Iza színházban járt - A hölgy fecseg és nyomoz 100. (Játékszín) - Mennyekbe vágtató prolibusz 101. (Katona Sufni)
2017. március 12., vasárnap 12:55

A hölgy fecseg és nyomoz 100. (Játékszín) - Mennyekbe vágtató prolibusz 101. (Katona Sufni)

Értékelés:
(63 szavazat)

Au revoir Alice, bye-bye Birdie!    

(Játékszín – Jack Popplewell - Robert Thomas: A Hölgy fecseg és nyomoz 100. előadás - 2017. február 28.-i előadás /
Katona Sufni – Fekete Ernő Weöres-estje, Mennyekbe vágtató prolibusz, utolsó, 101. előadás – 2017. március 10.)

A dolgok jelenlegi állása szerint két színész van, aki képes becsábítani többször, ugyanarra az előadásra, Vári Éva és Fekete Ernő. Ha valaki nekem azt mondja, hogy A Hölgy fecseg és nyomoz című darabot nem egészen két év alatt képes leszek hat alkalommal megnézni, lehet, kezdeményezem az illető gondnokság alá helyezését. De megtörtént. Ahogy a Prolibuszt is láttam már két ízben, az utolsó előadás előtt. Kíváncsi voltam a „Hölgyre” és „Madárkára/Birdie-re”. De most eljött a búcsú ideje.  

A Hölgy fecseg és nyomoz esetében sem a színmű, sem az előadás nem lett jobb az évek alatt. Minden fellépő színész pont ugyanúgy, ugyanazt játszotta, mindig. Előre tudtam már, amikor az egyik még csak nagy levegőt vett, úgysem sikerül elmondania a darab talán legnagyobb poénját,  hogy az üljön. Azt is tudtam, hogy egy másik szereplő ha nincs szövege, „kikapcsol”, míg egy harmadik soha, de soha nem tud úgy eldobni egy papírgalacsint, hogy a partnerének ne a semmiből kelljen helyzetkomikumot összehozni, egymagában. És – lévén szó krimiről - még a gyilkos is mindig ugyanaz volt. Ellenben a Hölgy, Alice Postic esetében csak a gyilkos kézrekerítése volt állandó. De amúgy minden este egy másik Alice lépett a színpadra. Hol tragikomikus, már amennyire ez a szerep ezt elbírta, hol kötögető, kissé kíváncsi párizsi vénlány, hol szuper-intelligens, moralizáló irodai asszisztens, hol a Montmartre megkomolyodni képtelen vagány lánya, hol meg imádnivaló zugívó, nagy egoval.

Vári Évától persze nem áll messze, hogy az este éppen aznapi legyen, egy-két aktuális gondolata, érzése „kimondódjon” a színpadon, vagy éppen a pillanat hevében improvizáljon. Ebben a darabban megtudtam például, hogy néha nemhogy elolvasni, de „még átaludni” sem volt ideje az újságot, aktuálpolitikai helyzettől függően a gyilkosság „titkosított nemzetbiztonsági ügy” lett. Előfordult, hogy várnia kellett a rendőrségnek válaszára, mert „majd válaszolok, de előbb nyelek egyet”. Hangulatától függött az is, hogy Alice kisasszony 34 éves kora után hány évig füllentette magát még 35-nek – a csúcs a 14 év volt! -, ahogy az is, hányszor énekelte el a darab során a C’est si bon első pár taktusát, mint győzelmi indulót. Minden este szórakoztató volt a „fegyelmezetten fegyelmezetlen” Vári Éva.  Előfordul, hogy szöveget ront a színész, de a Vári-féle megoldást azért mástól még soha nem láttam, naná, hogy ebből is poént csinál. Kell ahhoz persze kis vagányság, hogy külön felhívva erre a figyelmet, szembeforduljon a nézőkkel, s gondosan artikulálva mondja: „Na bravó, ezt már mondtam”. (Nem is vették észre, hogy nem a színpadi szöveg hangzik el.) Aztán 10 másodperc és ment minden tovább, olajozottan.

