Mundruczó darabja a képen látható „kockában” játszódott, valahol a VIII. kerületben, szanálásra ítélt, cigánylakta tömbben. Ruszó Lőrincnénél megjelent a végrehajtó, s hosszú évek felhalmozott tartozása miatt, ami persze részben hatósági, tulajdonosi csőbehúzás volt, elkezdte a kilakoltatását. Ruszónét Monori Lili személyesítette meg, vagy félórán át mozivásznon néztük premier plánban az arcát, ahogy egy veterán bivaly szívósságával verte vissza a végrehajtó összes próbálkozását, hogy kimondja és visszaigazolja adósként azt, amit nem akart.

Gyakorló jogászként azt mondom ebből a félórából oktatófilmet kéne csinálni, mert a végrehajtók is végre emberükre akadnának. Sok-sok, végrehajtó irodában töltött óra után állítom, olyan végrehajtó, amilyet Rába Roland színpadra vitt, nincs. Emberből való. Olyan, aki meghallja az adóst, nemcsak a semmitmondó paragrafusokat ismételgeti mantraszerűen, aki nem lép át egy már amúgy is padlón lévő emberen, mert nem is látja, csak a költség-általánya és a díja behajtása, a megtérülés érdekli. (Lehet, még én nem találkoztam ilyennel, de a színház az ellenkező elfogadásához most kevés.)

Monori Lili 30 percéért ezt a „színházat” látni kell. Nem csinál a színésznő semmi különöset, ő Ruszó Lőrincné, a hányatott sorsú cigányasszony, nem egy komédiás. A magam részéről biztos vagyok benne, hogy Monori Lili megélt az elhangzott szerepszövegből ezt-azt. Lakott komfortnélküli körülmények között, volt kiszolgáltatott helyzetben, fordított neki hátat szerette, tudja mi a magány. Előadása a megváltoztathatatlanba beletörődött, pontos és kegyetlenségig őszinte volt.

A „csata” azzal végződött, hogy a valóságban is beléphettünk a filmvászon után a lakásba. Az asszony rosszul lett, a végrehajtó mentőt hívott, ami persze erre príma helyre nem jött, s Ruszóné sorsa beteljesült, bevégezte.

Ekkor jött Mundruczó nagy turvája. Ültünk és néztük vagy 10 percig méla csendben, hogy egy eleve kudarcra született élet hogyan nullázódik le egy rakás szemétté, a teljes színpad átfordításával. Ruszóné után nem marad más csak egy halom kacat, ami annyira semmi, hogy még eltakarítani sem érdemes. Nemcsak a színpad, a nézők is lenullázódtak egy pillanatra, ott és akkor ugrott az energia-megmaradás törvénye, valamiből igenis lehet semmi.

Aztán folytatódott a történet, hála a végrehajtónak, aki kiadta a megüresedett lakást. A szemét-alom tetején elkezdődött egy újabb (látszat)élet. Egy bántalmazott nő (Láng Annamária) és gyermeke költözött a lakásba, ahol megjelent a halott cigányasszony férfi-prostituált fia (Jéger Zsombor), akiről tudtuk anyja elmondásából, hogy tagadta cigányságát. Bekapcsolt a tv és belepillanthattunk A kör című horrorfilmbe és Mortimer-ügyként elhíresült bűncselekmény híradásaiba. És itt a vége lett a darabnak.

Alig 90 percben kellett volna megértenünk, átéreznünk a roma sorsot, a szegregációt, a VIII. kerületi cigány-gettó helyzetét, a privatizáció árnyoldalait, a végrehajtás túlkapásait, a sürgősségi betegellátás hiányát, a VIII. kerületi dzsentrifikációt, a családon belüli erőszakot, a megélhetési prostitúciót, a gyűlölet-bűncselekményeket, a kiskorúak veszélyeztetését. Mindegyik téma maga egy-egy önálló előadás alapja lehetne.

Hát nem ment a feldolgozás, csak a sokkolás volt meg, túl sokat markoltunk és keveset fogtunk.

Persze az előadás véletlenül sem hatásnélküli, így jó színház volt. Akinek van még lelkiismerete, késztetése néha a gondolkodásra, valószínűleg ugyanúgy elmélázott rajta, hosszan, visszatérően, mint én.  

De ami biztos mindenkinek megmaradt az estéből, az Monori Lili arca, ami maga volt a megelevenedett szociográfia.

[Szereplők: Ruszó Lőrincné: Monori Lili, Sudár Mihály: Rába Roland, Fenyvesi Veronika: Láng Annamária, Ruszó Szilveszter: Jéger Zsombor, Harcos Jónás: Kozma Dáriusz, Díszlet: Ágh Márton, Jelmez: Ágh Márton, Domán Melinda, Írta: Wéber Kata, Dramaturg: Boronkay  Soma, Zene: Asher Goldschmidt, Rendezőasszisztens: Csonka Margit, Rendező: Mundruczó Kornél]