Iza színházban járt - Molnár Ferenc: Liliom (Vígszínház)
szombat, 16 február 2019 14:52

Molnár Ferenc: Liliom (Vígszínház)

Értékelés:
(58 szavazat)

Az Eszenyi!  

(Vígszínház – Molnár Ferenc: Liliom - 2019. február 11.-i előadás)

Ifj Vidnyánszky Attila nem úgy olvassa, érti Molnár Ferencet, ahogy én. Nem állítanám, hogy teljességében megértettem vízióját a műről. De egy dolgot nagyon elkapott, azt az érzést, hogy az élet kegyetlen, s a földi átutazók többségének alapból semmi remény. Erősen kívántam azt is már, hogy Eszenyi Enikőről újra higgyem, nagyszerű, nemcsak ügyes. Emlékezzek milyen volt Claire (Fekete Péter), Nóra és Blanche szerepében, és milyen is volt Kleist: Heilbronni Katica rendezése. 

Az első percben megfogott a színpadkép, mintha a napsütötte, majd viharba boruló Nyugati Pályaudvar belsejét láttam volna. Zöldesszürke monstrum fémhalmaz, szép, „eiffeles”. Semmi körhinta, vurstli. Azonnal látszott, itt szemernyi idillnek nem jut majd hely. Bagossy Levente minimál díszletéhez remekül illettek Vecsei Kinga Réta - karakterekhez mintha egyenként - kitalált, pasztell-színes, „beszélő” jelmezei. Muskátnéról, Ficsurról, Marikáról már az öltözete elmondott minden fontosat.

Ifj Vidnyánszky Attila –megzabolázva szárnyaló alkotói fantáziáját – naturalisztikus álomvilágot vitt színre. Azt, amit Molnár Ferenc, ez az „aranycsináló” (Babits) megírt. Egy hintáslegény és a hintáslegénybe beleszerelmesedett cselédlány történetét, akiket megfojt a szegénység és a férfi gyengesége, aki „művész …nem tisztességes ember” (Molnár). Liliom egy nagypofájú, élhetetlen, még rablóként is pancser, aki saját magával, az élettel való szembenézés helyett szíven szúrja magát. Amikor tizenhat évi tisztítótűz után egy napra mégis visszatérhet a földi létbe, ott folytatja, ahol abbahagyta. Gyengeségből, ostoba gőgből jól megsuhintja lánya kezét, ahogy hajdan lepofozta az anyját is. Ifj. Vidnyánszky minden ízében érti Molnárt, sőt, tisztelni is látszik a Vígszínház hajdani házi szerzőjét. Egy-két meghökkentő ötlettől eltekintve – hidralikus emelő a másvilágon, a szünetben a színpad felett repkedő szárnyas, öltönyös férfi angyal – nagyon is kordában tartotta kreativitását és hagyta, a színészei legyenek színesek.
 
Hajduk Károly Liliomja gyenge, elveszett, a világban helyét nem lelő ember. Se nem tisztességes, de nem is művész! Csak Julika lát benne jót, amitől külön szenved, hiszen pontosan tudja, érdemtelen rá. Hajduk Liliomja a színpadra lépése első percétől kezdve – bohóc maskarában - sugározza a nihilt, s egyre mélyebben húzza le az élet, ami számára futóhomok. Születésével belelépett, s vergődésével egyre süllyed. Életteli színpadi pillanatai: amikor megtudja, hogy apa lesz vagy érzéki vággyal ölébe vonja Muskátnét, miközben asszonya fürdővízét és kávéját hozza. Szilágyi Csenge Julikája egyszerű, komoly lány, aki méltósággal, majdnem mártíromsággal viseli sorsát. Letisztult, szuggesztív színpadi jelenlét az övé, amikor elsusogja halkan: „Te csak most aludjál Liliom!”, a visszafojtott nézőtéri csendben a karzat utolsó sorában is tisztán hallani azt. Megmutatja a figura mindkét arcát, a büszke-nevetős lányt, meg a lélekben már kiüresedett, magányos asszonyt. Egy hiányérzetem mégis van. Külön-külön szép mindkét alakítás, de nincs játékukban olyan, hogy együtt. Ez a szerelem nem egy könyvbe, hanem szigorúan két külön lapra íródott. Bár játékuk konzekvens volta miatt elfogadom azt is, ez a rendezői koncepció része volt.

Waskovics Andrea Mariként színpadi örömforrás, amint „szíve jogáról” mesél, oktatva Julit a szerelem fokozataira: a kacérságra, az utána jövő érzékiségre, aztán a szív szerelmére. Az ő szerelme Hugó (Zoltán Áron), aki legalább olyan komoly, mint a Juli, csak rajta azért mindig lehet mosolyogni. Waskovics egészen remek a színpadon. A butuska, Pestre csöppent cselédlányból eljut a rafinált kávésnéig úgy, hogy tudtunkra adja, maga játssza el, Hugója szerencséje és meggazdagodása az csakis az ő produktuma. 

