Iza színházban járt - "Én nem vagyok egy társasági ember" - rendhagyó születésnapi köszöntő II. (2017)
péntek, 25 augusztus 2017 00:18

"Én nem vagyok egy társasági ember" - rendhagyó születésnapi köszöntő II. (2017)

Értékelés:
(149 szavazat)


„Ketten kellünk hozzá. Mindig.
Ahhoz, hogy élni kezdjen egy gondolat,
egy történet, egy érzés.
Én csak elkezdhetem.”
(Krúdy Gyula)



A születésnapi köszöntőből tradíció lesz! Bár a 20. környékén már komoly bajban leszek (ötletileg), de kellenek a kihívások! A pillangóhatás folytatódik! Az ez évi köszöntőben Vári Éva saját szavai. Sajnos még mindig igen szegényes és egyszerű az újságírói fantázia, érdeklődés. Témák: Miért jött el Pécsről? (Gondolom, most majd jön a „Miért ment vissza Pécsre?”) – Piaf – Rose - Életképek - Hat hét, hat tánc. Aztán csend, semmi más. De néha-néha, csak becsúszik egy-két izgalmas gondolat, magánemberi megnyilatkozás az élet, a világ dolgairól, egy kétségkívül igen bölcs színésznőtől.


Betegségről:
„És akkor én azt mondtam, hogy meg fogok gyógyulni. Én meg akarok gyógyulni. És meg is gyógyultam. Valahogy azt gondoltam, még nem kéne meghalnom, nekem még kicsit élnem kéne. Nem jutott az pontosan eszembe, hogy még hány szerepet nem játszottam el, mit kéne még játszani. Semmi olyan nem volt bennem…..csak olyan igazságtalan volt, hogy itt van a nyár, én meg aztán meghalok, s nem megyek vissza a színházba.”  

Boldogságról/boldogtalanságról:
„De iszonyatosan boldogtalan voltam, mindig boldogtalan voltam. Akkor arra gondoltam, hogy biztos nem születtem arra, hogy én egy boldog ember legyek. A boldogságomat én mindig héttől este tízig éltem meg, vagy a próbákon, vagy az előadásokon. Az előadásokon én annyi szeretetet, annyi elfogadást kaptam, amit a magánéletben nem kaptam meg.”
 
Budapesti Kamaraszínházról:
„A mai napig feldolgozhatatlan lelki trauma számomra, hogy öt évvel ezelőtt egyik napról a másikra bezárták a Budapesti Kamaraszínházat. Rengeteg pénzt vontak el a színháztól. Azt is lehetett volna mondani, hogy nincsenek megelégedve a színház működésével, leváltják az igazgatót, a társulatot, új tagokat szerződtetnek. Szomorúnak tartom, hogy a szakma nem állt mellénk, semmifajta szolidaritást nem tanúsított.”

Egyedüllétről:
„Én nem egy magányos ember vagyok, de egyedül vagyok, és az ember megtanul egyedül élni. Sok mindent magamban és magammal kell elintézni. Tudom, hogy mindenkinek rengeteg sok gondja van, baja van, családja van, ezer probléma adódik az életében. Nem mindig készek arra, hogy az emberrel foglalkozzanak. Én megtanultam az idők folyamán, hogy fel tudjak dolgozni magamban mindent, ami negatív, ami pozitív, anélkül, hogy ez nekem ártana.”

Elismerésről:
Amíg az ember úgy érzi, hogy szükség van rá…….azt mindig kell éreznünk, ha nem is szeretnek bennünket, bár az is fontos, hogy az embert szeressék. Az is fontos, hogy néha megsimogassák a fejét, hogy néha kapjon egy-két jó mondatot, hogy jó voltál, de helyes volt ez a megoldás, valami jó emberi mondatot. Én attól el tudok érzékenyülni, ha valaki kedvesen, vagy jól szól hozzám. És akkor az ember úgy érzi, nem lógok a világban, valahol rám szükség van. Abban a pillanatban, amikor úgy érzem nincs szükség rám, ott állok teljesen tanácstalanul, hogy akkor most hogyan tovább. Mit fogok csinálni, miért kelek fel?”

