Iza színházban járt - Anyám tyúkja 2. (Örkény Színház)
szombat, 28 január 2017 13:03

Anyám tyúkja 2. (Örkény Színház)

Értékelés:
(34 szavazat)

A tornác, ami visszavárt

 

(Örkény Színház – Anyám tyúkja 2. - 2017. január 27.-i előadás)

 

Ha az Örkény Színház társulata kiülteti Ficza Istvánt a színpad közepére, megüzenvén általa, hogy „egész népemet fogom nem középiskolásfokon tanítani”, akkor nem viccel. Ez a svájci óramű pontosságával működő kis társulat, mint a mai napig kézzel gyártott Patek óra fogaskerekei kattogták, hogy felelősségvállalás, tisztesség, helytállás. Aztán menjél haza kedves közönség, gondold tovább.

A színház egy veszélyes üzem. Tegnap este az első rész közepén rosszul lett egy néző. (Csak rosszul lett, semmi komoly.) A színpadon átfutott a riadalom, megjelent a direktor, leült a színpad szélére, „közénk”, a hangját lehalkította, megnyugtatott mindenkit, kiadta vezényszavakat. Menedzselte az esetet, mozgatva színpadot, nézőteret. Nem tudom Mácsai a direktori irodában - nem vészhelyzetben - milyen, de ha lejátszódna a Függetlenség napja, szeretném, ha minket itt a Kárpát-medencében egy hozzáhasonló vezényelne. Végezvén, a szeme sarkából intett Vajdának, na Milán, mondd tovább.

Engem boldoggá tett, hogy a már ismert, fehérre meszelt, muskátlis tornác fogadott újra (Izsák Lili díszlete), mint az Anyán tyúkja 1-ben, mert jó volt folytatni ott, ahol két éve abbahagytam. Tetszett, tetszik, ahogy színészek, mintha utcai ruhájukban betöltik a parasztház tornácos terét, ülve, fekve, könyökölve a párkányokon. Ahogy Kákonyi Árpád zenei betétei már hiányoznának. Szeretem, ahogy énekelteti, zenélteti a társulatot, ritmust és lüktetést adva az előadásoknak, ennek is.

Az estén 60 (hatvan!) vers hangzott el. Szomorú, de talán a magyar érettségire készülve sem olvastam el egy napon ennyi verset. Örömünnep volt, újra. Az nem biztos, ha én választok, Várady Szabolcshoz és Mácsai Pálhoz hasonlóan válogattam, szerkesztettem volna, de elfogadtam, mégiscsak én voltam a vendég. Az nem baj, hogy az ő ízlésük nem találkozott az én ízlésemmel, miután az este valami pazar volt.

Ami megfogott, azok villanások.

Prospero és Ariel, alias Gálffi László és Pogány Judit. Mindketten szemmel láthatóan fáradtan, kicsit magukba roskadtan. Aztán Pogány jött a sorban, kis székét kifordította a közönség elé és József Attila Hazám című versével feladta az első tanítást. Döbbenetes erővel. Nem szavalt. Minden fakszni nélkül, egy gondolkodó, értelmes nyugdíjas egész életével, küzdelmével, haragjával szóló kiáltványt adott elő, a jövőért. Nem hiszem, hogy volt a színházban ember, aki ne érezte volna lelkében indulata minden rezdülèsèt. Erőt ehhez a mellette ülő Gálffi Lászlóból (is) merített, aki végig simogatta tekintetével Prosperoként az ő Arieljét. Aztán visszaadta ezt Pogány, amikor Gálffi jött Vörösmarty Mihály: Az emberek című versével. A színésznő kisszékével elé ült, s tekintete üzente, jöjjön Lacus az a „sárkányfog vetemény”. Jött. Nem tudnék hirtelen olyan színművet mondani, ahol ez a két színész közvetlen partnerként – nem csak egy darabban - színpadra állhatna, de ha van ma nagy páros, akkor ők ketten azok, sokadszorra már az Örkény színpadán. És Pogány Judit tudott még ezen is csavarni egyet, A dán királyi főszámvevő jelentése a Fortinbras & Fortinbras cég átvilágításáról szóló Orbán Ottó verssel.

Máthé Zsolt tényleg beérett. Cantio optima című Bornemisza Péter verssel és Jókai Mór Nyelvtani gyakorlatok-jával, adott egy kis társadalmi színházat, úgy Schilling Árpád stílusban.

Csuja Imre Jékely Zoltánnal és Arany Jánossal is „összetalizott”, nem ő lenne, ha oszlopnak dőlve, szotyit köpködve nem csinált volna „Dumaszínházat” a Futballisták-ból. Epres Attila „elkapott” a 9, Rue Budé című Illyés Gyula verssel, mint a Viharban, amikor „lefejelte a zátonyt, mint kölyökcápa”. Párizs és csehovi melankólia, egyben!

Takács Nóra Diána. Remélem, nem csak én látom, hogy Csákányi Dayka Margit, Takács meg Csákányi Eszter lábnyomában jár. Lehet, József Attila neki írta a Medvetáncot, Somlyó Zoltán a Hajnali imádságot, Petőfi Sándor meg a Minek nevezzelek-et. Az tuti, hogy szeme, szája „röhögését” (lelki)betegeknek kéne felírni kemikáliák helyett. Remélem ő nem egy „szomorú bohóc”!

Egy-két nagy találkozás még. Weöres Sándor (Lónyay Erzsébet, azaz Psyché álorcája) és Zsigmond Emőke, Határ Győző és Für Anikó (Üveggolyó), Kerekes Viktória és Dsida Jenő (Arany és kék szavakkal), Znamenák István és Vajda János (Húsz év múlva), Polgár Csaba és Petri György (Hogy elérjek a napsütötte sávig), Vajda Milán és Kosztolányi Dezső (Ha negyvenéves..), Ficza István és Szabó Lőrinc (Semmiért egészen).

A végére hagytam Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című versét, a hat új tagra, (Dóra Béla, Jéger Zsombor, Kókai Tünde, Novkov Máté, Patkós Márton, Zsigmond Emőke) komponálva. Ott állt/ült általuk a színház jövője. Remélem, hogy az Örkény addig csinálja ezeket az esteket, amíg az Anyám tyúkja 3.-ban ők már a Nabucco-kórusára rímelgethetnek, nem a zsarnokságról kell felelgetniük, mert nem lesz aktualitása.

A művészeti produktum szubjektív, hozzám ők értek el tegnap este. Minden más produkció is elsőrangú volt, csak az adott esti hangulatomhoz ők passzoltak.

Tudom, kekec vagyok, de ha egy verset Latinovits elmondott nekem – pedig még csak egy színház közelében sem jártam, nemhogy benne, amikor már halott volt -, azt már mondhatja bárki, az mindig pont úgy szól már, pont úgy értelmezve, pont azon a hangon. Tegnap este Pogány Judit és Csuja Imre azért árnyékot tudott vetni Latinovitsra.  

Mese nincs, az Örkényben népnevelés, néptanítás folyik. Egy szürke, fagyos pénteken, feledtették egy porszemváros olimpiai terveit, egy magát nagynak álmodó ország kisvasútját, egyáltalán a budapestiek búját-baját három órára. Megmutatták, hogy vannak itt még „fehérek között európai”-k.

Tessék folytatni, hangosabban!

 

 

Megjelent: 1138 alkalommal