Iza színházban járt - Csehov: Három nővér (Örkény Színház)
szombat, 15 október 2016 12:50

Csehov: Három nővér (Örkény Színház)

Értékelés:
(48 szavazat)

„Nem ittam ma kávét. Szólj, hogy főzzenek…” 

(Örkény Színház – Anton Pavlovics Csehov: Három nővér – 2016. október 14.-i előadás)


„Ezek az alakok szinte párhuzamosan élnek,
mindegyik annyira el van foglalva
 a maga boldogtalanságával,
hogy észre sem veszi,
hogy a másik boldogtalanságának ő az oka.”
 (Schöpflin Aladár)


Az agyturkászok szerint a ma embere azért boldogtalan, mert túl sokat gondolkodik és túl keveset érez. Csehov hősei túl sokat gondolkodnak és túl sokat éreznek, ők hogyan élték túl? Az Örkény Színház Három nővér bemutatója szerint sehogy, az élet mindig igazi knock out. Az előadás szívfájdító volt ugyan, de inkább olyan röhögősből sírásba fordulós, aztán belegondoltam mit láttam, s az bizony már az it’s a crying time volt.  

Úgy tűnik Bagossy László rendező szereti, a mintha próbálnánk előadásokat, a forgószínpadot különösen. A Vihar és a Mesél a bécsi erdő után Prozorovék története is a színpad csupasz terében játszódott. Felment a függöny és a fekete falak között, körszínházszerű emelvényen ült velünk szemben a teljes színészgárda, sőt többségük jóformán végig bent maradt, jelenésére várva, ha szövegéhez ért a történet rálépett a forgószínpadra, ami a színpad előterébe hozta. Igen takarékos volt a díszletelemek használata is, egy ebédlőasztal, tucatnyi szedett-vedett szék, két priccs, ruhafogas. Semmi nem vonta el a figyelmet a színészi játékról. (A díszlettervező Bagossy Levente.) Tökéletes volt a tér ahhoz, hogy a színészek a puszta térben „elbeszéljenek egymás mellett”, együtt, mégis tizenhárom, soha össze nem érő, külön világként. 

Amúgy a játszók is, mintha próbán lettek volna, az éppen „üldögélők” feszült figyelemmel nézték a jelenésben lévőket, maguk is kicsit nézők lettek, időnként kívülállóként szemlélték a színpadi történéseket, a szerencsétlen Prozorovék és vendégeik vegetálását az élet veszélyes dzsungelében.   

Nem a szokásos, kicsit dagályos Kosztolányi szöveget, hanem Stuber Andrea, szikár, szinte „kopogós” fordítását használta a színház. Az ismerős, de a pátosztól lemeztelenített csehovi mondatok a „generál Csehovtól” eltérő mozgásteret adott a karakternek. (Fent van Stuber Andrea honlapján a világhálón, érdemes elolvasni! Olyan szövegértelmezés, amikor a fordítónak érezhetően „lelki köze” van a fordítás tárgyához.) Lehetővé teszi például, hogy Versinyin ne hosszú, lassú csókkal búcsúzzon Másától, hanem durván a falhoz lökve, még egyszer elvegye azt, amit akart, aztán jó napot.   

Az előadás talán legnagyobb csavarja, a szereplők, különösen a Prozorov testvérek családon belüli erőviszonyainak új értelmezése. Megszoktuk, hogy a gyönyörű Mása viszi a prímet, Irina gyenge, Olga éppen csak lélegzik a gondok alatt, Andrej meg egy papucs. Körülöttük kering a katonai holdudvar, Csebutikin, Tuzenbach, Szoljonij, Versinyin. Ez most korántsem így van.

Olga belefáradt már mindenbe, de képtelen megtörni, önjáró vaspáncélt visel, ami néha megreped, de azonnal foltozódik magától, a túlélésért. Ő a Prozorov–család Rickl Máriája, még ha néha el is bizonytalanodik. Takács Nóra Diána valósággal fürdött a szerepben. A színésznő karakterénél, alkatánál fogva sem hozhatta a szokvány Olga figurát, így megmutatta hogyan kell a hátrányból előnyt kovácsolni, a szerepet magára szabni, újraértelmezni. Persze sejtem, hogy neki komponálták ezt így, de meghálálta, színpadi jelenléte minden másodpercét kidolgozta, nem hagyott veszni egy pillanatot sem. Szívbemarkoló kis játékai voltak. Ahogy Moszkva puszta hallatára kihullott még a terítő is a kezéből, ahogy előbb gyöngéden, majd felismerve a helyzetet egy pofonnal helyrerázta a kiakadt Mását, ahogy elcsigázva, de alázattal ugrott a még fáradtabb cselédje helyett. Mint egy kápó úgy vetett véget Versinyin és Mása búcsújának, két jól irányzott pofonként hatott az „elég volt” vezényszó. Akárhogy is nézem, ezen az estén Olgaként ellopta a showt a nővérek között. Engem boldoggá tett, hogy végre láttam őt egy igazán a képességéhez szabott szerepben. Soha kétségem nem volt, hogy benne van a „nagy” színésznő, remélem végre pályára állt.
 
