Iza színházban járt - Dosztojevszkij: A játékos (Radnóti Színház)
2017. június 13., kedd 18:31

Dosztojevszkij: A játékos (Radnóti Színház)

Értékelés:
(10 szavazat)

Tehetetlenke oroszok Párizsban 

(Radnóti Színház – Dosztojevszkij: A játékos - 2017. június 7.-i előadás)

Én idáig azt hittem, Dosztojevszkij hőseinek jó része vagy lelki beteg, vagy idegileg kivan. Erre a Radnóti Színház előadásában annyi intrikától, pénzéhségtől majd kicsattanó, „egészséges” embert láttam, hogy már-már azt hittem egy Feydeau darabot nézek. A nyílt próba után kis csalódást okozott a bemutató, ott olyan izginek tűnt minden, volt lendülete, humora. Az előadásban ebből már csak pillanatok maradtak, főleg Csomós Mari és Schneider Zoltán megmutatkozása. 

Olvasmányemlékeim szerint A játékos pénztelen, de nagyon is pénzéhes oroszok pénzszerzési akciója a rulett-asztalnál. Adott egy eladósodott orosz tábornok, meg az ilyen-olyan gyermekei és azok házitanítója. A csapat Roulettenburgba tengeti napjait, várva, hogy a szerencsejáték, vagy az Oroszországban haldokló nagymama megoldja az életüket. Körülöttük kering még féltucatnyi fura, defektes figura. A tábornokék nagyot csalódnak, a nagyi megérkezik Oroszországból, kijelenti, hogy „pénzt nem adok”, beleszeret a rulett-asztal zéró tétjébe, s elver 100 ezer rubelt. Aztán dolgát jól végezve hazautazik, hogy a még meglévő vagyonából templomot renováltasson. Ahogy Dosztojevszkij mondta: „a katasztrófa csakugyan bekövetkezett”.

A Radnótiban az előadás terhét Vilmányi Benett e.h. vállaira rakták volna. Ő a házitanító, Alekszej, aki egyrészt meséli a történetet, másrészt maga is szenvedélyes spíler lesz a casinoban. Nem merném azt mondani, hogy a színész nem érett még egy főszerepre, de Alekszej figurája kifogott rajta, holott korábbi szerepeiben kifejezetten jó volt a színházban.  Úgy éreztem, a felelősség a rendezőé, Fehér Balázs Benőé. A fiatal színésznek több segítségre és kevesebb gátra lett volna szüksége. Vilmányinak voltak nagyon jó pillanatai – pl. amikor improvizált a krákogó, vagy tüsszentő nézőre, vagy Iggy Popot nyomott gitáron -, de nem volt egyenletes az alakítása. Nem volt hihető, hogy ez a sodródó, kicsit málé fiatalember, „egyszer csak, minden teketória nélkül, kéretlenül és hangosan beleszól mások beszélgetésébe”, ahogy bizony az sem, hogy Polina, a házi kisasszony vele kompromittáltatná magát. Teljesen szétbombázta az alakítást az a rendezői koncepció – merem ezt mondani, mert a nyílt próbán az orrom előtt született meg az ötlet -, hogy üvöltő hard rock zene mellett mikrofonba darálja a szövegét. Egyszerűen annyira hangos volt a zene, hogy nem bírta csak túlordítani sem. Lehet, ennek nála rutinosabb színész sem tudott volna megfelelni, de talán tudott volna nemet mondani. Az igaz, a zeneválasztás a darabbéli történéseknek jót tett, hatásos aláfestése volt.

Az előadás alatt megint Szegvári Menyhért rendező – nekem klasszikus – instrukciója jutott eszembe, amit egy epizodistának címzett. Valahogy úgy szól, hogy a kis szerepet játszó színész az ő életében főszereplő, csak neki kevesebb szöveget adott az író, kevesebbel kell megmutatnia ugyanazt. Azért morfondírozhattam ezen, mert ebben az előadásban az epizodisták erős alakítással örvendeztették meg a nézőket. Konfár Erik e.h. inkább néma, talán kétmondatos Orosz hercege és Józsa Bettina e.h. Marfa szolgálója telitalálat. Az ő figuráik teljes életét láttam magam előtt, pár mondatban is. Egy-egy villanásra üdítő volt látni Martin Mártát álanyaként, ahogy angolnaként csúszott ki miden direkt kérdés megválaszolása elől, Dénes Vikort mindenesként és HajdúTibor e.h.-t, a kérlelhetetlen krupié szerepében.