Evita forgatásáról:
„Felhívtak telefonon, hogy itt fogják forgatni az Evitát, az Evita anyját kellene nekem játszani, ez egy nagyon jó szerep, rendkívül fontos szerep. Húsz évet kell öregedni és húsz kilót kell hízni. Mondom, a hízás nekem három vacsora, úgyhogy ez nem probléma. És akkor elmentem egy ilyen elő-interjúra, ahol az asszisztensnő borzalmas kedves volt, és beszélgettünk, és fölvették. […] Majd megmutatják az interjút Alan Parkernek, és ha neki tetszik, be fognak hívni. Mit ad Isten, behívtak. […] felvétel olyan négy perc körülbelül, de mindenesetre a Madonnával van egy közös jelenetem. Mikor felvették a jelenetet, hát nem a Madonna áll be először, hogy a fényt kimérjék, meg a kamera hogy áll, hanem én természetesen […] és akkor ott állt egy ilyen barna kartonruhás hölgy, barna kardigánban, egy rossz bőrönddel. Mondom a tolmácsnőnek, mikor jön már a Madonna? Azt mondja, ő az.”

Életről:
„Az ember a hétköznapjait nem úgy éli, hogy én most jót teszek, vagy rosszat teszek, hanem éljük az életünket és nem vesszük észre – vagy van, aki észreveszi -, hogy mi hogyan van.” / „Én el tudok fogadni bármit, a nagy szélsőségektől eltekintve. El tudom fogadni, ha emberek másképpen gondolkodnak azt is.”

Filmforgatásról (Életképek):
„Az az igazság, hogy az első részekben borzalmas voltam. Visszanéztem magam, és mondtam, hogy te Atyaúristen, ilyen nem létezik, hogy ennyire rossz, kényszeredett és művi a megszólalásom! Ez pontosan attól volt, hogy zavart a sok beállítás, a lámpák, fények stb. A közeli felvételnél az ember óhatatlanul begörcsöl, hogy vajon hogy fogok kinézni."

Főiskola (hiányáról):
„[...] mert nem jártam főiskolára. Ez már egy olyan hátrány, amit az emberek elég nehezen tudnak ledolgozni, akár magukban, akár a szakmában. Mindig van egy gyanakvás azzal az emberrel szemben, aki nem járt a főiskolára, hogy honnan jött, ki ez az ember, vajon mit tud. Úgy érzem, hogy sokkal többet kellett produkálni ahhoz, hogy elhiggyék, helyem van a pályán. Aztán hogy meg is tudjak maradni, ahhoz iszonyatosan sok önfegyelem és odafigyelés kellett. És úgy érezni, hogy nem tudnak megbántani; nekem van egy célom, el akarom érni, én úgy érzem, hogy ezt tudom, vagy ezt szeretem csinálni.”

Hivatásról:
„A színészet örökös készenléti állapotot igényel, menni kell, tudni kell, formában kell lenni. […] Alapjaiban mindig mindentől féltem, megijedtem. Szorongok azon, hogy jót vagy rosszat írnak rólam, hogyan jövök ki a rendezővel, mit játszom. Nem lehet örök feszültségben élni. Mindenki csak arról beszél, hogy ez a szakma milyen csodálatos. Arról már kevésbé esik szó, hogy azáltal, hogy kitesszük magunkat a színpadra, mindenki elmondhatja rólunk a véleményét. Engem még megkíméltek, ezzel együtt felháborítónak tartom, hogy az internetes kommentekben bárki belegyalogolhat a lelkedbe, gyalázkodhat. Erős idegrendszer és önbizalom kell ehhez a pályához, hogy azt mondhasd, nem érdekel mások véleménye, van egy dolgom, és azt csinálom.”

