Iza színházban járt - Frida (Átrium Film-Színház)
2017. március 07., kedd 00:54

Frida (Átrium Film-Színház)

Értékelés:
(45 szavazat)

A legfontosabb, hogy ne létezzenek illúziók” 

(Átrium Film-Színház – Dinyés Dániel – Duda Éva – Hegyi György: Frida - 2017. március 5.-i előadás)



„Én régen gyakran gondoltam azt,
hogy én vagyok a világ legfurcsább embere,
de aztán arra gondoltam,
hogy sok ilyen ember van a világon,
lennie kell még olyannak, mint amilyen én vagyok,
aki ugyanúgy, ahogy én is,
bizarrnak és sérültnek érzi magát.”
(Frida Kahlo)


Ha valaki, hát Frida Kahlo tudta mit beszél, amikor leszámolt az illúziókkal. A mexikói festőnő egész élete egy kihívás volt, mennyit képes tűrni az ember. Neki nem ahhoz kellett kurázsi, hogy merjen élni, hanem ahhoz, hogy akarjon élni, s nem a fájdalmai ellenére, hanem a fájdalmai árán. Élete megpróbáltatásaihoz képest semmiség volt, hogy nő létére összenőtt szemöldökkel és kis fekete bajuszkával flangált, s egy apja korú, lump embert szeretett, Diego Rivera mexikói festőt. 


Annak, aki nem a rendhagyót, szabályosat kedveli, Frida Kahlo képei persze egy csodás illúzióvilág darabkái. Festményei hűen tükrözik szenvedélyes lényét, ami által a képek olyan karakteresek, hogy aki csak egyet is látott, azonnal ráismer egy másik Khalora. Igaz, ebben az is közrejátszik, hogy közel másfélszáz képének fele önarckép, s erősen kötődve a mexikói/azték tradíciókhoz, hatalmas fonott kontyba feltűzött hajzuhataga, színes – az európai ízlésnek egymással össze nem illő – ruhadarabjai szinte védjegyek.

A róla készült előadás legalább olyan összetettre és tüzesen latinra sikeredett, mint amilyen ennek az asszonynak az élete volt. Az est „összművészeti produkció”-nak hirdette magát és ezt hűen betartotta. Színház, zenés-színház, kortárs tánc, videóművészet és élőzene, együtt. Alapanyag persze volt bőven, egy majdnem halálos baleset, életén át tartó harc a fájdalommal, héjanász-szerű szerelem Diego Rivera festőművésszel, és azok a furcsa, szürreális képek.

Frida rövid életútján meg nem született kisfia, Dieguito vitte végig a nézőket, Mamma és Pappa – a nagyszülők – kíséretében. Furcsa, de találó felvezetése volt ez egy sebzett lelkű művésznek, egyben nőnek - nem is életének, inkább szenvedései történetének -, aki nagyon vágyott az anyaságra, de sohasem adatott meg neki. (Lábai már kiskorában, gyermekbénulásban eldeformálódtak, majd egy városi közlekedési balesetben – fiatal lányként - a gerince és a méhe is súlyosan roncsolódott, ténylegesen felnyársalta egy leszakadó vasrúd. Egy kávéházi billiárd-asztalon hagyták szenvedni a kiérkező mentősök, mert nem látták esélyét, hogy életben marad. Túlélte, talpra állt, de állandó fájdalomban, testi kínok között élt, lábmerevítőt és speciális fűzött viselve. Teherbe esett ugyan, de nem tudta kihordani gyermekét.)  

Szóval tudta a sors, hogy Fridának sietni kell, élete 47 évébe bele kell férnie egy teljes, hosszú életnek. Harcos feminista volt, aktívan politizált, véleményét nem rejtette véka alá, amit gondolt, azt kimondta. A szexualitás számára nem volt tabu, sőt vállalta biszexualitását – nem ma, amikor szinte divat már, a XX. század első felében! -, férje mellett több szeretője volt, igaz, Diego Rivera sem maradt e téren adósa.

A darab a „Halál Keresztanyjá”-val kötött szövetségével kezdve - az életre és nem a boldogságra! -, az első tinédzserkori szexuális kalandját, a beteljesült szerelmét, menyegzőjét, vetélését, majd férjétől, Diegótól való elválását, s a pár újra egymásra találásának történetét mind bemutatta. Az, hogy sodró lendület, csekély leírása lenne az előadásnak. Karneváli kavalkád, majd tragikus nagy csend, mexicói fiesta, újra elcsendesült gondolatok, Detroit, New York és Párizs zenei forgataga, végül az elkerülhetetlen, a lélek megtörése, a test feladása.

Dinyés Dániel és Hegyi György dallamban, szövegben meseszerűen izgalmasat alkotott, ami nem engedte lankadni a figyelmet. Mindák Gergő díszlete sok munkát adott a szereplőknek, állandó színpadépítésben voltak. Videótechnika segítségével (Karcis Gábor) és tíz térelemmel bebarangoltuk a világot, nemcsak Mexicót, Frida betegágyát, de Párizst, New York legjobb 50-es évekbeli party-jait is. Kiss Julcsi jelmezei autentikusok voltak, remekül adták vissza a festőnő képeinek hangulatát, Frida szinte összes híres outfitjét, hűen, pontosan. És végig kísérték az estet Khalo képei, kivetítve. Akik nem ismerték őket, az előadás végére ízelítőt kaptak a festőnő szín-és képvilágából, egészen a legutolsó, „görögdinnyés” csendéletig.

A szereplők együtt, közösen alkottak egy nagyon kerek egészet. Persze a Fridat alakító Gubik Petrában és Diegoként színre lépő Szabó P. Szilveszterben nem kevesebb tűz lobogott, mint az általuk megidézett személyekben valamikor, éltek és égtek a színpadon. Hangban, mozgásban professzionálist mutattak, akárcsak a Duda Éva Társulat táncművészei. Dieguito (Molnár Áron), Mamma (Papadimitriu Athina) és Pappa (Kálid Artúr) családi triója gondoskodott róla, hogy a borús sors ellenére humor, irónia is legyen a Khalo-család történetében, mert megismertük a família több generációját. Papadimitriu Athina fanyarságával, erőteljes alt hangjával, szinte Chicomecoatl-ként, az azték istennőként lépett színre, az ő Mamma-járól elhittük, hogy a lét felett gyakorol hatalmat.

Duda Éva rendező-koreográfus nem mindennapi feladattal birkózott meg. Egy kivételes életű és képességű, öntörvényű, excentrikus művésznek állított méltó emléket. Biztos olvasta Frida Kahlo önarcképein a feliratokat: “….hogy ne felejts el….”, s meg is szívlelte, mert halálpontosan elkapta Kahlo életében, művészetében azokat a momentumokat, ami még ma is izgalmassá teszik a festőnőt.  

[Szereplők: Frida – Gubik Petra, Diego – Szabó P. Szilveszter, Dieguito – Molnár Áron, Mamma – Papadimitriu Athina, Pappa – Kálid Artúr, valamint Bora Gábor, Darabont Áron, Egyed Bea, Jessica Simet, Nagy Viktória, Rusu Andor, Újvári Milán, Wéninger Dalma, a Duda Éva Társulat táncművészei, Zenei közreműködők: Éder Ferenc, Szarvas Dávid, Subicz Gábor, Udvarhelyi Gábor, a PesoForte zenekar.]

Megjelent: 893 alkalommal