Iza színházban járt - MITEM 2017- Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bünhődés (Oroszország)
szerda, 26 április 2017 01:05

MITEM 2017- Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bünhődés (Oroszország)

Értékelés:
(32 szavazat)

Кто, как, почему/Ki, miként, miért, avagy itt mindenkinek szenvednie kell! 

(MITEM – 2017 – Alekszandrinszkij Színház, Szentpétervár – Dosztojekvszkij: Bűn és bűnhődés - 2017. április 23.-i előadás)

Lehet, jókor talált meg a darab és kifárasztott az 5 és fél órás előadás, de attól tény, hogy nagyon-nagyon sok jó, sőt kiváló színházi este ellenére két éve nem „rántott magával” így előadás. A régi élmény egy mindent megváltoztató döbbenet volt, ez egy lelki felszabadulás. Annak igazolása, hogy bármit is hoz az élet, ha elég erősek vagyunk így, vagy úgy, de mindenen túllépünk. Ha van hitünk magunkban és szembenézünk azzal, hogy vannak dolgok, amiben valójában vétlenek vagyunk, de a következményén változtatni mégsem tudunk. Az is közrejátszott persze, hogy a Porfirij leadta nekem a színpadról „azt a baltát”, kár, hogy csak 20 perces megőrzésre. És egy nevet örökre megjegyeztem, Виктория Викторовна Воробьёва-ét (megdolgozott érte, hogy anyanyelvén említsem).

Dosztojevszkij regényének leírásával nem fáradok. Aki nem olvasta a Bűn és bűnhődést az magára vessen, meg az amúgy sem olvas színházi blog-ot.

A konstruktivizmus uralta Vidnyánszky Attila színpadát, nagy, fekete térben mozogtak vízszintesen és függőlegesen quasi a fehér minták, a díszletelemek. A színpad már-már kozmikus léptékű volt, a szereplők szorongása mintha széttörte volna eget. Dali képeiről ismert szürrealizmus lebegett mindenekfelett. Az állandóan változó színpadkép, a díszlet és a jelmezek tökéletes szimbiózisa, erős, érzékekre ható, asszociációkra késztető felhívások voltak. Előadás közben alakultak a falakon a graffiti feliratok, az üzenetek, három részre vágott fehér ló jelent meg rendre, gigantikus méretű fejsze, talán keresztként, mind-mind egy-egy képi absztrakció. Megfért egymás mellett a stilizált XIX. századi és a modern, mai divat. A jelmezek, valójában inkább rongyok, Szentpétervár nyomornegyede, ahol feltűnik néha egy jelzésértékű ruhadarab. Porfirij piros sapkája, Dunyasa fehér harisnyája, Szvidrigaljov kockás kabátja, Pulherija Alexandrovna piros fűzője, Lebezjatnyikov sísapkája, Marmeladov árváinak nyuszi jelmeze. Ez teremtette meg, hogy a fekete/fehér tömegben a szereplőknek saját, karakteres arcuk legyen. A díszlet és jelmez Maria Tregubova és Alekszej Tregubov munkája.

Szürke lidércnyomással kezdődött az előadás, ami befedte Szentpétervárt és elborította az összes szereplő otthonát. Szenvedett a Marmeladov-család, Raszkolnyikov távolban élő anyja, nővére, de még a kocsma részegei is. Aztán sok szólamban, párhuzamosan, hangos zene mellett kezdett kibontakozni a történet, Marmaledov (Szergej Parshin) kezdő monológjával arról, hogy „a szegény megőrizheti vele született nemes érzületét, a koldus soha”.

Majd megjelent egy halálsápadt árnyék, Rogyion Romanovics Raszkolnyikov (Alekszander Polamisev), a „rendes kisember”, aki nem tudja eldönteni, hogy ő egy Napóleon, egy rendkívüli, akinek joga van ölni, vagy csak egy szerencsétlen orosz. A szentpétervári társulatnak van színésze, aki predesztinált Raszkolnyikov szerepére, képes volt – hitelesen, szinte képszerűen - visszaadni a színpadon a zavart agyú és lelkű fiatalemberben dúló békétlenséget. Az előadás végén, ahogy jött, úgy távozott Raszkolnyikov, árnyékként, de egy felismeréssel, megértéssel az ajkán és elméjében: „Én öltem”.  

Az Alekszandrinszkij Színház társulata talentumos. Alekszander Polamisev mellett ezen az estén még féltucat olyan színész állt a színpadon, aki egymaga elvitte volna az előadást. Ráadásként - ellentétben a Vígszínház majd egy időben bemutatott Dosztojevszkij előadásával – a rendező remekül osztott szerepet.  

Ott volt rögtön Szvidgrigaljovként Dimitrij Lisenkov, egy örült város, örült terméke. Szvidgrigaljov az előadásban egy show-elem, a pepitakockás kabátos Hasfelmetsző Jack. Durva, érzéki, talán pedofil, cinikus gazember. Ő is halálsápadt, vérvörös szájjal, vöröses szőke hajjal, mozgása akár egy gyíké. Utolsó vallomásában mégis - szégyentelen obszcenitása ellenére - egy úriember. Súlyt adott neki a rendező. Ez a „kis démon” lett Raszkolnyikov őrangyala. Darabvégi öngyilkossága feloldozza más bűnét, lelke elkárhozik, de Raszkolnyikové általa megmenekül. Egy lélek egy másik lélekért. (Faust? „Az igaz ember bárhogy is hibázik, Nagyon jól tudja, mely az igazi út.”) Virtuóz színpadi jelenlét volt a színészé.