Kritikáról:
„Hát tudod, amikor olvasok ilyen csodálatos kritikákat fantasztikus előadásokról, akkor azt szoktam mondani: én meg láttam.”

Kossuth-díjról:
„Én még a mai nap sem hiszem el, ott van a Kossuth-díj a könyvespolcomon, és nézem, hogy Istenem, ez az enyém. Hogy megkap az ember egy olyan díjat, amit a számomra is csodált emberek kaptak meg, ilyen nagy emberek, és hogy én azt megkaphatom. Hihetetlen, hogy megvan, mert addig, míg meg nem kapod az értesítőt, nem hiszed el. Én már évekkel azelőtt kaptam táviratot, hogy biztos, mert az utolsó körben is átmentem, aztán mégse kaptam meg. Ez olyan díj, hogy az ember nem mondhatja azt, hogy ez nekem kijár, vagy nekem mindenképpen meg kell kapni. A díjakat odaadják, vagy nem adják oda. Igazából nem tudom, hogy az ember kiérdemli-e, vagy nem. Amikor megkaptam, rögtön eszembe jutott, hogy Úristen, én biztosan megérdemeltem? Hát annyian nem kapták meg, akiket én iszonyatos nagyra tartottam, és nem kaptak Kossuth-díjat, most csak mondom a Latinovits Zoltánt, aki nem kapott Kossuth-díjat, én meg kapok. Tehát olyan furcsa érzés. De hát ez egy hétig teljes eufória, aztán meg ugyanúgy be kell menni a színházba, és egy újabb darabot próbálni, mikor az ember rájön, hogy milyen ügyetlen, hogy nem tudja hova tenni a kezét, meg ugyanúgy kezdődik, hozzátörni magát az embernek egy új szerephez. ugyanúgy meg kell dolgozni azért a szerepért, függetlenül attól, hogy Kossuth-díjas vagy, vagy nem vagy Kossuth-díjas.”

Könyvekről:
„Van az ember életében egy időszak, amikor mindent olvas. A romantikusokat, azokat nem szeretem. Nem szeretem, amikor beteljesülnek a szerelmek. Azt szeretem, amikor egy emberről olvasok, ezért nagyon sok életrajzi könyvet olvasok. Nem feltétlenül önéletrajzit, azt is szeretem, amikor valakiről írnak. Noha azt is tudom, hogy soha nem tud olyan őszinte lenni, mert nem adjuk ki magunkat soha.[…] Szeretem azt, amikor egy ember megküzd azért, hogy neki valami sikerüljön, s elmeri mondani azt, hogy neki az nem úgy sikerült.”

Közönségről:
„Igenis játék egy előadás a közönséggel is, ez oda-vissza játék, a közönség hat a színészre, a színész meg a közönségre. Akármennyire passzív is a néző, akkor is játszótársa annak a színésznek, aki ott van a színpadon. Éppen ezért mind a kettő fontos.” / "Az embernek egy idő után érzékeny a füle és pontosan tudja, milyen, amikor unalom van a nézőtéren. Megfoghatatlanok ezek. Az ember csak egyszer érzi, hogy kicsit unatkoznak. Más, mint amikor érzed, hogy feszültség van a nézőtéren, mert úgy figyelnek. Ezek olyan varázslatos pillanatok.”

Piafról:
„Piaf is egy kisember, meg én is az vagyok. Iszonyatosan vágyakozott arra, hogy elfogadják és szeressék. Akármilyen életet is élt az utcán, amikor kiment a színpadra, egy költő volt. Úgy éreztem, közöm van hozzá, a fájdalmához, az örömeihez, noha nekem nincsenek káros szenvedélyeim, nem vagyok alkoholista, nem drogozom, és nem mentem át azokon a poklokon, amiken ő keresztülment. Kortársunk lévén mindenki őriz róla egy emléket, amit nem akartam sem lerombolni, sem elhitetni magammal, hogy ő vagyok. Egy sorsot akartam megmutatni.”

