, csöndekig kidolgozott alakítás. Majdnem kiszaladt a számon, hogy végre nem rendezői színház. Tudom, az. 

Ónodi pokoljárása hosszútávú, többször megszakított, engedi látni a széttrancsírozott életet, az érzelmi veszteséget, a szenvedést. 

Fekete hallgat – a vallomások alatt többször értelmezésért fordultam a kivetítőn látott arcához. Nem kaptam. Thiede vádlott arca nem vall, nem magyaráz, testtartása nem segít, nem ad támpontot, mégsem tudtam levenni róla a szemem. Aztán jön egy „nem” és ez akkora esemény lesz, mint egy földrengés. Jön utána egy mindent átíró vallomás, ahol a színészi játék hatására le kell bontanom a két felvonás alatt építgetett, indokolt, összeillesztett „valóságot” és ott maradok a „nem tudom”-mal. 

Aztán erre tevődik kis dramaturgiai mazsola a nézői komfort- vagy diszkomfortérzet érdekében, minden néző döntse el maga. Ónodi és Fekete. Ezek játszanak velünk.

Fotó: Katona József Színház