Iza színházban járt - MITEM 2016 - Sirály
csütörtök, 21 április 2016 10:59

MITEM 2016 - Sirály

Értékelés:
(31 szavazat)

Ziggy Stardust on the lake 

(Nemzeti Színház/MITEM/Vidy-Lausanne Színház - Csehov: Sirály - 2016. április 21.-i előadás) 

Alföldi megtanította Kálmán Imre zenéjén át, másként éreznem Csehovot, Thomas Ostermeier pedig megmutatta, hogy érezhetett David Bowie, ha olvasott Csehovot. Szóval Kosztya Trepljov á la Ziggy Stardust.

A Vidy-Lausanne-i Színház művészei negyedóráig nézték a színpadról, amint az arra érdemes elfoglalja helyét a Nemzeti Színház nagy színháztermében. Persze a pontosan érkező nézőknek ez nem volt rossz, majd húsz percük volt, hogy beazonosítsák az est szereplőit. (Jelentem, tökéletesen teljesítettem, 100 % találati arány.)     

A darab játéktere egy deszka alapon álló, három középszürke színpadfal és díszletelemként oldalt pár szék, asztal, zeneszerszám, egy projektor. Elől két mikrofonállvány. (Díszlettervező: Jan Pappelbaum.)

Nem tudom hány Bowie tisztelő volt a Nemzeti Színház nézőterén, de kettő biztos, Thomas Ostermeier, a rendező és a mellettem ülő néző, aki halk sikkantással nyugtázta a "nyitányt". Mert ezen az estén Ziggy Stardust szállt alá Arkagyina birtokának tópartján. A játék kezdetén Nyina és Dorn elénekelte a klasszikust, a You are on rock 'n' roll suicide-ot. Így még a darabot nem ismerőknek - bár kétlem, hogy ült volna ilyen ember a teremben - sem lehetett kétsége, hova is vezet az este. Közben Marine Dillard hozzákezdett az est művészi alkotásához, s a hátsó falon - jó órányi munkával és egy festőhengerrel - elénk varázsolt minimum 25x20 méterben egy tavat, az azt körülölelő hegyekkel. 

És érkezett Mása, Medvegyenkó és az élet gyászolása. Tény, volt itt egy 10-15 perces kitérő a Medvegyenkót játszó, Cédric Eeckhout részéről egy szír bevándorlóról, a taxizás, mint pénzkereseti forrás kényszerűségéről, az 1989-es magyarországi kerítésbontásról, meg a 2015-ös kerítésépítésről. De legalább egy tanár - igaz nem kockás ingben - 15 percig úgy beszélt, hogy voltak, akik érteni is akarták amit mond.

Őt váltotta Trepljov és az európai színházművészet aktuális helyzete, felvezetve ezzel Nyina Zarecsnaja tóparti fellépését. Őszintén mondom, ha tavaly decemberben Fekete Ernőtől megkaptam a fejemben vizionált Dorn doktor tökéletes figuráját a Katona előadásában, most megkaptam Trepljov tökéletes performance-át. Végre olyan formában, hogy ne csak elképzeljem, lássam is a csehovi új formákat, hála Ziggy Stardustnak. (Az persze biztos, Csehov nem projektoros kivetítő képével a fejében írt a sasokról és oroszlánokról, de 2016-ban ez így már könnyebben befogadható, mint a képzelettel bajlódni.)

Számomra az előadás legnagyobb erénye, a tökéletes szereplőválasztás Csehov karaktereihez. Nem mondom, hogy tucatszám láttam Sirály előadásokat, de olyat, ahol mind a négy főszereplő a helyén volt, s nem vagy Nyina-Kosztya, vagy Arkagyina-Trigorin volt az erős páros, még nem. Ezen az estén pedig végre először, a darab minden fő alakja a maga nemében erős és tehetséges volt.

Arkagyina Valérie Dréville interpretálásában az az összetett személyiségű nő volt, akinek Csehov megírta a színésznő figuráját. Mindenekelőtt virulens nő volt, élve minden asszonyi praktikával. Nina Wetzel jelmeztervezőt dicséri, hogy a "kis fekete" alapruha használatával, más-más kiegészítőkkel, elképesztő mód plasztikusan ki tudta fejezni Arkagyina aktuális lelki és értelmi állapotát. Telitalálat volt az 1970-es éveket időző, hatalmas napszemüveg, mint a színésznő non-stop álarca a külvilággal szemben, hogy az önző színésznő, akinek minden levegővétele a karrierjéről, a színpadon megélt sikerekről szólt, csak magára figyelhessen. Arkagyina minden szava, mozdulata egy próbafolyamat része volt, ami kell majd az esti előadáshoz. És igen, ezen az estén felszínes, hisztis, önző, de sebzett és sebezhető is volt egyszerre Csehov hősnője, igazi labilis művész. Valérie Dréville mind a fiával való "sebkötős" jelentben, mind Trigorin visszacsábítási jelenetében képes volt maradandó pillanatot teremteni, egy-egy percre megmutatni az érző embert, a gyengéd anyát, az elkeseredett, megcsalt szeretőt.