Partnerségről:
„Azt mondom, hogy akármennyire társasjáték a színház, azért mégiscsak egy magányos szakma. Az ember ott van a saját sorsával, azzal a szereppel, amit kapott. De segítséget kaphat a partnerétől, mert valakinek a szemébe bele kell nézni, és ha valami zűr van szövegben, a kolléga át tudja segíteni holtpontokon. De mindenkinek magának kell megbirkóznia a saját szerepével.”

Párkapcsolatról:
„Én úgy érzem abszolút semmitmondó magánéletem volt. […] Nem tudom, hogy hol hibáztam, de én nagyon-nagyon régen egyedül élek és én a kapcsolataimban is mindig egyedül voltam, ami sokkal rosszabb. És akkor egy idő után azt mondtam, akkor nekem jobb egyedül, sokkal jobban el vagyok magammal, szóval van elég gondom, dolgom magammal. Ne kelljen alkalmazkodni, ez megint rossz szó, mert a kapcsolataimban mindig alkalmazkodtam, maximálisan, az utolsó percig alkalmazkodtam, még akkor is, amikor már pontosan tudtam, hogy ennek semmi értelme sincs, s még mindig csináltam, tisztességből, meg mindenből.”

Próbafolyamatról:
„Nagyon gyötrelmes dolog, hogy az embernek a szívét, lelkét, fizikumát hozzá kell törni egy másik valakihez, szemérmesek vagyunk. Mindenfélét mondunk, hogy most kicsit fáj a torkunk, most kicsit ez, csakhogy ne kelljen belemenni, hogy az ember ne tudja megmutatni, hogy ő milyen rossz.”
„Mennyivel másképpen fejezem ki magam mondjuk a 200. előadáson, mint amikor elkezdtük. És akkor végiggondolom, hogy úristen, milyen borzalmas lehettem, amikor elkezdtük, holott nem, mert akkor a koromnak és mindennek megfelelően játszottam a szerepet.” 
„Én játszom el a szerepemet, én alakítom valamire és a szerep is alakít. Nem lehet elmenni jó gondolatok, jó helyzetek mellett anélkül, hogy az embert ne érintse meg, ne gondolja végig, hogy én ebben a bizonyos helyzetben hogyan viselkednék.”
„Az ember végül is nem léphet ki magából. Molnár Ferenc egyik darabjában, Az Ibolyában azt mondja Ibolya: Nem tudom, miért akarják, hogy én jobban játsszak, mint ahogy tudok.”

Monodrámáról:
„Főleg amikor monodrámát játszom, akkor nagyon veszélyes, hogy egyáltalán érdeklem-e őket. Nagyon veszélyes, hogy az ember egy monodrámát vállal és kimer állni. Senkire nem támaszkodhatsz, nem segít a partnered, nincs olyan, hogy a közönség figyelme megoszlik, nézem a mellette állót, ha már azt a nőt nem bírom tovább nézni. Itt kénytelenek engem nézni. Vajon le tudom-e kötni őket legalább annyira, hogy odafigyeljenek és elfogadják?”

Művészetről:
„Én tudom, hogy nem lesz olcsóbb a kenyér, és a világon semmi nem történik, ha egy színházi bemutató van, de enélkül azért az embereknek nem lehet élni, hogy bemenjenek egy színházba, egy hangversenyterembe, vagy az operába, mert ez az élet minőségét javítja.”

Önbizalomról:
„Ahogy Rose mondja, már araszolok a sötétség felé, és még mindig azon gondolkodom, vajon biztos jó-e az, amit én csinálok.”

