Iza színházban járt - Vidéki Színházak Fesztiválja 2018 – Christopher Hampton: Veszedelmes viszonyok (Pécsi Nemzeti Színház)
vasárnap, 09 szeptember 2018 02:00

Vidéki Színházak Fesztiválja 2018 – Christopher Hampton: Veszedelmes viszonyok (Pécsi Nemzeti Színház)

Értékelés:
(7 szavazat)

A vidéki színész…, aki nem a maga ura   

(Vidéki Színházak Találkozója 2018 - Chirstopher Hampton: Veszedelmes viszonyok - 2018. szeptember 8.-i előadás)

Isten tudja miért, de ezt a produkciót vártam a legjobban, érte még az Örkény Esztrádot is kihagytam. Nem erre számítottam. Az „annyit improvizálok, mint egy vidéki színész” eléggé közhelyes mondata lett a főattrakció a férfi főszereplő szájából. Igaz, ez nyíltszíni tapsot kapott. És nem igen értettem a végén a huhogós nézői elégedettséget. Egy átlagos, nem sok kreativitást felmutató, még a szerző mondanivalóját sem kibontó, néha igen lassú színházi előadást ültünk végig. Nem javította az esélyeket, hogy az előtte lévő estén a miskolciak újrafogalmazták Shakespeare-nek – a még a le nem írt - sorait is.   


Pierre Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok című regényében – ami a színpadi mű alapja – a főszereplő Valmont vikomt crédója: „Azt akarom, hogy a remény és a rettegés, a megnyugvás és a bizonytalanság, a gyűlölet minden kínja és a szerelem minden kéje egyszerre zúduljon rá, és úgy táncoltassa meg őt, ahogy én akarom." Horgas Ádám rendezőt ez a főgondolat nem fogta meg, hogy akkor mégis mi, az számomra nem derült ki, mert amúgy csak a regény főtémáját, a férfi és nő örök harcát mutatta meg, elég felszínesen, állásfoglalás és kérdésfeltevések nélkül. Szinte fapados cselszövések, igazán egy szerelmi szál, alig érzelem, semmi romantika, társadalomkritika. Azt nem tagadom, hogy a másik nem fölötti uralomért folytatott küzdelem, némi cinizmussal azért színre került.

A gazdag arisztokrata Valmont három nővel folytatott (szerelmi?) viszonyát láttuk a színpadon. Az első: Cécile, a szűz, aki a testiség élvezete miatt elbukik, így apácának áll. A második: Tourvelné, akit férjétől és Istentől is „elszeret” a vikomt. A harmadik: a vele egyívású Merteuil márkiné, akire felnéz, mert igazi szellemi partner számára, s akinek valamikori megcsalatása miatt most bosszúhadjáratában cinkosává lesz, egy újabb közös pásztoróra reményében. Az 1. és 2. nő emiatt, a 3. újbóli ágyba vitele miatt kerül fel a vikomt hódítási kis fekete könyvébe, ők a cél érdekében való eszközök.  

A bajok első forrása a korhűnek szánt jelmezek (Bujdosó Nóra), piszkosul megdolgoztatta a színészeket, mintha páncélban játszottak volna végig, és ráadásul még csúnyák is voltak. Ezen valamit javított a díszlet (Horgas Péter), ami egy keresztet formáló háromszögben forgatható sima falszerkezet volt - már tudom, operafóliás technikával – rávetített pazar képekkel, mintha valóban francia főúri budoárokban lettünk volna. A falak találkozási pontjánál egy hatalmas vaskalitka, amiben néha egy-egy szereplő szép szentimentálisan felfelé távozott, tán a Mennyországba.

Valmont márkiról (Köles Ferenc) nehezen hihettük, hogy hírhedt nőcsábász a felsőbb arisztokrata körökben. Egész este egy affektáló durcás „nagyovis” polgár volt a színen. Nem volt benne kegyetlenség, nem volt szorongatóan rémisztő. És még halála pillanatában, a megtisztító becsület-párbaja után sem nézett szembe önmagával, durcás ovisként is távozott. Pedig Kölesben színészként minden megvan, amitől ez a Valmont életre kelhetett volna (erő, játékintelligencia, eszköztár), gondoljunk csak a radnótis Párnaember alakítására. Most mégis művi maradt. Egyetlen tisztelt asszonyával, Merteuil márkizzal (Herczeg Adrienn) való szerelmi évődése, mintha rögtön Héjanász az avaron lett volna, semmi valósnak tűnő érzelem. A két művész között nincs színpadi kémia. Talán azért, mert Herczeg Adrienn által színre vitt figura maga volt az aljas bosszú, semmi nemesség, semmi franciás rafinéria, csak durva kimondott vágyak és megszerzett, örömnélküli testiség. Herczeg egy kemény színésznő, megjelenésében, hangszínében, ami Proctorné szerepében isteni volt, de most ez „befagyasztotta”, mintha egy férfiagy lett volna parókában és aranyos ruhában a színen. Inkább volt ő Valmont, mint Köles.
 
Az apácazárdában nevelt Cécile-ként Mentes Júlia Virginiának (e.h.) határozottan volt néhány kedves pillanata, amikor gyermekként babával a kezében ugrált egy jó kemény ágyon, megbecstelenítése előtt. Az erényéről híres Madame de Tourvel szerepében Györfi Anna, mondjuk, hogy bájos volt, de semmi több, egy eleve áldozati báránynak való kis nő. Tandi Zsófiában - kettős szerepében -, akár Julie szobalány, akár Emilie kurtizán jelmezében volt némi vitalitás és határozottan érzékiség. Fiatal hősszerelmesként Fekete Gábor e.h. kajlán kedves volt, alakításában jól operált a humorral, tudta nem igazán Brad Pitt ő a színpadon, ahogy Kállai Gergő is észrevetette magát a vikomt ügyes és bennfentes szolgájaként, friss. játékával.

A nyitóképben Subendek Katalin Volanges-néja rögtön lefagyasztotta a levegőt. Sziporkázó párbeszéd, veszélyes intrikák helyett egy fáradt polgárasszony ücsörgött a színen, jelmezben, nem sikerült karaktert teremtenie. Pedig a Boeing, boeing egyik stewardess szerepében úgy tűnt, menne ez. És nem sziporkázott a pécsi színház örökös tagjaként Sólyom Katalin sem, pedig volt jelenete, ahol bearanyozhatta volna az estét sok évtizedes rutinjával, színészi tudásával.

A produkció nem ragadott meg, mert nem mutatott meg igazi emberi kapcsolatokat, s azok sokszínűségét, csak „felmondott” egy történetet. Éppen csak karcolgatta az arisztokraták léha életét, de azt is a jelmezekkel, vetített képekkel, s még csak nem is szórakoztatóan. Megdöbbentő volt a végén, hogy aki még élt elsunnyogott, csak Merteuil márkiné maradt a színen, őt viszont lekaszabolta a francia forradalom dühe. Holott az eredeti történet évekkel ez előtt játszódik. Sem erős dráma, sem kiváló színészi alakítások.

Pedig én nagyon drukkolok a Pécsi Nemzeti Színháznak, szerezze már vissza valahogy az 1970/80-as évek ragyogását, az épülete biztos megvan hozzá. Nem kéne beérnie azzal a poénnal, hogy „annyit improvizálunk, amennyit egy vidéki színház”, legyenek végre a maguk urai, ahogy azt Valmont is vágyta a darabban. 

(Fotó: Körtvélyesi László)

Megjelent: 206 alkalommal