Csak akkor ragyogott fel számomra az este, mikor Zsótér Sándor a koldus szerepében mátrixos kánikulareverendában szép egyszerűen ellene mondott a gonosznak. Bodrogi Gyula pedig Don Juan apjaként, pink melegítőben megállította az időt, közölve amúgy érvényesen, hogy ne akarjon az ember fiú utódot, mert még a végén teljesül a vágya. Aztán elszórakoztatta  - a szó összes értelmében könnyedén - a publikumot, akik már nagyon akartak nevetni, nagyon. De ez összesen két és fél perc tiszta színház volt.

Kulka Parancsnokként mintha a Forbes-ból lépett volna ki vérfagyasztani, Csákányi Eszter egy másik előadásból jött át purista fekete-fehér, gyémánt dikciójú Donna Elvirát játszani.

Geréb Ágnes gumicsizmás-pihés szárnyas angyalkaként dinnyét dobált éteri mosollyal, de értelmezhetetlenül.

Jakab Tamás (Don Juan) és Sorbán Csaba (Sganarelle) között nem volt meg a „nincs egyik a másik nélkül” kapcsolat. Jakab gazdaságos flegmasággal lépdelt át a szerepen, a csúcspontokon is legfeljebb ingerültség lett úrrá Don Juanján, a külvilág logikus és ostoba térítési akcióira. A képmutatásról szóló monológja a fáradt közönségen nem fogott helyt, a ráció nem volt nevetséges, a valóság meg már nem volt elég borzongató. Sorbán Sganarellje szinte végig azonos rezgésszámon hozta az okos-keserű figurát, Moliére-nek is tetszett volna a kolléga.

A látvány előnyei egybeestek a hátrányaival, mert akkora truvájt várt az agyunk, mint a szemünk. Sebők Maya (Mari) és Farkas Andrea (Bernadette) fantasztikum határán levő jelmezeikben parasztlányt játszva minden igyekezetük ellenére sem tudták az „az egyszerű szöveg-jesszus mi van rajta” -kártyát kijátszani.

Balogh József Don Alonsoként és Vasárnap úrként, Kancsár József Don Carlosként és Friciként szerepelt, azonos intenzitással, de változó eredményességgel kihasználva a rendezők által humorforrásként alkalmazni gondolt akciókat (tollasozás, gimnasztika…).

A prémium hármas, Kulka-Csákányi-Bodrogi szereplése nem hagy nyugodni, nem értek össze az alakítások, nem elszigetelni kellett volna az azonos gravitációjú művészeket, hanem összekötni gondolatilag. Hiányérzettel küszködhet a néző. Klipszerűen, hangban-fényben nagy intenzitással kaptunk egymásra sorakoztatott jeleneteket, melynek végén a fukszia színű agyas gonosz elkárhozik. Na, bumm.