Sikerről:
„Nem lehet örülni annak, hogy hú, óriási siker volt tegnap este, mert az nem érvényes mára. Ma ugyanúgy meg kell dolgozni azért, ez munka, meg kell érte dolgozni, hogy valami jó legyen.” / „Hány embernek nem sikerül, nem jut el sokkal kisebb karrierhez sem, pedig van tehetsége, lelkiismeretesen végzi a dolgát. Megfejthetetlen titok, hogy mi kell ahhoz, hogy valakiből nagy énekes, vagy nagy színész legyen.”

Szerepformálásról:
„És amikor az ember magából fogalmaz ki dolgokat - ezt elég csúnyán mondtam, de mégiscsak így van -, hogy kapok egy szerepet és akkor behunyom a szememet, és látom magam előtt azt az alakot. Aminek én írok egy történetet, hogy ez milyen nő lehet, hol született, milyen körülmények között él, és akkor én abból próbálok… Lehet, hogy nem így kell egy szerepet felépíteni, lehet, hogy a főiskolán ezt másképp tanítják, de én meg így gondoltam, hogy ezt valahogy így próbálom meg.”

Szerepekről:
„De általában visszagondolva úgy érzem, hogy nincsenek olyan nagyon-nagyon rossz élményeim a szerepeimmel, vagy a darabjaimmal. Mert én úgy gondolom, hogy előbb-utóbb egy próbafolyamaton én megszeretem azt, amit játszom, akármilyen színdarab az. Különben én nem tudnék kimennie egy szerepben, mint egy ember. S miután én egy embert ismerek nagyon jól, ezt merem mondani, magamat, kénytelen vagyok megszeretni azt a szerepet, amit játszom. Tehát a bukásaimat is tulajdonképpen nem olyan tragikusan élem meg. Akkor én annyit tudtam, de én azért ott voltam.”

Szerepkörváltásról:
„Valamikor, amikor a krisztusi korba értem, ha lehet ezt egy nőre mondani, akkor úgy éreztem, engem többé nem elégít ki, hogy felveszem a szép ruhámat, ami először nagyon tetszett, meg lokni, meg rózsaszín csipke, meg hogy én vagyok a jópofa szubrett az operettekben. Akkor úgy éreztem, ha nekem ez a sorsom, akkor én ezt nem akarom csinálni. Még a szónak az akusztikája is, hogy vidéki szubrett! Ó istenem, hát az írni, olvasni nem tud. Más Budapesten az Operettszínház, ahol vannak nagy sztárjai a műfajnak, de egy négykategóriás színház, ahol volt opera, próza, balett, gyerekszínház… Örökös vágyam volt, hogy én ne csak szubrett legyek. […] Én nem voltam olyan igazán jó szubrett, mint a Lehoczky Zsuzsa, a Galambos. Énbennem nem volt meg az a fajta vitalitás, mint bennük. Temperamentumom volt, csak az én humorom mindig olyan kicsit fonák volt, mondták, a világlátásom is fonák. Ez a műfaj nem bírta el a kritikát, önkritikát, amikor én csináltam. Ma már inkább. Amikor én csináltam, akkor a szubrett bejött és felrobbantotta a színpadot, és csak jópofa volt és édes. És én szégyelltem, hogy olyan jópofa és édes legyek.”

Színészmesterségről:
„Mindig azt mondom, hogy nagyon-nagyon sok szerencse kell ehhez a pályához, nagyon sok szakmai ismeret. A szakma szót most teljesen normális értelemben mondom. És a tehetség, az sem elhanyagolható. Figyelem, amikor utcáról bejövő embereknek egyszer valamiben sikerük van a televízióban, és utána azt hiszik, hogy mindent tudnak. Ezért születnek ilyen percnyi tehetségek. Három hónap után nem érti, hogy miért nem kell. Nem tudják, hogy mit kell csinálni, mert nincs ott a tudás. Azt a tudást meg kell szerezni és keserves munkával kell megszerezni. Akárhogy is vesszük ez munka, ez nagyrészt munka is, ha tetszik, ha nem. […] Iszonyatos lelki fegyelem és összeszedettség kell ahhoz, hogy az ember kimenjen. Ez a közönségre nem tartozik, a közönségnek minden este bemutató van, ha eljön egy unalmas kedden, akkor neki bemutató van, tehát mi örökösen bemutatót tartunk. Annak a közönségnek bemutatjuk azt, amit mi tudunk.”