Anna Blinova játéka által Szonya Marmeladova, szerény, majdnem jelentéktelen, elképesztően boldogtalan, de szikla kemény. Dunya (Vasilisa Alekszejeva) már kevésbé szerény, van benne kis gőg, de ő is boldogtalan, megnyomorított és megalázott, az életet már-már feladó. Dunya viszolygása és szabadulása Szvidgrigaljovtól az előadás egyik legerősebb jelenete volt. Vőlegénye Luzsin (Valentyin Zakharov) egy fukar kurafi, ebben az előadásban középszerű menedzser, romlott lélekkel, aki a házassággal is szerződést kötne, olyan ez neki, mint egy közbeszerzés. Raszkolnyikov barátja, Razumikhin (Victor Shuralov) jókötésű fiatalemberként jelent meg, megfelelt minden szempontból a „mentsük meg Dunyát” projekt főszereplőjének. Arra nem jöttem rá, miért Gagarin virított a pólóján. (Mintha láttam volna az CCCP feliratot is, bevillant kicsit a Mesés férfiak szárnyakkal. Úgy tűnik, nem tud Vidnyánszky szabadulni az ég meghódításának szándékától.) 

Az előadás legnagyobb meglepetése, Victoria Vorobjova, mint Katyerina Ivanovna. Az őserő, akár Anna Magnani a Mamma Rómában. Előbb megküzdött Luzsinnal Szonya becsületéért, mint egy anyatigris. Azért lányért, akivel bárcát váltatott ki korábban, igaz, hogy enni adjon „édes” gyerekeinek. Majd a színésznő magát felégetve, fokról fokra felpörögve megtébolyult a színpadon. De úgy ám, hogy közben láttuk, ahogy elszállt belőle az erő, fizikálisan, mentálisan egyaránt. Ott tört meg előttünk, mindent kiadott, elégett a szerepért, mint egy megújulni készülő főnix madár. (Örültem a tapsnál, láttam, hogy túlélte.)         

Nagy spíler volt Porfirij felügyelőként Vitalij Kovalenko is. Ha már az olaszoknál tartunk, ő mintha a Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyben főfelügyelője lett volna. Sportot űzött abból, hogy lássa, mikor jön el az a pillanat, amikor Raszkolnyikov megtörik. Szinte komikus volt első feltűnése piros sapkában, régi szalagos magnót hallgatva, majd – az upgang legyen jó - piros lufis nagybelépője, bomba lányokkal, trendi XXI. századi slágerzenére. A nagy machinátor, aki végül szerzetesi ruhát öltve, mezítláb mondja el Raszkolnyikovnak, hogy bizony ölt, s ő ezt tudja.

Vidnyánszky erős képekkel dolgozott végig. Raszkolnyikov hatalmas szöget ver a Bibliába, ezáltal szabadul bűntudata és a büntetőjog korlátai alól, majd Porfirij az, aki a fiú leleplezése után kifeszíti a szöget a Szentírásból. De hasonló két görögdinnye széttrancsírozása is a színpadon, szimbolizálva Aljona Ivanovna és Lizaveta baltával való elveszejtését, s ilyen epizód Raszkolnyikov álmának megjelenítése is, bomlott töredékek egy pokoli világban, amikor már elveszett a hit.

Az biztos, hogy Vidnyányszky Attilának volt víziója Dosztojevszkij regényéről, annak majd összes gondolatát megmutatta a színpadon. Mindenkinek szenvednie kellett, nemcsak a színpadon, a nézőtéren is. (Ehhez sokat adott az öt és fél óra) De kollektív válaszkeresés volt a bűnelkövetésre, hogy ki, miként, miért téved a bűn útjára, s onnan hogyan, miként, mi, vagy ki által szabadulhat. Persze nemcsak kérdésfeltevések voltak, választ is kaptunk. A hit fontosságáról. Mindegy miben, istenben, egy másik emberben, magunkban, de higgyünk. Mert hit nélkül elveszünk. 

Tény, itthon nem áll olyan gárda a Vidnyánszky rendelkezésére, mint az Alekszandrinszkij Színházban. Akárhogy is turbóztattam az agyam, nem tudtam volna kiosztani a társulatában az összes szerepet, azonos nívón. Az is tény viszont, ha Vidnyánszky ezt tudja, vajon itthon miért nem ezt látjuk? Miért „tóthilonkázik”, meg "körhintázik"?

 
[Szereplők: Rogyion Raszkolnyikov: Alekszandr Polamisev / Pulherija Alekszandrovna, Raszkolnyikov anyja: Marija Kuznyecova / Dunya, Raszkolnyikov húga: Vaszilisza Alekszejeva/ Porfirij Petrovics, nyomozó: Vitalij Kovalenko / Szvidrigajlov: Dmitrij Liszenkov/ Szonya Marmeladova: Anna Blinova/ Szemjon Marmeladov, Szonya apja: Szergej Parsin/ Katyerina Ivanovna, Marmeladov felesége: Viktorija Vorobjova/ Razumihin, Raszkolnyikov barátja: Viktor Suraljov/ Luzsin: Valentyin Zaharov/ Lebezjatnyikov: Ivan Jefremov/ Aljona Ivanovna, uzsorásasszony: Jelena Nemzer/ Lizaveta, az uzsorásasszony húga: Jelena Zimina/ Amalia Ljudvigovna: Julija Szokolova /Mikolka: Nyikolaj Belin/ Kátya: Margarita Abroszkina]


Megjelent: 416 alkalommal