A Mását játszó Tenki Réka sem a szokványos figurát hozta. Az amúgy - nekem - fanyar karakterű színésznő nem egy macskaszerű, álmatag, puha kis nő volt, akit sodor az élet és hagyja magát kifogni a tengeréből. Inkább a születőben lévő amazon, aki még nem tudja mire képes. Másája 25 évesen már teljesen kiábrándult, de eszes, van akarata, mindent lát. Remek pillanata volt alakításának, amikor testvéreinek való gyónása után - Versinyin iránt érzett szerelméről -, szétvetett, csizmás lábbal talpra ugrott, felvetett fejjel, haját hátratúrva. Megvolt, amitől legjobban tartott, indulhatott a férfi, az élet után. A színésznő eljátszotta, hogy tudja, ő csak egy epizód az ütegparancsnok életében, de nem baj ha belepusztul is, megéri a pillanatnyi élet. Tenki nem volt még teljesen birtokában a szerepnek, de meglesz, az biztos.

Irina szerepében Zsigmondi Emőke alapvetően a klasszikus csehovi karakter maradt. A legkisebb, a születésnapos, a még félig gyermek, aki hirtelen nő fel. A Mesél a bécsi erdőben még nem volt igazán az Örkény színpadán a színésznő, most megérkezett, a társulat tagja. Szép ívét rajzolta a gyereklányból megtört, dolgozó nővé váló legkisebb Prozorov lánynak, megmutatta, Irina lelke „olyan, mint egy drága zongora, amelyet lezártak és elveszett a kulcs.”

Vajda Milán Andrejként – végre! - túllépett a bumfordi bájos szerepkörön, amibe kezdett beleragadni. Alakítása révén Prozorov új szint kapott. A férfi nemcsak gyenge, de érzéktelen, közönyös, önző minden, még maga iránt is és mintha gonosz is lenne saját kudarca miatt. Ebből az Andrejből sohasem lett volna a katedra királya. Simán átlép lánytestvérein. Nem is érdemel mást, csak Natasát, aki felszarvazza, szánalmas figurát csinál belőle, megfosztja álmaitól és mindenéből kiforgatja. Pedig Andrej nem buta, látja, hogy eltűnt amiről álmodott, már csak unalmas, érdektelen, lusta és haszontalan. Nincs már semmi előtte, csak „eszik, iszik, alszik, aztán meghal”. Egy (segély)kiáltás erejéig feltámad, de aztán tolja a gyerekét, vagy tán nem is a saját porontyát, a rajta átlépő asszonya helyett. A gyereket, aki nem a jövő, akiről tudja, hogy „ugyanolyan szánalmas és hulla lesz”, mint ő. Vajda Andrejének se múltja, se jelene, se jövője, csak tömény keserűsége. 

Andrej szerelme, Natasa egy nőstény fehér cápa. Előbb csak bekukkantott az öbölbe, majd beúszott, egyre kisebb köröket leírva, ivadékokat hozott világra, végül felfalt minden ott lévőt. Nem hiszem, hogy van Csehovnak még egy hasonlóan parazita karaktere, akiben semmi szerethető, értékelhető nincs. Hámori Gabriella – a nézőtérről - félelmetes volt Natasaként, szinte démoni. A nő műveletlen, hiába beszél franciául, ízléstelen, ordenáré, minden erkölcsi skrupulus híján van, ráadásként feslett életű, s úgy csap le a gyengére, mint egy T-rex. Még anyai gondoskodása is visszataszító volt. A színésznő éneklő, negédes hanghordozása, kicsavart testtartása, jelmezei, kissé csámpás járása telitalálat. (A jelmeztervező, Kristina Ignatovic érdekes, az 1970/80-as éveket idéző outfitje az ő esetében voltak a leghatásosabbak.)  

A Prozorov-testvérek inkább szánalmasak, mint esendőek, de nem volt jobb a környezetük sem.

Epres Attilát Kuliginként, Mása férjeként szerintem sokan nyakon vágtuk volna. Ha van példája a „felesleges embernek”, Kuligin az. Érthetetlen miért van, miért lélegzik. Közröhej, hogy fontosnak és jelentősnek hazudja magát. Epres Attila az estén maga lett Kuligin, halálpontos rajzát adta a latin tanárnak, szenvedőszerkezetben!

A Szoljonijt játszó Nagy Zsolt a bemutató estéjén kissé indiszponált volt, Még a "Medve mancsa alatt reccsen a gally, s ő annyit se képes kinyögni: jaj." sem volt meg igazán. Így most róla nem írok, mert remek színész, én belelátom, hogy képes lesz majd ezzel a karakterrel is megbirkózni, ahogy sok-sok eddigi ragyogó alakításával.

