Iza színházban járt - Dosztojevszkij: A krokodilus (Nemzeti Színház)
kedd, 11 október 2016 17:27

Dosztojevszkij: A krokodilus (Nemzeti Színház)

Értékelés:
(33 szavazat)

Mejerhold kontra Sztanyiszlavszkij

(Nemzeti Színház – Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A krokodilus – 2016. október 9.-i előadás)

„Dosztojevszkij humora:
szivárvány a reménytelen téli égen…
az éjszaka nevetése”
(Kosztolányi Dezső)


Ha nem vigyázok, törzsközönség leszek a Nemzeti Színházban. Előbb csak Zsótér két rendezése miatt néztem be, aztán jött a MITEM, majd Szűcs Nelli Fedák-estje, most pedig Dosztojevszkij és Valerij Fokin. De, az általam legbölcsebbnek tartott színésznő (igen, Vári Éva) pár hete egy újságírói kérdésre a mai közéletről azt mondta - a színház szempontjából persze - „jobb meg bal oldal csak a nézőtéren van”, így a „színpadnézésre” felhatalmazva érzem magam bárhol a jövőben. Azért alaposan meglepett a színház új bemutatója.

A Krokodilus magyarul utoljára a Révai Kiadónál jelent meg, 1936-ban. A történet kicsit szürreális, olyan, mint Münchausen báró meséi. Ivan Matvejevicset, a pétervári hivatalnokot egy séta közben, a Promenádon benyeli egy német mutatványos által kiállított krokodil. A férfi túléli, hogy krokodilvacsora lett, mitöbb az állat sötét gyomrában gyúl fejében világosság egy új élet, egy új jövő irányába: „Én most ki fogok találni egy egész társadalmi rendszert, és – el se hiszed – hogy ez milyen könnyű dolog! Elég csak elkülönülni valahol egy sarokban vagy akár csak bekerülni egy krokodilba, becsukni a szemed, és már rögtön ki is tudod találni a paradicsomot az egész emberiség számára. Már három rendszert is kitaláltam, most dolgozom a negyediken. Igaz, először mindent meg kell cáfolni: de innen a krokodilból olyan könnyű cáfolni: sőt, innen a krokodilból nézve mindent sokkal jobban lehet látni.”
 
Hálás vagyok Spiró Györgynek, akinek ehhez a bemutatóhoz ugyan semmi köze, de múlt nyáron a Diavolina olvasása közben rákényszerített, hogy felelevenítsem, mit is tudok Mejerholdról, Sztanyiszlavszkijról és Nyemirovics-Dancsenkóról, a nevükön kívül. Enélkül nem értettem volna a Nemzeti Színház előadását.

Így pontosan tudtam – orosz „színházcsinálókról” röviden -, hogy Mejerhold szerint a színházban a cselekvés mindennek a vezérmotívuma, a mozgás szüli az érzelmet, míg Sztanyiszlavszkij szerint az érzelem szüli a cselekvést. Míg Sztanyiszlavszkij a valóság tükrözésének tekinti a színházat, addig Mejerhold a művész által teremtett valóságnak. A mi színházunk Sztanyiszlavszkij színháza, a mi színészeink – már a jobbak - az önmagukban felfedezett és megtalált emlékek segítségével „szülik meg” a szerepet, teljes belső átéléssel játszanak, még ha kell a külső technika is. Vári Éva ezt is képes egy mondatban, tökéletesen megfogalmazni, „a színészethez forró szív és hideg fej szükséges.” 
 
Valerij Fokin, a darab rendezője elhozta nekünk Mejerhold metódusát. A Krokodilus színrevitelében nagy szerephez jutott a tánc, a zene, a mozgás, a videó-technika, egyéb effektek, ezek adták a játék alapját, mozgatták a színészeket. A keretet egy kreatív-team teremtette meg, Szemjon Pasztuh a díszletet és a jelmezeket, Anton Iakhontov a zenét, Igor Kacsajev a koregráfiát, Aszja Muhina a videót a krokodil gyomráról. A Nemzetiben komoly technikai háttér van, de a színpadkép még így is csodálkozásra adott okot, olyan LED-fallal, amit Madonna is megirigyelne koncertjein, s számunkra, magyar színháznézők számára kicsit furcsa technikát használó, a darabot főleg üvegkalitkába helyező, a történéseket, helyszíneket egymástól, a nézőtértől elválasztó színjátszó térrel.  Szüksége is volt erre, miután a főszereplő, Ivan Matvejevics (Horváth Lajos Ottó) a darab túlnyomó részében a krokodil gyomrából szólt hozzánk, a kivetítőről, s az előadás egy szalonban, quasi krokodil-fészekben játszódó álarcosbálban végződött.

