„Életbevágó emlékezni arra, hogy ki vagy valójában. Ez nagyon fontos. Egyáltalán nem jó ötlet más emberekre vagy dolgokra számítani, hogy majd ők megteszik ezt helyetted, tudod. Mindig eltévesztik.” – írta Terry Pratchett. Telitalálat, hogy a Spinoza Színház előadásában Zsa Zsa mondja el az igazat Zsa Zsáról.
Gábor Zsa Zsa életeseményeiről amúgy keveset tudtunk. Talán azt, hogy szépségkirálynőként kezdte, és Hollywoodba érkezése után extravagáns stílusának és jellegzetes akcentusának köszönhetően került a figyelem központjába. Ennyi volt a hitbizománya, és a Moulin Rouge című film színésznői emlékműve. Persze komoly munka volt abban, hogy a luxus és elegancia megtestesítőjévé váljon, mindig hibátlanul öltözködjön, jó társadalmi körökben mozogjon. Főleg úgy, hogy folyamatosan reflektorfényben állt házasságai (összesen kilenc!), az ezzel járó botrányai révén, amiért is az amerikai bulvár kedvence lett. A glamour archetípusa volt, fellépése egy generáció számára biztos meghatározta a hollywoodi elegancia eszményét, mert megtestesítette azt az európai sikket, amelyet Hollywood annyira áhított. És ő volt az egyik első híresség, aki ügyesen használta a médiafigyelmet, és azt mindig saját javára alakította.
Létay Dóra – aki most színpadra hozza Zsa Zsát - ragyog, anyanyelvi szinten beszéli a „glamourt”, és megfelel az összes Zsa Zsa-klisé elvárásnak, a bon mot- és szenzációigénynek, és egy szép puha cezúrával, félfordulatból súlyos igazságokat mond ki a színésznő életéről.
A profi, Horthy-korszakbeli úrinő anyától, aki lányait kvalifikált aranyásásra, hírnévre és befolyásra „nevelte”, milyen útravalót kaphat az ember lánya? Hát azt biztos nem, hogy lehetsz önmagad, lehetsz gyenge, mert megérdemled, hogy szeressenek. Azt viszont igen, hogy ragyogj, dobd be magad, teljesíts, légy befolyásos, légy erős, nem számít a szív és a lélek.
Így Létay Dóra egy bátor nőt játszik, biztos azért, mert Létay Dóra egy bátor színésznő. Ahogyan váltogatja az „ismert és elvárt” Zsa Zsát a valódi emberrel, az olyan, mintha a jambus és próza váltaná egymást. Elandalodnánk szívesen a pink édes versen, de arról szól az egész, hogy kimondhassa végre kopogós-szikáran, hogy nem szerettek, amikor szerettem, erősnek kellett látszódnom, amikor gyenge voltam. Azt is, hogy rossz útravalóval, de végig jártam az utam hazugság nélkül, önazonosan, sok szenvedéssel, néha örömmel. És igen, paradox módon mindenki ismeri a nevem, de nem az életem. Létay Zsa Zsájának nem sorsa van, hanem jelleme és nem is akármilyen.
Czeizel Gábor rendezői kézjegye a szólistaspecifikusság, helyzetbe hozza Létayt a valószínűtlenség sok kis paradonoxával, de realista akciósorokkal. A történetmesélés olyan, mintha egy iskoláslány emlékkönyvét látnánk, ezüst és pink satírozással, csillogó matricákkal, cuki kisállatokkal és tollboa-darabkákkal, beragasztott színházjegyekkel, titkos bejegyzésekkel a behajtott oldalsarkokon.
Kell kis idő azonban, hogy rájöjjünk, minden „nőcis” kellék előhív egy kemény vallomást, megfosztva azt minden lírától, feltöltve a jelenetet drámai tartalommal. Ez az előadás nem okít, nem magyaráz és végképp nem magyarázkodik: igazságot szolgáltat. Ehhez kell Czeizel kitűnő tempóérzéke és Létay kiváló színészi kondíciója, drámai ereje, és biztos nem működne a színésznő ragyogó nőiessége nélkül. A színlapon az „Írta” szövegnél Létay Dóra neve is ott áll, sokat adott a színész Létay a kolléga Gábor-lánynak. Elégtételt.
Az előadás minden nőnek kötelező, és a bátor férfiak is megnézhetik.
Fotó: Véner Orsolya