Nekem az est első nagy meglepetése Máthé Zsolt volt. Imádom a HANEM zenekarnak és a Baróthy-nak írt dalszövegeit, pártosságát a számára fontos eszmék, ideák iránt. De színészként még sohasem győzött meg, eddig. Tuzenbachként majdnem elvitte az előadást. Számomra az este egyik legnagyobb, legfontosabb pillanata az ő búcsújelenete volt Irinától, amikor indul a halálba egy tök érdektelen, hétköznapi mondattal: „Nem ittam ma kávét. Szólj, hogy főzzenek…” Megszakadt a nézői szív.

A második meglepetés, Mácsai Pál Versinyinként. Már a nyílt próbán sem értettem, hogyan jön egy „entellektüel” színész ahhoz, hogy ütegparancsnok legyen. Hát úgy, hogy vérprofi színész. Mácsai anti-Versinyin, ezért átkomponálta a szerepet. Amikor betoppant és felfedezte a „három kislány” között Mását, ott rögtön, szemmel a magáévá tette a nőt. Onnantól kezdve mohón, türelmetlenül tört előre. Neki nincs ideje, nincs kedve a finomkodásra, már nem a szerelmes őrnagy, számára nincs boldogság. Nem vergődik, nem érdekli, hogy az utókor életét „tisztátalannak, sőt, talán bűnösnek ítéli”. Elege van abból, hogy piszkozat az eddigi élete, ő már csak a tisztázatot akarja, ahol nem lesz felesége és két lánya, így minden jár neki. Mácsai alakítása egyetlen gyengéd szó, érintés, testi kontaktus nélkül érzékeltetette, megvolt Mása, kipipálva, nem ért többet, indul az üteg, jön majd az új Mása, máshol. Mácsai Versinyinje feszes, acélos, csak felszíni szenvedése van, lehet ő mégis túlélő?  
 
Versinyin ütegének tagjai szerepében Dóra Béla és Novkov Máté, helyes kadétok voltak, ott buliztak, ahol lehetett, ha meg menni kellett, mentek az üteggel.

Csebutikin, az orvos, Gálffi László. Sohasem gondoltam még arra, hogy Irina és Csebutikin között vérségi összetartozás van. De ahogy a színész felköszöntötte a lányt a születésnapján, aki visszakozott ajándékát fogadni, úgy dobta félre az ezüst szamovárt, ahogy csak egy feldúlt szívű apa. Gálffinak nem kell Willy Lomant játszani, a Hamlet sírásójaként is tud emlékezetes lenni. Most sem volt ez másként. Kimondta az ítéletet mindenről és mindenkiről: „Talán nem is létezünk, csak képzeljük, mintha léteznénk, talán valójában nem is vagyunk”, keretét adta az egész játéknak. Elegáns, fajsúlyos, ő már a legnagyobbak között van. 

És az én kis „Arielem”, Pogány Judit, Anfiszaként. Hogy a fenébe ne lenne meg neki ez a szerep is. A már csak totyogó cseléd, aki egyszer csak fekete varjúból tarka cigánykendőben főnixmadárrá változik: „Életemben nem éltem ilyen jól, én, vén bűnös... Nagy lakás, szolgálati, nekem egy egész szobám van benne, ággyal. Minden szolgálati benne. Fölébredek éjszaka, és - ó, uram teremtőm, szűzmáriám - nincs nálam boldogabb ember a világon”. Anfiszának ennyi elég a mennyekhez, ő nem szenved már, az egyetlen a Prozorov-házban, aki majd meghal, de lelke nem döglik bele a földi létbe.

Bagossy szereti a cameo-kat és remekül használja a kifejező aláfestő zenét. Állandó jelöltje erre a posztra Darvas Ferenc zeneszerző, aki itt a néma és süket Ferapontként a leveleket hozza a hivatalból. Matkó Tamás zenei munkatárs Murányi Márta és Szathmáry Judit zenész-énekesek segítségével dobpergéses, lábdobolós, tangóharmonikás dünnyögő-zenét adtak az előadáshoz. Kijöhetne cd-n, sok esemény aláfestése lehetne.  

A Három nővér az egyetlen darab, melyet Csehov a dráma megjelöléssel illetett, s ez nem véletlen. Ahogy Ingmar Bergman tartja Csehov világról, „A színhely voltaképpen egy akvárium. A szereplők szinte halak. Fogy az oxigén. A lények mind lassabban mozognak. Néhányuk meghal, az élet megáll, s elhagyja az akváriumot.”

Tegnap este az előadás hatására a nézőtéren is elfogyott az oxigén. Pedig - nemhiába ódzkodom a bemutatóktól, hagyni kell hadd álljon össze kicsit – ebben az előadásban sincs még minden kész. De úristen, mi lesz, ha majd teljesen összeáll, pszichiátereket hosszú sorokban a kijárathoz! 

(Gordon Eszter fotója.)

 

Megjelent: 4417 alkalommal