Azt, hogy Vári Éva alakítása aznap miként hatott, nemcsak magamon, hanem közvetlen partnerén, Gálvölgyi Jánoson is lemérhettem, akivel együtt nyomozott. A színész mindig átadta magát partnerének, néha jobban reagálta játékát, mint a közönség. Bevallom, kedveltem, amikor annyira nevetett Gálvölgyi, hogy le kellett állnia pár másodpercre. Ezen a 100. előadáson is "megajándékoztak” egy kis rögtönzéssel. Gálvölgyi hirtelen nem tudta folytatni, odasúgta Várinak, „Most mi van?”, jött is azonnal a kollegiális „segítség” a színésznőtől: „Mit tudom én!”. De persze ment a játék.  
 
Vári Éva ebben a habkönnyű történetben sem okozott soha csalódást. Tudta minden este, ha törik, ha szakad, vinni kell a terhet, nem számított, hogy ez neki aznap este éppen mibe került. Ha kellett, a szereplőgárda egésze helyett képes volt vinni az előadást. Valljuk be, valahogy mindig kellett. 

Fekete Ernőnek könnyebb dolga volt, csak magára és Weöres-lírájára kellett koncentrálnia. Neki inkább az okozhatott gondot, hogy ők ketten annyira eggyé váltak már az évek során, hogy nehéz volt körükbe mást is, az esti közönséget beengedni. Fekete is tudott mindig aznapi lenni, aktuális lelkéből, hangulatából „dolgozni” minden előadáson. Kicsit másképpen, de mindig professzionálisan.

Nem hiszem, hogy „Harmadik szimfónia”, a „Paripám csodaszép pejkó”, „A Macska”, vagy a „Ciriri” előadása újólag hatott volna a színészre, de mindig be tudta kapcsolni menet közben az atommeghajtást, valahonnan a legmélyéről előkaparni azt, amit aznap éppen közvetíteni, „adni” akart. Az egy laikus nézőnek megfoghatatlan, hogy miképp is lehet több mint félszáz Weöres verset megtanulni, elmondani, egyetlen nyelvbotlás nélkül. (Az biztos, hogy Fekete Ernő ma a színpadon talán a legszebben beszélő, s legkoncentráltabb teljesítményű színész.) Valljuk be, szépség és – lehet - matematika van ezekben a költeményekben, de könnyen átlátható rendszer aligha. („végtelen vonalak hatalmas árama gomolygó benti éj örvénylő irama hatalmas gomolygó vonalak benti éj zárt kapcsú híd-ívek messzi kék karmai vonalak zárt kapcsú végtelen benti éj gomolygó messzi kék híd-ívek irama végtelen vonalak hatalmas árama eleven hulló kő tágra nyílt éneke híd-ívek gomolygó vonalak”/…/ „Madárka sír, madárka örül, míg piros gerendái közül néz a hatalmas - Küldd néki töretlen álmodat, míg magad vagy a vadász, meg a vad, nem szűnhet kerge futásod. Győznöd se lehet, veszned se szabad: a hályogos sűrűség alatt vermed hasztalan ásod. Kinyílik a táj, lehunyódik a táj - az üresség öntözi szélét!”)

A színész a 101. előadáson talán jobban lobogott, mint az 50.-en. Még csak véletlenül sem mondanám, hogy Fekete egy karót nyelt színész, de nem emlékszem rá, hogy valaha is láttam volna – bármiben is - ennyire felszabadultnak. Tolmácsolásában Weöres Sándor élővé vált, hommáge á Weöres lett minden előadás.

Van egy kedves Latinovits idézetem: "Sohase nyertem, de amit magam megküzdöttem, meg is tartottam. Nem bántam meg semmit, igyekeztem szomorúságom fölött mindig egy darabka kék eget tartani. Megmaradtam embernek, szigetnek, csodálkozónak, reménykedőnek, győzelemre törőnek, gondolkodónak. Megmaradt szívem szeretete, gyűlöletem; és minden felett megmaradtam folyton-keresőnek, terepfelverőnek, lázadónak, életmentőnek, értelmezőnek, lassan bölcsülőnek, igazságkeresőnek, nevetőnek."

Vári és Fekete színpadi jelenléte számomra sokban hasonló. Mindig azt érzem – akár egy bugyuta vígjátékban is -, valahogy a szomorúság lebeg körülöttük, de ezzel párhuzamban mindig megmutatják a "kék eget" is. Valószínűleg azért képesek a színpadon úgy hatni ahogy, mert „megmaradtak /…/szigetnek, csodálkozónak/…/gondolkodónak/…/ folyton-keresőnek/…/”.

Alice, „Madárka”, hiányozni fogtok! 

Megjelent: 709 alkalommal