Sodró Eliza olyan Polina volt, amilyennek Dosztojevszkij leírta a lányt, igazából maga sem tudta mit akar, de szorgalmasan pusztította környezetét és magát is. Aztán segítségére sietett a sors, hogy el ne kárhozzon végleg. Két gavallérja, Mr. Astley (Rusznák András) és De Grieux (Molnár Áron) között hezitált, bár egyik sem kellett neki, így már mindegy is volt, hogy végül Alekszejnek adta oda magát. A két kérő közül Molnáré volt a markánsabb alakítás, szórakoztató, stílusos volt szerencselovagja. Polina és Alekszej testi beteljesülésének ábrázolása – tudtam volna keményebben fogalmazni – meghökkentő volt az előadás egészét nézve. Míg más jelenetekben inkább pepecselt a rendező bizonyos események megmutatásával, itt elég nyílt cselekvést láttunk.

A darab másik fontos nőalakja, Mademoiselle Blanche, a rossz nő, akit Lovas Rozi játszott. Furcsán hangzott őt látva, hogy „olyan az arca, amilyentől meg lehet ijedni”, miután a színésznő majdnem angyalarcú. Izgalmas volt tolmácsolásában: „Induljunk Párizsba...fényes nappal csillagokat mutatok majd neked... Hát nem tudod, hogy abból az életből egy hónap többet ér, mint a te egész életed?” Hihető volt, hogy a „kis angyalarcú” simán elveri egy férfi vagyonát egyetlen délelőtt alatt, akár kétszeri négyes-fogat cserével egy óra alatt, s amikor felkiáltott, hogy „meglesz az első egymillióm”, kiderült a nő tényleg egy szárazföldi piranha.

A sikkasztó, örökségére ácsingózó tábornokot Schneider Zoltán alakította. Ezen az estén nem volt olyan „Hűha!”, ahogy szokott, de az előadás nagy pillanata mégis az övé volt. Mademoiselle Blanche miután végleg megkopasztotta - a pénzügyileg amúgy is teljesen leégett - tábornokot, lelép Párizsba, felültetve őt. A férfi kezében a nőnek szedett csokorral észleli, hogy az imádottja átejtette. Líraian szép pillanat volt a színész tétova topogása, hunyorgása, a tekintetében felcsillanó fájdalom. Harminc másodperc alatt megszakadt a szerelmes férfiszíve.

Csomós Mari a potenciális örökhagyó Antonyida Vasziljevna, a nagymama szerepében. Nem akarok a Nemzet (újdonsült) Színészével tiszteletlen lenni, de az volt az érzésem, hogy „csak a gyáva színész tanul szöveget”. Jelenése élő bizonyítéka volt, hogy a színpadon a színészi hév, a tehetség képes felülírni, feledtetni sok mindent. Tolókocsiban ülve, nem bánva semmit sem, egyedüliként igazi szenvedéllyel veszítette el majdnem mindenét, ráadásul elegánsan. Öt percben eljutott oda, ahova Csehovnál Ranyevszkaja négy felvonás alatt, hallotta, látta és kommentálta, ahogy „vágják a meggyesét.” Egy mondatban összefoglalta bukása történetét: „soha többé nem fogom a fiatalságot könnyelműséggel vádolni.” Egészen démoni volt a színésznő, amikor kergette, vágyta a rulett-asztal mellett a zérót, dobálva rá a bankjegy-kötegeit.

Izsák Lili jelmezei szokás szerint adtak valami pluszt minden karakterhez, ahogy a díszlet is egészen unikális volt. Ez a két hozzáadott érték sokat mentett volna. Azért csak volna, mert a rulett-asztalt sorskeréknek is megmutatva önmagában kiváló ötlet volt, de ehhez meg kellett emelni a Radnóti színpadát, s még erre jött a quasi rulett-kerék forgószínpad. Eredménye, az első sorok és az emelet nézői nem láttak mi történik a forgószínpad mögött, pedig ott, a színpad mélyén is végig volt játék.

Fekete Ádám és Kelemen Kristóf dramaturgok jó ritmusú, szellemes szöveget adtak a színészeknek, élvezetesek voltak a párbeszédek.  

Az előadásból azonban a tébolyult játékszenvedély bemutatása – Csomós játéka kivételével – hiányzott. Örült szenvedély helyett inkább a felesleges embert mintázták a szereplők, egy harmadik orosztól, Goncsarovtól. Nem elég csak beszélni a szenvedélyről, azt meg is kell mutatni, láttatni kellett volna, hogy a játékszenvedély halálos betegségként pusztítja, öli, nyomorba dönti a jellemet, kínozza, gyötri rabjait. Rezignáltan elveszíteni valamit, akár vagyont, akár becsületet, majd továbbállni egy új, megint elveszítendő érték megszerzéséért nem az a szenvedély, amiről Dosztojevszkij írt. Olyan volt a társaság inkább, mint akik konstatálják, hogy a vagyonleltárukban fogynak az aktívák, de nem baj, majd pótolják azt az eredménytartalék terhére, valahogy hosszútávra csak helyrebillen az a mérleg.  

(Rode Péter felvétele)

Megjelent: 167 alkalommal