1959 júliusában Arisztotelész Onassis fényűző jachtja, a Christina O indulni készül Monte-Carlo kikötőjéből egy mediterrán körutazásra, a fedélzetén Maria Callas-szal és Winston Churchill-lel. Az utolsó pillanatban még befut Rómából Greta Garbo, hogy a két, gondolataival sokszor magányos, tépelődő intellektus egymásnak feszüljön és szikrázzon kicsit a Ligur-tenger éjszakai sötétje.
Legtöbbünk előtt Isabelle Le Nouvel dráma- és regényíró munkássága eddig erősen rejtve maradt, és nem is tőle várjuk a kortárs dráma megújítását. A textura ugyan informatív, a párbeszédjei kidolgozottan szólnak, de a drámai feszültség távol marad, és akciói sincsenek. Egy képzeletbeli hajófedélzeten – a Rózsavölgyi Szalonban aztán még inkább képzeletbeli - Winston Churchill festeget, mikor betoppan Greta Garbo, ezáltal két mítosz találkozik, de a két karakter szinte csak egymás mellett szólózik, és egy titkár próbál egyensúlyt teremteni képzeletbeli beszélgetéseikben. Csiby Gergelynek jut a fiatal titkár kissé hálátlan szerepe, amit kiválóan teljesít. Nincs útjában a két nagyvadnak, de a titkár figurájának képes karaktert adni, habitust, és könnyed játéka biztosítja a darab kis feszültségeit feloldó humort.
Iza: Hegedűs D. Géza hozza formáját, a rendkívülit. Semmilyen fizikai hasonlósággal nem bír Churchill-lel, az azonosulás így csakis belső lehet, amit szerencsésen meg is talált. Nemcsak azt elolvasva, amit Churchill írt, de - minden értett nyelven – azt is, amit róla írtak, állítom, hogy a színész hasonlóan járhatott el, maga is sokat megtudott, megérzett az emberről, Sir Winston Churchillről, a „szabad világ megmentőjéről.” Színpadi jelenléte azért erős, mert Churchill életére reflektálva játszik, megtalálva a 20. század egyik legnagyobb hatású alakjának a pontos történelmi súlyát, személyének sűrűségét. A kétszeres miniszterelnöknek, aki minden kihívásnak megfelelt, minden veszéllyel szembenézett, s akit nemzete egyszerűen leváltott, miután megmentette őt - Európával együtt - a fasiszta Németországtól. És nem kapott Nobel-békedíjat, hogy olyan jól megvívta Anglia élén a második világháborút, csak egy másik, az irodalmi Nobel-díjat. Azt az embert, aki mindent elért, de már 84 éves, bottal jár, tolószékben pihenget, kissé szétesett, és napjait a whisky és a szivar tartja balanszban. (Nagy valószínűséggel sohasem mondta, hogy „nem sportolok, ez hosszú életem titka”.) Hegedűs D. Géza felfejtette Churchill emberi fájdalmát, maró szarkazmusát, gyilkos depresszióját, ahogy hangulata szeszélyes hullámzását is, egy öregkorára is félelmetes intellektusú és általában indulat vezérelt, ravasz Churchill-figurát hoz. Tehetséggel találta meg egy létező történelmi személy sziluettjét, és annak az embernek a dühét, aki látja közeledni a halált, és tolószékben ülve is még energikus, eleven, mert soha nem szelídül meg. Ez az ún. színművészet.
Maga jegyzi rendezőként is az előadást, és a rendező korlátot állított a benne lévő színésznek. Hegedűs D. Géza partnernőjének nagyobb teret ad, őt támogatva játszik, a színész képes a másik színész mögé állni, némileg hátérben maradni, a másik alakításának támaszt adni. És, amit szintén nem gondoltam volna, remek Nagy-Kálózy és Hegedűs D. együttes színpadi kémiája, hiteles tőlük a férfi és nő viszonylatában is a szikrázás.
Éva: Nagy-Kálózy Esztert Csinszka-kora óta nézem, még a „Vizsgaelőadás Michael Bennett emlékére” című Chorus Line replikát is láttam vele legalább háromszor a boldogult emlékű Ódryn. Főiskolás kora óta tudni lehetett, hogy nagy színésznő lesz. A Rózsavölgyiben bizony két nagyvad játszik és lelkesíti át a fluszpapír vékonyságú, néha bon mot-gazdag szöveget. Nagy-Kálózy Eszter Garbo-ja elegáns és abszent, annyira nem bírja ezt a világi talmi nyüzsgést, hogy a megközelíthetetlen tökéletességet választja. Az ember egy jégheggyel ugye nem fraternizál, mert megfagy. Garbo azért ilyen, mert sérülések ellenére hihetetlen a felhajtóereje, a tehetsége a világ egyik legismertebb arcává tette, de a filmipar bornírt ízlése összemaszatolta őt is, és ezt nem kívánta nyilvánosan elviselni. Két, nagy töréseket, kínokat, szeretetlenséget megélt ember kerül közel egymáshoz néhány röpke pillanatra, megérzik, hogy nincsenek egyedül, erőt ad a másik szimpátiája, harca, együttérzése. Nagy-Kálózy Eszter bravúrszerepet csinál egy filmsztár két napjából, mert a jól temperált magány titkát feszegeti. (Hősnő most is, mint filmen Karádyként, vagy Márai Esztereként – egyik díva, másik szenvedő nő. Garbo mindkettő.) Finom külső, ezerszínű hang, kiváló színészi kondíció, árnyalt figurateremtés - ha meg van írva, ha nem -, fegyelmen, figyelmen és fókuszáltságon túli belső tartás. Amilyen pontosan választja ki Nagy-Kálózy Eszter az elérhető széles érzelmi skálából a legpontosabb érzületet, eljátszva az összes tapadó ambivalenciát is a szentimentalizmus, romantika, érzelgősség leghalványabb jele nélkül, az nagyon szép. Ellenpontoz egy áradó személyiséget – mind a játszótársa, mind annak szerepe ilyen – mesteri módon, téttel bíróvá tesz pár tengeri estét.