Színházról:
„Nem értem, miért mondanak fűt-fát Aczél Györgyre, amikor ma komisszárok határozzák meg, hogy milyennek kell lennie a magyar színháznak. Miért nem hagyják, hogy a színház, mint fontos és hasznos intézmény éljen. A színház mindent kibír, a pénztelenséget, a világháborút, a cenzorokat. A háttérben művészi eszközökkel olyasmit képes kifejezni, amiről a közönséggel összekacsintva mindenki tudja, hogy miről van szó.”

Színházi kísérletekről:
„Én nem vagyok ellene semmiféle avantgarde kísérletnek, mert én azokon belül is találok mindig olyat, ami érdekes. De én nagyon-nagyon tudok unatkozni olyan színházban, mikor nem a színész játszik, hanem az úthenger. Amikor egy rendezőnek nincs gondolata, itt majd bejön az úthenger, átmegy, és akkor a közönség vakul, hogy milyen modern valami! A színész meg ott téblábol, hogy ő most mit csináljon?

Színjátszásról:
„Addig, amíg be nem megyek a színpadra, én biztos vagyok benne, hogy ez nekem nem fog menni, el fogom felejteni, nem tudom, hogyan mondjam, hogyan kell. Nyavalygok össze-vissza, persze csak magamnak, hogy visszavegyem azt a maradék erőmet, ami van, hogy kimenjek a színpadra. Amikor kimondom az első mondatot, s érzem azt a fajta várakozást, hogy ott ülnek emberek és azt várják, hogy én előadjam ezt a történetet, szép lassan megnyugtat. Magam sem értem, hogy honnan veszek hozzá elég erőt, elég fantáziát.”

Színészek, színházak beskatulyázásáról:
„Meg voltak olyan rendezők, meg színházak, amire azt mondták, hogy „ez a jó!” A többi, az nem lehet jó. Hát mitől ne lehetne jó? Hát mitől nem lehetne jó, ha egy darabot klasszikusan, szépen előadnak? Abban is van jó. Amikor azt mondják, hogy csak ez a színház jó (most nem akarom színházak nevét mondani), a többi, az használhatatlan, azt ki kell dobni… „Csak ez” a színész. Vannak színészek, akikről az életben egy rossz mondatot nem írtak le. Amit én nem hiszek el, egyszerűen azért, mert az ember nem minden pillanatában tehetséges, nem minden pillanatában - a legjobb akarattal sem - sikerül minden. De a jelzőket kiosztják, hogy ő csak csodálatos, ő csak ilyen, ő csak olyan. Ezeket én nem szeretem. Én azt szeretem, ha sokféle színház van. […]

