Megint egy hiányossággal nyitottam az estét. Gőzöm nem volt arról, hogy Rettegett Iván üldözési mániájában országa belső területén (opricsnyinán) fegyveresekkel vette körül magát, s ők voltak az opricsnyikok, quasi a KGB, vagy a TEK-esek előfutárai.
De, hogy kerülnek 2028-ba a fekete ruhát viselő, fekete lovon járó seprűnyélre tűzött kutyafej jelvényt viselő opricsnyikok? Mert Szorokin darabja a (közel)jövőben játszódik.
Már ennek az ismeretnek a megszerzéséért is érdemes volt beülni a Kamrába, megnézni ezt a furcsa, modern-orosz sci-fit. Dacára, hogy a darabot csak a Hölgy fecseg és nyomoz című habkönnyű darab egyik ikonikus mondatával lehetett jellemezni, „van egy ötletem, lökhetem”? Nincs igazi történet. Néztük az opricsnyikok napi hömpölygéseit, amibe beleférnek a népbüntető-akciók lezavarásai, a könyvégetések, látogatások, vagy jelentéstételek az uralkodónőnél, vallatás utáni, szolid hivatali orgiák. Közben pár szösszenet a népről, amint éppen sorban áll fekete kenyérért, kávé mellé felszippantja napi közhasználati – kötelező - narkóját, vagy ahogy a gyerekek opricsnyikosat játszanak, kicsiben. Van egy kifejezés a szálláshelyekre, boutique hotel, na, ez egy olyan boutique darab lett.
Persze hamar megértettem, hogy a Katona József Színház alkotógárdáját és Kovács D. Dániel rendezőt, Fekete Ádám dramaturgot miért izgatta ennek az eredetileg novelláskötetben szereplő írások színrevitele.
Mert mi is a történet-lánc? A nemzeti eszme mindenekfelett. Az uralkodó és mohó, gátlástalan családja, ezek mellett még a korrupt és szervilis apparátusa ragyogóan működtetik a totalitárius uralmat, körbe véve magukat, birodalmukat a Nagy Fallal. A birkaként élő és – biztos nemzeti - közértben kapható narkótól bódult nép meg tűri ezt, és várja, hogy a Kreml cukorka formájában hulljon majd alá az égből, a nagy nemzeti ünnepen.
Honnan is ismerős ez?
A darab bemutatójakor az alkotók még nem tudhatták, hogy nekünk is lesz nemsokára egy több milliárdos mini Nagy Falunk, úgy magyar módra, hézagosan, hogy megvédjük magunkat a betolakodó „átkozottaktól”.
A díszlet futurisztikus, meg realisztikus volt egyszerre. Ha történet úgy kívánta kínzókamra a pincében, uralkodói budoár, vagy tömeglakás valahol Oroszországban. A jelmezek is ezen az elven kerültek fel és le a színészekre, hol itt, hol ott voltunk, amerre az írói képzelet vezetett. Csomor Katerina és Török Adél látvány-és jelmeztervezők, rendesen megmozgatták nehéz fémelemekkel a szereplőket. (Már úgy tűnt Zsótérnál vagyunk, de nem, a mozgást Hegymegi Máté tervezte.)
Ami életet lehelt az előadásba, az a színészi játék. Nyolcan a színen, kis szerepcserékkel.
Takátsy Péter remek uralkodó volt, hol élőben, hol „kivetítve”. És bölcs is a maga módján, ha hatalma úgy kívánta, tudott személyes áldozatot hozni, aberrált, korrupt vejét egy perc alatt kinyíratta opricsnyikjaival. (Vajon a magyar közvilágítás nagyhercegének hullhat majd a feje? ) De Takátsy egyszer csak hopp az utca embere is, talán kísérleti kacsafejjel? Méltó párja Jordán Adél uralkodónőként. Spleenes, okos, nifomán, á la Nagy Katalin, elszórakozik az éjszakai testőrségével. Majd fergeteges jósnő is, aki jövendölés közben napi normában égeti a klasszikusok köteteit a kazánban. (Csak ne tegnap olvastam volna egy facebook bejegyzést, egy vélhetően mai, magyar opricsnyik tollból, hogy „Spiró ótvar, Konrád átok, Nádastól meg mindjárt hányok”. Na ezért sem tudom eldönteni utóbb, hogy utópiát, paródiát, vagy reality-showt láttam-e!)
Az opricsnyikok élén Lengyel Ferenc alakította Papa figura, aki szerint „mindannyian az uralkodó gyermekei vagyunk, de az ország minden java az ő uralkodói tulajdona”. Csapata Rajkai Zoltán, Mészáros Béla, mint a Papa jobb keze és Kovács Lehel. Rajkai játssza az uralkodó vejét is, piros pont érte!
Az én személyes kedvencem mostanában, Pálos Hanna. Itt a színésznő, mint naiv diáklány repkedve ébred, hogy mehessen a Vörös térre, ahol a fiatalok karácsonyi ajándékként Kreml-cukorkát kapnak az uralkodótól, ami az égből száll alá. Kár, hogy galád anyja (Pálmai Anna) előbb elzavarja a nemzeti boltba fekete kenyérért és bagóért, ami miatt majdnem lekési a cukorkaosztást.
Pálmai Anna is hol opricsnyikova, hol megkínozott. A darab végén ő adja elő az este nagymonológját, bűnös vagyok mantrával indítva azt: „Bűnös vagyok…,bocsássatok meg… esküszöm, hogy soha többé….”
Ettől a záró-monológtól rossz érzéssel távoztam a színházból. Röpke két óra alatt Rettegett Ivántól indulva 2016-ra ugyanoda jutottunk vissza. Élünk, mint a csereszabatos marhák, felettünk az uralkodó, akié minden, s ha ellenállnánk, jön az opricsnyikok hada, hívjuk azt bárminek is. Ráadásként nekem nem kell semmilyen cukor, ami az égből hull alá, maximum azok a könyvek, amiket nemsokára megint égetnek. Vagyis, aki bűnös, soha nem ismeri el, hogy bűnös, s nem igaz az sem, hogy soha többé, a történelem folyamának forgókerekei megint, már felszántott nyomba gurulnak vissza, nem előre.
(Fotó: Dömölky Dániel)