Iza színházban járt - A nagy négyes
vasárnap, 08 november 2015 23:17

A nagy négyes

Értékelés:
(62 szavazat)

Én voltam valaki...

(Belvárosi Színház – Orlai Produkció - A nagy négyes – 2015. november 8.-i előadás)

Négy, kétségtelenül művészi pályája zenitjén lévő művész: Vári Éva, Molnár Piroska, Szacsvay László és Benedek Miklós. Együtt, egy színpadon, Ronald Harwood: A nagy négyes című előadásában. Már önmagában ez elég egy jó színházi estéhez.

 

A színpadon hajdan ünnepelt operaénekesek, akik mára már visszavonultak, egy nyugdíjas művészotthon lakói. Reginald Paget, a tenor (Szacsvay László) Wilfred Bond, a bariton (Benedek Miklós) és Cecily Robson, az alt (Molnár Piroska) már hónapok óta itt él, beletörődve a megváltozhatatlanba, temperamentumuk szerint a lehető legjobbat akarják kihozni az amúgy méltatlannak érzett helyzetből. Napi rutinjukat a legnagyobb karriert befutott Jean Horton, a szoprán (Vári Éva) beköltözése zavarja meg. A négy idős művész életútja több ponton kapcsolódott a múltban, s hajdan ők négyen alkották színpadon a Rigoletto Quartetjét. A szoprán érkezése előtt hárman már javában tervezgették a közelgő Verdi-gálán való fellépésük, de most felcsillan a Rigoletto Nagy négyesének egy utolsó előadása, ha Jean rááll.

A darab szereplői a múltban élnek, amikor „voltak valakik”. Mára a testi bajokon túl, lassan egymás nevét is felcserélik, igazából nem is maradt más számukra, mint a homályos emlékek a régi dicsőségekről, sérelmekről. (Gyakori és mindig mosolyogtató Molnár Piroska figurájának kérdése: „Most jöttél Karachiból?”, amikor az éppen megkérdezett sohasem járt ott.)

Wilfred és Cecily harsány, még mindig vágyják és élik az életet, megragadva a mindennapi kicsi örömöket, ami az otthonban még érheti őket. Legyen az egy csinos kertészfiú, egy formás ápolónő megtapogatása, vagy egy jó úszás. Reginald és Jean magukba zárkózva, egykori nagyságuk és méltóságuk látszatának fenntartásával bajlódnak, szkeptikusak, borúsan látnak jelent és jövőt.

Ahogy a négy színpadi karakter különbözik, úgy a színpadon álló négy művész is. Benedek Miklós és Molnár Piroska külsőségekben is megnyilvánuló eszközökkel ábrázolták figurájuk, míg Szacsvay László és Vári Éva inkább belülről, finomabb tónusokkal mutatták meg színpadi karakterüket. A színműben az életigenlő baritonnak és altnak jutnak a poénosabb szófordulatok, a helyzetkomikum. Ki is használják a szöveg és színpadi szituáció adta lehetőségeket. Molnár Piroska Cecily megformálása során hibátlan ízléssel egyensúlyozik a még humoros és a már nevetséges között. (El sem hinné az ember, hány formában tudja megmutatni, hogy nem jut eszébe egy név, egy esemény.) Ezen az estén Benedek Miklós méltó partnere volt ebben, igen vérbő módon üldözte az életet és Cecilyt is. Szacsvay László csendes rezignáltsággal adagolta Reginald keserű kis poénjait, az érzékeny lelkű tenor gyakori megbántódásával. Vári Éva - akinél kevesebben poentíroznak jól a magyar színpadon – képes volt lemondani e színészi eszközéről. Az általa megformált karakter lényegében egyetlen humoros mondatot sem ejt el, hogy a megkeseredett, mísz Jean teljes valójában megjelenhessen. (Azaz csak majdnem, nem hagy nyugodni a gondolat, hogy a valóban egy november 8-i napon elhunyt Jean Marais neve nem hangzik el az eredeti színműben, ahogy az ezen az estén történt, különösen nem A nagy ábránd című filmmel összefüggésben. Azt hiszem valami oknál fogva ezt csak tegnap este dobta be a szoprán, az alt nem kis derültségére. Elvégre sok-sok – esetünkben már jócskán százon túli - előadás után, ellenőrizni kell, hogy a partner még mindig figyel-e.)

A színmű hangvétele kedves. (Korántsem olyan borús, mint a hasonló problémát boncolgató, Van ott valaki.) Elnéző bájjal ábrázolja az öregedést, a testi, szellemi leépülést, a harcot a méltóság morzsáinak megtartásáért, még ha fel is üti fejét rendre a félelem az elmúlástól, az emberi méltóság elvesztésétől, s betölti a színpadot az öregkor önzése.

Ami kivételessé tette az előadást az a négy művész összjátéka. Tapintható volt a közöttük fennálló „művészi kémia”, önzetlenül – minden különösebb hűhó nélkül - teret engedtek egymásnak, sikeres quartetként álltak a színpadon. Úgy gondolom, ebben – a fellépő színészek tehetségén, művészi tartásán túl - nem kis szerepe volt Gálffi László rendezői munkájának is. Elhangzik a darabban egy mondat, "mit sem ér a művészet, ha nem hat az érzelmekre". A színrevitelnek - a kiváló színészi játékon túl, vagy éppen azzal összefüggésben - ez a legnagyobb erénye, aki nézi, nem maradhat emocionálisan pártatlan, valamit feltétlen érez a színházból távozóban. 

A taps után a két női és férfi szereplő egymást átkarolva hagyta el a színpadot, amit szívmelengető érzés volt látni. Nekem Vári Éva kicsit a tapsnál kiragyogott a karból. Letéve az este terhét, Molnár Piroska, Szacsvay László és Benedek Miklós érkezett a függöny elé, a közönség köszönetét fogadni és Jean Horton, a szoprán. Mert Vári Éva még a tapsnál is „a szoprán” maradt, kecses operadívai meghajlással fogadta azt.

A végső kérdés persze, hogy a közelgő Verdi-gálán felhangzik-e a Rigoletto Nagy négyese. Aki megakarja tudni, az nézze meg az előadást. Olyan színházi élménnyel gazdagodik, amelyet hosszú évek múlva is jóleső érzéssel idéz fel emlékképei között, de jó, hogy én ezt láttam sóhajjal.


Ronald Harwood: A nagy négyes
Fordította: Zöldi Gergely. Díszlet: Khell Zsolt. Jelmez: Tordai Hajnal. Fény: Bányai Tamás. Rendező: Gálffi László.
Szereplők: Vári Éva |Jane Horton, Molnár Piroska | Cecily Robson, Benedek Miklós | Wilfred Bond, Szacsvay László | Reginald Paget.

Megjelent: 1765 alkalommal
Tovább a kategóriában: « WSOthello Köd utánam »