Az nem volt látnoki felismerés a színháztól, hogy a görög író tanulságai többezer év távlatából is érvényesek, mert meséi ösztönöznek minden gondolkodó elmét, hogy kérdéseket tegyen fel a világ működéséről. Az ötlet formába öntése szépségdíjas, hogy az író mesevilágát annak egyszerűségben, de új formával és megközelítéssel vitték színpadra. A szerzők és a játszók szerencsésen összeölelkeztek a humorral és a groteszkkel, még szerencsésebben elkerülték, hogy előadásuk didaktikus legyen.
Az előadás vizuális világa imponáló. Nagy Fruzsina jelmezei és maszkjai jól tükrözik a mesék szürreális hangulatát, és a meghatározott revü stílushoz illően hol elegánsak, hol frivolan játékosak, ahogy az állati vonásokat emberi tulajdonságokkal ötvözve különleges esztétikát teremtenek. Parti Nagy Lajos versszövegei és Dargay Marcell zenéje külön „szereplői” a játéknak, időnként vidámak és könnyedek, máskor drámaiak vagy melankolikusok, de mindig pontosan húzzák alá a történetek érzelmi ívét. Újra rá lehet csodálkozni Parti Nagy nyelvi játékára, finom, de csípős szófordulataira.
Aesopus, a púpos frígiai szerepében Znamenák István az előadásfolyam metronómja, de rezonőre is. Élvezetesen keveri játéka a bölcseletet a szarkazmussal, az előadás legjobb percei, amikor azt belassítva, egy-egy mese végén expliciten megfogalmazza a tanulságot. Neki jutott a kritikus társadalmi üzenetek átadása, és igen érthetővé teszi, hogy az emberi viselkedés univerzális igazságokra reflektál. Bár nem ő a róka a darabban, de az üzenetek interpretálása során egy nagy ravasz.
Cuhorka Emese vicces koreográfiáját járva tucatnál több színész töri magát – és ez nem szóvirág, hanem szó szerint értendő –Aesopus 21. századi sikeréért. Az antropomorfizmus mindenkinek jól fekszik, egészen remek az állati figurák társulatra osztása.
Tenki Réka Hollója a színészi alakváltás gyönyörűséges példája. Egy sajtot imitáló szivaccsal a szájában tolja végig az előadást, éppen csak gügyögve pár szót, de amire azt kiéneklik végre a szájából, a játéka révén karaktere pórul járt emberré válik, holott még mindig a holló jelmezben feszít. Százszínű Csákányi Eszter Csókája, árnyalva képes egyszerre nevettetni és mélyebb érzelmeket közvetíteni. Magával ragadó, virgonc színpadi jelenléte visz magával. Hajduk Károly a farkas pici jelenetében mindent megmutat Aesopus tanításából. Az állati (egyben emberi) karakter fizikai, viselkedésbéli és szimbolikus tulajdonságait, annak stratégiai gondolkodását, alkalmazkodását, erejét. Alig szóval, testtartással, mimikával. Huszonöt színpadi év, sok tucat szerep pillanatba sűrítve.
Bíró Kriszta végre kétségek nélkül kiélheti a benne élő „furcsa lányt”, a renitens róka, a felfuvalkodott béka és a bagoly képében másképpen mókás, arca és tekintete némán is humán tanulság. Zsigmond Emőke Nyúl jelmezben előadott „korunk áriája” szólója - ahogy lelép külföldre és juszt sem szüli tele gyerekkel a hont - az este legsötétebb pillanatait hozza. Józsa Bettina (Kígyó farka, kuvasz, éneklő róka), Szaplonczay Mária (Bárány, gerle, ráspoly) Szandtner Anna (Csonkafarkú róka, kígyó feje, flamingó) fegyelemmel és figyelemmel vesznek részt a színpadi őrületben, kiváló vokális teljesítménnyel.
Csuja Imre (Hangya) és Jéger Zsombor (Tücsök) a klasszikus mesét adják elő napjainkra hangolva, a már-már reménytelen 21. századi lét opusa lesz a történet. A sors eltipor akkor is, ha baromként hajtasz egy életen át, és akkor is, ha opportunista mód próbálsz túlélni egy életen át. Így is, úgy is utálod önmagad, a végén inkább boldogtatan vagy, mintsem a napos oldalon sétálsz. A Herélt hód, megdagadt hasú róka szerepében Borsi-Balogh Máté káprázatos operettbetétet ad elő, ha ő lépne fel a Nagymező utcában, még az is lehet, járnánk oda. Máthé Zsolt a Ganajtúró és a hímhiéna képében ezerfokon éli a színpadi megmutatkozást, a nem éppen guszta figurák képében, Friedenthal Zoltán a Herés hód karakterében egyszerre bizarr és vicces.
Az előadás sok-sok pillanata, a színészek szikrázó jelenléte bevésődik, ám „fogyatéka”, hogy a végig örömjáték révén olyan inger-cunami (szöveg-zene-maszk-játék együtt) dől a nézőtérre, amibe hamar elfárad a néző. Mintha két órán át megállás nélkül reels-videókat pörgetnénk. Így dacára, hogy minden geg, poén, színészi megoldás igazán eredeti, egy idő után repetitívnek tűnik az előadás, mert kényszerűen leereszt a publikum. A kevesebb sziporka talán többet adna, kicsit több a púpos frígiaival és kevesebb - az amúgy zseniális - jelmezekből és táncokból. Ezzel együtt A nyúl füle a gondolkodásra, egyben nevetésre is vágyók számára – munkás, de – kihagyhatatlan élmény. Az Örkény Színház társulatát felrázta Fábián Péter rendező hullámzó ötletelése, és ha a színész jól érzi magát, a nézők zöme is. Komolyan venni nem kell, de mulatni ér, és főleg tisztelni a befektetett munkát.
Fotó: Horváth Judit
