Vári Éva és a hozzáhasonló (csekély számú) pálya-és lelkitársa - példának okáért férfi ikerpárja, Gálffi László - nélkül igen üres lenne a magyar színházi élet. Az olyan színész nélkül, akinek minden körülmények között van józan esze és tartása, mindig választékosan finom, és nem hajlandó belefáradni és belefakulni a magyar színházi létbe, ha kell, inkább elzárkózik és időről-időre kivonja magát, mert nem életcélja, hogy a szalagcímekben és a deszkákon érje utol az elmúlás. Nekünk, a nézőknek az pech, hogy a szakmájuk és a sok néző is bedől az önmenedzselő- rosszabb esetben önfényező - nagyhangúaknak, akiknek locsogása közül alig hallik ki valami. És mégis, a „kicsi Vári Éva” nézők százezreinél harsogja túl színpadi csendjeivel és fájdalmaival a kényszeresen szereplő társakat.
Lényegében a főiskolát helyettesítő öt kaposvári év után kész volt a hivatására, amikor Pécsre érkezett. Pályája az első pécsi korszaka óta ugyanaz, hisz nem voltak benne nagy fordulópontok, csak más játszóhelyek. Hisszük, az ismeretlen Vári Éva nem sokban különbözött a mai Kossuth-díjas Halhatatlantól. Soha nem várja el, és nem követeli, hogy a színház róla szóljon, mert neki fontos a színház, nem ő a színháznak. Bár szubrettként kezdte és ropta sokáig, valójában mindig az előadások primadonnája lehetett. Azért mondjuk, hogy lehetett, mert fájdalmunkra nem láthattuk a ’90-es évek második fele előtt élőben színpadi játékát.
Valójában nem érdekelheti, hogy kiknek játszik, kikkel, milyen színdarabban, ahogy a rendezőket is csak valószínűleg rendkívül udvariasan és figyelmesen meghallgatja. Ami fontos neki a mai napig, az a játék, az az ő öröme. Sokan elmondják, hogy azon kevesek egyike, aki már a rendelkezőpróbán tudja a szöveget, és aki szakmai eszközeit a maga kárán szerezte, és azt a mai napig lelkiismeretesen karbantartja.
Soha nincs meggyőződve arról, hogy a közönség miatta megy be a színházba, és sohasem adja át magát nyilvánosan az érzelmeinek, indulatainak. Nem sikervadász, nem „szerepel”, egyszerű a színpadi technikája évtizedek óta: életszerű színpadi létezés. Igaz, sosem retten vissza egy alkalomszülte ziccertől, amit a szerepe, jelenete éppen felkínál.
Végig csinálta színésznőként a Kádár-kort, a rendszerváltást, elszenvedte a széteső társulatú új színházi világot, és alaposan belekóstolt a szabadúszásba.
Magunk sem tudjuk még mindig, hogy amiatt mert „született színházi gyáva”, vagy mert bölcs orákulum, de 2017-ben úgy döntött, nem kér már a főváros zajából, elég neki a jövőben Pécs városa színházi pezsgése. (Szerintünk tudta, hogy még mit akar maga a pályájától. Megkapta.) Színész nagyasszonyként újra a pécsi nagyszínpadon állt, standing ovation. Még mindig élvezi azt a közönségszeretetet, amit anno Pécsett Mendelényi Vilmossal táncolt össze Kálmán és Zerkovitz dallamaira, azt az elismerést, amit Shakespeare, Csehov, Williams, Szomory, Albee darabokban vívott ki magának a Színház téren.
A NER kultúrpolitikája – ahogy sok száz kollégájának - nem kedvezett pályája alakulásának, hiszen ő mindig egymagában állt, nem kért, nem kilincselt, nem követelt. Mindig csak mérlegelt, amit hoz a pálya, abból mit vállalhat, mit nem. Nem jó idők járnak, és a hat színházi évtized sem múlt el nyom nélkül, mára több figyelmet és megértést érdemelne pályája egyengetése, ahogy minden szakmai nyugdíjas kollégájáé.
Nekünk meggyőződésünk, hogy nem aknázták ki a tehetségét, hiába csinált a színpadon mindig azt, amit akart és ma sem lehet rákényszeríteni bármire. Hogy mi van még benne, azt az elmúlt évadban láttuk Pécsett.
Robert Thomas Nyolc nő című drámáját mutatta be a színház decemberben, ám sajnálatos tényként az előadás nem került megrendezésre. Poros szövegkönyvet használtak, dramaturg hiányában a színpadi történesek olykor előzmény nélküliek vagy befejezetlenek, a szereplők in medias res színpadi közlései mögül hiányzik a megalapozás. Már-már mulatságos hibákat fedezhetünk fel az előadásban. (Persze a nézők zöménél nem veri ki a biztosítékot, ha a szövegben többször elhagzik, hogy az ítéletidő van odakint, és kilométert kell gyalogolni a házig, akkor a szereplők miért makulátlan nylon harisnyás lábbal, tűsarkúban toppanak be.) A darab karakterei jól megírtak, lévén a szerző színházi ember, de mert elmaradt a színészvezetés is, több színésznő lehetetlen helyzetbe került, kellő muníció nélkül nem volt mibe kapaszkodnia, a nyolc nőből hárman voltak képesek önerőből perfektre megcsinálni a szerepüket. Persze a ma születésnapos is köztük volt, igaz, a decemberi bemutatón még csak korrekt volt játéka, kereste, hogy hol feszítheti szét a színrevitel lustaságából emelt korlátokat, hol lesz majd kibúvási lehetősége ebből az egészből. És májusra megrendezte önmagát, átvette a színpadon az irányítást, és akinek volt elég esze ehhez, vagy hagyta, azt vitte magával. Egy teljesen más előadást láttunk már. Amikor májusban Vári Éva színpadi karaktere, Mamy azt mondta a színpadon, hogy kuss, bizony a nézőtér is elkussolt, és a színpadiak is mind vigyázban álltak.
Egy fizikálisan és mentálisan tettre kész, örökös pécsi tag komédiázik a Színház téren, kis megfontoltsággal, ami tolerálható.
Szóval ma azt kívánjuk a születésnapján, hogy bármennyire is szívügye a Pécsi Nemzeti, ne ez a megszokottból és középszerből két évtized óta kiemelkedni képtelen játszóhely legyen a végállomás, jöjjön a pályáján valami méltó, rászabott örömjáték még. Könnyen lehet, hogy ezt inkább magunknak kívánjuk. Szóval színházcsinálók országszerte, kérünk még egy-két Vári-showt, hadd örüljön az ünnepelt és persze mi is. Jöjjön még egy kis váriévás színpadi csend, ha kell fájdalom, és a méltó viszontlátás - kölcsönös - öröme.
A kép 2024 augusztus első napjaiban készült.