Színpadi „rögtönzésekről”:
„Azt tudni kell, hogy én nagyon nevetős voltam, nagyon komolytalan voltam egy időben. Akkor leállok egy darabig, megpróbálom visszafojtani. Olyankor a közönség tapsol bátorítólag, hogy jól van, ügyes vagy. És a közönség abbahagyja a tapsot, de én tovább nevetek, s egyre kínosabb a dolog nekik is, meg nekem is. Ezért én aztán rendkívül sok fegyelmi tárgyaláson vettem részt, mert akkor még fegyelmi tárgyalások voltak. Volt a Breitner Tamás, aki egy nagyszerű karigazgató volt, s mindig megkérdezte, a Vári Éva fel van írva. Amikor mondták igen, mondta akkor jövők, mert ha nincs a Vári Éva, én nem vállalom a zsűrizést Akkor mindig el kellett mondani mi volt az én vétkem, pl. hogy bemondtam idegen szöveget, s akkor megkérdezték nem kérek-e jogdíjat. Egyszer játszottunk egy operettet, ahol Baracsi Ferenc volt a partnerem, aki herceget játszott az Alexandra operettben, s mellette Hochhut: A helytartóban a pápa szerepét. Az volt az én szövegem a darabban, hogy én nemcsak a herceget látom magában, hanem a férfit is. És akkor én azt mondtam, hogy én nemcsak a herceget látom magában, hanem a pápát is. Rögtön írták is fel, hogy a Vári Éva miket beszél. A zenekar az eldobta a hangszereket. Amikor én bejöttem az operettben a zenészek felálltak és nézték, hogy na, most biztos történik valami. Hát akkor én még nagyon bátor voltam, ma már nem.”

Szubrettségről:
„Leszerződtem Pécsre. […] Nekem picit olyan megmosolyogni való volt. Az volt a szerencse, hogy Pécsen Sík Ferenc kezdte el rendezni az operettet, aki aztán mondta, hogy szituáció, meg ember. Itt szituációkat kell játszani, ezek emberek, akiknek igazi érzelmeik, igazi kapcsolataik vannak. Bázsa Éva volt a szubrett Péter Gizi előtt, bejött hozzám és azt mondta, nagyon ügyes vagy, csak nincs benned az, hogy fönt, fönt, fönt! És akkor én gondolkodtam, hogy miért kell nekem fönt, fönt, fönt! Merthogy szubrett, és az olyan nagyon tűzrőlpattant, és olyan nagyon, nagyon… Úgy gondoltam, hogy ez nekem nem annyira tetszene, ha énnekem ezt ott fönt, fönt, fönt kellene csinálni.”

Társasági életről:
„Nem vagyok egy társasági ember, halálra unom magam majdnem minden társaságban. Mondják a színész élet egy bohém világ, de én nem szeretek fecsegni, nem szeretem. Nem szeretek társaságba járni, azokkal járok társaságba, akiket én szeretek és ők is elfogadnak engem. És ha én félóra múlva felállok, hogy megyek haza, mondják, hogy menjél, tudják, hogy ilyen vagyok, elmegyek. És elmegyek, mert nekem abból, akkor éppen elég volt.” 

Tehetségről:
„Az érdekes, amikor azt mondják az emberre, hogy tehetséges. Szerintem a tehetség egy állapot, azt nem lehet tartósítani, vagy csak úgy, hogy egy tehetséget helyzetbe hoznak. Ha megkapja a megfelelő szerepeit, megkapja az olyan partnereit, az olyan rendezőjét, aki valamit akar tőle. Engem borzalmasan fáraszt, és nem szeretem azokat az előadásokat, amikor már én is magamat unom, mert tudom, hogy senki nem akar tőlem semmit. Elfogadják azt, amit én tudok, de én többet szeretnék, vagy kíváncsi vagyok arra, hogy mire vagyok képes. Nyilván, hogy a képességeim végesek, van, amit már nem tudok eljátszani, vagy nem is tudtam volna soha. De mégis szeretem, ha valaki kíván tőlem valamit, nem elégszik meg azzal, amit én ott mutatok első zavaromban.”    