Fokin azzal a színészgárdával dolgozhatott, amit a Nemzeti jelenleg nyújtani tud, s ez vegyessé tette a produkciót, bár segítette is. A színészek többsége sírt, nevetett, suttogott, üvöltött, de látszott, belül semmi nincs, ez puszta technika, passzoltak Mejerhold tanaihoz.

Azért voltak üdítő kivételek. A főszereplő barátját, Szemjon Szemjonovicsot játszó Kristán Attila például. Már a Brandban és a Galilei-ben is felfigyeltem rá, de ott nyúlfarknyi szerepei voltak. Itt ő vitte el a vállán az előadást. Hihetetlenül tiszta, gyermeki kisugárzása van a színésznek, ibolyakék, ártatlan tekintete. Végig vad igyekezetben volt, hogy bármi áron, de kiszabadítsa barátját a fenevad gyomrából, még ha kicsi, gyarló barátja is ő a nagy Ivan Matvejevicsnek, sőt inkább gyűlöletből barát. Mégis ő volt a főszereplő környezetében az egyetlen, aki aggódott érte, s nem élt vissza a helyzettel. A színész persze nem technikázott, körülötte a sok külső effekt, de Szemjon „belülről” érvelt.

Aztán ott volt Szűcs Nelli. Értékeltem Fedák-estjét, de nem húzott be bűvkörébe nézőként. Most – magamban - fejet hajtottam előtte. Epizodista volt Nyina Pavlovna szerepében, egy hölgy a Promenádon. Három perc alatt, tíz mondatban lejátszotta az asszony pontos társadalmi helyzetét, aktuális gondolatait, a fejében éppen megszülető ötleteket és jövőbeli vágyait, hogy kiragyogjon a pétervári elit szürke kórusából. Az előadás végén, amikor a teljes társulat krokodilmaszkban ropta a szalonban, egyetlen színészben voltam biztos, benne. Amíg a többiek álltak és kicsit inogtak, Szűcs Nelli krokodilként is játszott. Karja, lába, feje tobzódott, érzéseket, gondolatokat közvetített, azt pontosan tudtam, hogy az ő krokodil-hölgye hol jár, mit érez éppen.     

Furcsa, hogy az 1865-ben íródott műben napjainkban is aktuális gondolatok hangzottak el a színpadon. Tyimofej Szemjonovicsot, a lenyelt ember középvezetőjét játszó Blaskó Pétertől: ”Tudja, ez a túlzott műveltség következménye, higgye el nekem. Mivel a túlságosan művelt emberek másznak bele mindenféle dologba, és leginkább oda, ahová a legkevésbé kérik.” Vagy „Mivel azonban nálunk nincsen tőke, az azt jelenti, hogy külföldről kell bevonzani. Meg kell adni, először is, a lehetőséget a külföldi vállalatoknak, hogy parcellánként megvásárolják a földjeinket, ahogy ezt most külföldön mindenütt bevezették. A köztulajdon – méreg, pusztulás! Köztulajdonban sem az ipar, sem a mezőgazdaság nem tud fejlődni. Az kell, hogy a külföldi vállalatok vásárolják fel lehetőleg az összes földünket részenként, aztán aprózzák, aprózzák, aprózzák szét lehetőleg minél kisebb parcellákra, „aprrrózzák” szét, aztán adják el magántulajdonba. Vagy ne is adják el, hanem egyszerűen adják bérbe. Amikor majd már az összes föld a bevont Európai Unios külföldi vállalatok kezében lesz, akkor már bármilyen árat el lehet kérni bérleti díjként. Ebből következőleg a muzsik háromszor annyit fog dolgozni a napi betevő falatjáért, és bármikor el lehet majd kergetni. És ezt ő is érezni fogja, alázatos és szolgálatkész lesz.”

A Nemzeti Színház Dosztojevszkijjel és Mejerholddal karöltve, érdekes valóságot teremtett a nézők számára. 150 év távlatából, aktualizálás nélkül, maivá tette Dosztojevszkijt, persze főleg azért, mert az is. Másoldalról nézve viszont elkeserítő, hogy 2016-ban Magyarországon simán érthető, érezhető és halál aktuális lehet Dosztojevszkij humora, ami még Kosztolányi szerint is az éjszaka nevetése.

(Eöri Szabó Zsolt fotója.)

 

Megjelent: 1258 alkalommal