A Trigorint játszó Francois Loriquet méltó partnere volt Dréville-nek. Mondhatni jó kiállású, jóképű, meglett férfiember. (Puha hajtincsekkel, hogy Arkagyinának legyen mibe belekapaszkodnia.) Nem öntelt hiú művész, vagy kitartott playboy volt az író figurája, hanem markáns arcú, cigarettareklámos férfi. A színésznek elhihettük, hogy ha nem is Turgenyev, de azért elfogadható művész, s van olyan potens és érdekes személyiségű férfi még, hogy felkeltse egy húszéves szerelmét, s kiüssön a nyeregből egy lánglelkű "ifjú Petőfit". A színész által színpadra vitt karakter egyértelműen karizmatikus volt, nem beadta a derekát Arkagyinának, hanem úgy cselekedett, ahogy ahhoz, akkor és ott kedve volt. Igaz, azt is kétség nélkül elhihettük neki, hogy Arkagyina és Nyina együtt nem ér annyit számára, mint a tóból a hajnali szürkületben kifogott durbincs.

Zarecsnaja Mélodie Richard előadásában meggyőzött arról, hogy a kis frusztrált nő a szomszédból képes lesz változtatni a sorsán. A tóparti fellépése figyelemreméltó volt, ahogy az is, hogy Nyina megtanulta hordani a keresztjét és már tudja, hogy "nem a hírnév és nem a csillogás a fontos, hanem a hit". Ez a Nyina el fog érni arra a pontra, amikor már nem fáj neki annyira az élet. 

És egy XXI. századi módon, alapból neurotikus, de mégis erős, kvalitásos Trepljov, hála Matthieu Sampeurnak. A színész által  színpadra vitt karakter nem szeretethiányos, mama soha fel nem növő fiacskája volt, hanem egy tehetséges művész, aki valóban megtalálta a kiutat művészi válságából. Ráadásként közben egy érző, a környezete bajaira fogékony, felelős ember vált belőle. Tragédiája, az igazából szerelem. Nyina nélkül, aki csak magára tudott találni, de az írót nem tudta megváltani, "minden egész eltörött". Ebben az előadásban, ezen az estén feltétlenül meg kellett húzni a ravaszt. Kosztyának nem csak a sirályt, de önmagát is kellett pusztítania, másképpen nem szabadulhatott a kínzó lelki fájdalomtól.

Volt az előadásnak még egy figyelemreméltó vonulata, Arkagyina-Nyina-Mása triásza, valahogy úgy hatott, mint a Olga-Mása-Irina. Három nő, aki másképpen, de képtelen élni az életét, s csak a legkisebbnek van talán kiút, még ha összetörten is, mint a mesében. 

Ezen az estén Dorn (Sebastien Pouderoux) és Mása (Bénédicte Cerutti) figurája másodlagos volt. Én azt hiszem ez a rendezői koncepció része volt. Dorn remekül felvezette az előadást, de statisztaként asszisztált a véghez. Mása pedig csak a Trigorinnal való közös poharazgatás és saját analíziseként ható gyónása közben volt igazán látható. Nem a színészi játék erejéről beszélek, mert abban nem volt hiba, hanem a karakterek felvonultatásáról. A Szorint játszó Jean-Pierre Gos, maga is mintha csak egy kellék lett volna a színen, egy járó bot, egy rokon, nem is valaki, hanem valami, ami csak úgy van a tóparti napokban, mint Firsz a Cseresznyéskertben. Ráadásként a Samrajev-házaspár, Mása szülei színre sem léptek.

Az alapkérdés, miről szólt ez a Sirály-előadás ? A generációk harcáról, vagy a művészetről ?

A generációk harcáról biztos nem, hiszen a rendező maga is középkorú, ifjúkorát már megharcolta, az öregkor harca pedig még előtte áll. (Nem állom meg, hogy ne idézzem a középkor válságáról Kulka Jánost, aki nemrég mondott erről egy Nádasdy Ádám verssort, "A változás szűk száján átcsúszni: az horzsolás".) Vagyis maradt a művészet. Különösen amiatt, mert az egész előadás alatt azt vártam, hogy a végén lefényképezhessem Marine Dillard tájképét, hogy megfejthessem majd az összes kis részletét. De nem sikerült, mert ahogy Kosztya élete semmivé lett, úgy a kép is. A festő a darab végére egy egybefüggő, fekete kockává mázolta át az élet ha kicsit is, de napos oldalát, "mert a földgolyó nem túlságosan jó hely a művészet számára".     

(A fénykép a Nemzeti Színház honlapjáról való.)    

Megjelent: 1587 alkalommal
Tovább a kategóriában: « Őszi szonáta MITEM 2016 - A holló »