Orosz Ákos Ficsúrként szinte rémisztő. Akár egy sakál árnyéka, sárga mellényben. Alattomos, visszataszító, beszéde kígyó sziszegése, színpadra érkezése, létezése felér egy anakonda gyűrűzésével az áldozata körül. Az évad egyik legjobb férfi epizódalakítása az övé, ahogy bűnbe és halálba csalogatja Liliomot, lépésről-lépésre.

Eszenyi Enikő játssza Muskátnét, a Vurstli dögös-vörös angyalát, egy sokat tapasztalt ligeti üzletasszonyt. Ez a Muskátné erős, érzéki nő, némi boszorkányos beütéssel, aki birtoklásra, uralkodásra született. De hiába sokkal jobb nő, mint Juli, hiába hat Liliom érzékeire ezerszer jobban, mint Juli, és hiába elégedne meg a szerető szerepével, Liliom, ez az öntörvényű, gyenge fickó mégis hátat fordít neki. Durván, röhögve kisiklik a karmai közül. Ő meg akár Kurázsi mama felméri a veszteséget és tudomásul veszi azt. Muskátné adja és kapja a csapásokat, mély sebet kap, de mégis győztesen hagyja el a pástot.

Eszenyi a legsikeresebb magyar self-made woman-ek egyike. Akár színház, akár film, amihez csak nyúlt arannyá vált kezében az 1990-es években, a 2000-es évek elején. Tartalommal bíró celebritás volt. Aztán elillant az, amitől Eszenyi „eszenyis”. „Megkapta” örökül a Vígszínházat és valahogy megkopott benne az igazi innovációra való képesség. De most valami megcsillanni látszik újra. Mégiscsak ő „az Eszenyi”. Aki tudja, hogyan kell úgy a színpadra lépni, hogy más már ne lássék, amíg ő a deszkákon van. Akiben annyi energia és fény van, hogy az sisteregve izzik a pódiumon, túlzások és ripacséria nélkül. Aki lehet, törékenynek látszik, de közben egy triatlonista. A színésznő, aki testének minden porcikájával mesél, egy fintorával, fejbillentésével emberi sorsot mutat. Muskátnéként most szellemidézést tart. Mintha vele és benne lenne sok-sok vígszínházi elődje, Ruttkai Éva szexepilje, Sulyok Mária keménysége, Bulla Elma szelídsége, Tolnay Klári bája. Minden, ami a Vígszínház évtizedek óta. Személye mégis folytatólagosság, a múlt megőrzése. Harminchat éve szolgálja a Szent István körúti épület szellemét, úgy tűnik mégiscsak jól. 

Reménykedem, végre a sok-sok éve tartó kínlódásból lesz valami, a színház ifjai és az igazgatónő mégis belökik újra a Vígszínházat. Ehhez persze nekünk, a nézőknek is adni kell valamit. Még türelmet.

Nem mondom, hogy ifj. Vidnyánszky  színpadi álma a Liliomról és Molnárról az enyém, de eltudom fogadni értelmezését. Mert valamit most ő is feladott magából, hogy illeszkedjen a hely szelleméhez, múltjához. Ennek eredményeként egy átgondolt, igenis elgondolkodtató, a maga módján nagyon szép előadás született a Vígben.

Szereplők: Hajduk Károly (Liliom), Szilágyi Csenge (Julika), Waskovics Andrea (Marika), Orosz Ákos (Ficsur), Zoltán Áron (Hugó), Eszenyi Enikő (Muskátné), Bandor Éva mv. (Hollunderné), Dino Benjámin eh. (Hollunder fiú), Rudolf Szonja (Hollunder lány), Seress Zoltán (Kapitány/Felolvasó), Gyöngyösi Zoltán (Első detektív), Csapó Attila (Második detektív/Budai rendőr), Gados Béla (Berkovics/Detektív), Karácsonyi Zoltán (Linzmann), Tóth András (Kádár István/Detektív), Reider Péter eh. (Elsú Rendőr/Detektív), Darvasi Áron eh. (Második rendőr/Detektív), Ertl Zsombor eh. (Esztergályos), Antóci Dorottya eh. (Lujza)
Zenészek: Ernyei László, Gellért-Robinik Péter, Gódor Erzsébet, Horn András, Hosszú Kristóf, Kiss-Varga Roberta Izabella, Mester Dávid

(Kép: Papp Vivi)

Megjelent: 1575 alkalommal