Televízióról:
„Arcot csak a televízió és a film ad. Hiába írtak rólam jókat, nekem nem volt arcom, nem tudták, ki az a Vári Éva.”
„Tulajdonképpen egy színészt a szerepei csinálnak meg, és a tévé adja el. Ez akármilyen szörnyű, de így van. Miután nincs már filmgyártás, nincs semmi, – abból, hogy valaki játszik egy színházban, esténként látják, mondjuk ötszázan, vegyünk egy ideális, nagyobb színházat, – az életben nem derül ki, hogy ki ő. Mivel az arcát nem ismerik. Az egy dolog, hogy a nevével már találkoztak, de sajnos nagyon sok olyan művész van, akiről a közönségnek fogalma sincs, hogy ki az. Bőven elég, ha a média háromszor megmutatja, már tudni fogják, hogy ki is az illető.”
„De nem hiszem, hogy nekem való a televíziózás vagy a filmezés. Mert nem vagyok elég szép hozzá, nem vagyok elég érdekes, nem vagyok elég fotogén. Nézem, hogy milyen gyönyörű képeket lehet csinálni a kollégáimról. Nézem magamat, és nagyon nem vagyok magammal megelégedve. Úgy gondoltam, hogy ez nem az én utam, az enyém a színház. De hát ez azzal jár, hogy esténként megnéz háromszáz ember, a tévét meg esténként megnézi egymillió ember. Tehát a kör bezárult.”

Toleranciáról:
„Annyi mindent nem beszéltünk ki a huszadik század történelme folyamán, annyi feltáratlan sebet, sérülést hordozunk. És ma is csak gyűlölködünk, bántunk embereket, sokszor nem a személyes tapasztalat alapján. Szélsőségesen fogalmazunk, ha valaki nem úgy gondolkodik, mint mi, akkor ellenség. Mindenképpen tanulság, hogy nincs olyan eszme, vallás, bármi, ami miatt embereket tönkre kéne tenni.”

Túlélésről:
„Valahogy az isten úgy teremtett meg bennünket, hogy túlélők legyünk, hogy át tudjunk lendülni mindenféle iszonyatos nehézségen. Én nem azt mondom, hogy törekszem rá, de biztos van egyfajta fonáklátásom a világgal szemben. […] Van bennem egy bizonyos képesség, hogy feloldjak dolgokat, s ne hagyjam, hogy elmerüljünk az önsajnálatban, vagy elmerüljünk a kilátástalanságban. Valahogy valami reményt mindig kell adni az embereknek, hogy tovább lehet menni, mindenhonnan föl lehet állni, mindent túl lehet élni, az ember valahogy az emberségét őrizze meg, az sokkal többet segít neki, mint minden más.”

Vidéki színészlétről:
„Magyarország egyvárosú ország. Aki Pesten nem hitelesítteti magát, az nem létezik.” /  „Ahhoz, hogy az ember sérülés nélkül maradjon vidéken harminc évig, ahhoz el kell dönteni az embernek, hogy mi a fontos. Az, hogy karriert csinál, vagy az, hogy minden este hétkor, amikor felöltöznek az emberek és eljönnek és meg akarnak engem nézni, akkor én ennek örülni tudjak. És én örülni tudjak annak, hogy egy vidéki színházban én olyan lehetőségeket kaptam meg, hogy a musicaltől kezdve a drámai szerepektől vígjátékig sokféle szerepkörben megmutatkozhattam, nagyszerű embereket ismertem meg.”

A források: Pesti Műsor 1988 májusi száma/ Szentgyörgyi Rita interjúja hvg.hu – 2017.04.03./ BótaCafé 2013. január 9.-i műsora/ Bóta Gábor interjúja, Klubrádió - Az ötös – 2015. október 30./ Nem bánok semmit sem, portréfilm, 2009. augusztus 23. Duna Tv/ Csaba Beatrix interjúja, Színház az egész világ, Civil Rádió - Merítés, 2013. október 16. / Veiszer Alinda: Záróra című műsora, MTV – 2011. április 13./ Pécsi Körzeti Stúdió Fehéren-feketén című, 2011. május 31-én sugárzott körzeti magazinja/ Sugár Ágnes interjúja, Hallójárat, Klubrádió, 2016. április 3./ Kepes András interjúja, Desszert című TV-műsor, 1998 / Studió'96 Érdi Sándor riportműsora.   

Megjelent: 3205 alkalommal