Iza színházban járt - Gorkij: A mélyben (Éjjeli menedékhely) - Örkény Színház
hétfő, 20 május 2019 09:37

Gorkij: A mélyben (Éjjeli menedékhely) - Örkény Színház

Értékelés:
(41 szavazat)

Hangzavar
                            
(Örkény Színház – Gorkij: A mélyben (Éjjeli menedékhely) - 2019. május 17.-i előadás)

Éva: Története annak van, aki eltört – írja Röhrig Géza Angyalvakondja mottójaként. A könyvet épp az Örkényben vettem meg a Fedél Nélkül kisasztalos, igazolványos  hajléktalan eladójától. Törött életek a mélyben, Luka-Gálffi végre in da house, és ennyi a lényeg: ne sértsétek meg egymást. A sorsotok maga a sértés. A mélyben vannak a hordalék-életek,   tehetetlenül, taszító sokszínűségben. Ascher nem akarja, hogy jól érezzük magunkat és tényleg. Gorkij se akarta.
Iza: Vérprofin muzsikáló zenekar, egy-egy kiugró szólam. A színészi alakítások sajátok maradnak, nem születik meg a színpadi egész. Nincs hűha faktor, annak ellenére, hogy kegyetlen ami a színpadon történik. Ascher Tamás rendezéseinek mindig van lelke, különösen, ha orosz szerzőről van szó. Most mégsem érintett meg az emberi nyomorúság, az élet hiábavalósága. Van az előadásnak szépsége: Gálffi László hamismosolyú tekintete, Patkós Márton heve, Ficza István és Máthé Zsolt apróra kidolgozott, cizellált epizódjai a színpad mélyén, még akkor is, ha a közönség zöme azt nem is látja.     

Iza: A darabot eredeti címén játssza a színház, s Khell Zsolt díszlete a cím pontos analógiája. Egy  priccsekkel telezsúfolt többszintes pincében vagyunk, akár egy rozsdáló terengeralattjáró belsejében, fémszerkezet, fémágyakkal-, székekkel. A „vashatást” egy köszörű-pad, egy rádió, pár ócska szatyor és egy színes ponyvaregény oldja csak. A menhely festetlen, nyomasztó, de inkább tűnik sterilnek, mint piszkosnak. (Így elég vicces, ahogy a lakók irtják a láthatóan nem létező tetveket.) Az, hogy a város nyomorgyomrában, a „mélyben” vagyunk valójában másodlagos, az előadásban az emberi sorsokon, életlehetőségeik nihiljén a hangsúly, mindegy is hol élnek.
Éva: Priccs-matrac-pokróc szentháromság, hangzavar, szemét – egy-egy hanggal kezdődik a figurákkal való ismerkedés is: köhögés, horkolás, kásás motyogás, monológ-darabkák után azonosítjuk a szereplőket, rakjuk össze a szánalomalapú szimpátiánkat, aztán rossz lelkiismerettel elvetjük: taszítóak a figurák. Majd jön Luka és igaza van, és szimpatikus és hazudik.

Iza: Lehet, botorság a rendezőn számonkérni a színpadi összhangzattan hiányát, hiszen maga a dráma - majdnem - cselekménynélküli, egymás mellett futó sorsok összessége, összezárt emberek egy hosszú napjának egy-egy pillanatképe. Számomra az egymástól független szereplőcsoportok kölcsönhatása hiányzott, de nem tudom kizárni annak a lehetőségét, hogy Ascher tudatosan hagyta el a színpadi összmunkát, hogy nagyon is láthatók legyenek a különös, különböző egyéni karakterek. Tudom, néző ne dumáljon bele, örüljön, hogy ott lehet, de nem tetszett a szinte megcsontosodott alapokon működő szereposztás. Hámori Gabriella megint mérgeskígyó, Kerekes Éva másképpen, de megint szottyadt asszonyka, Csuja Imre pajkaszegi Falstaff, Nagy Zsolt nagyszívű deviáns, Csákányi Eszter meg sokadszorra – most éppen trampli - nagyszájú. Mennyivel izgibb lenne ha Hámori Gabriella lenne Anna, Kókai Tünde Vaszilisza, Polgár Csaba a Tatár és mondjuk Máthé Zsolt a Báró. Valami kis kovász a mozdulatlanságban.
Éva: Én szakképzett nézőként örültem, mint ahogy az ellenszereposztásnak is örültem volna.Csak jó színház legyen. Amúgy tényleg pillanatképek, rövid szövegekkel – a háttérben az éppen tevők-vevők sokszor kincset érő villanásaival: ahogy Klescs (Dóra Béla) esztergál és nézi bosszankodva a vasdarabot, majd tüdőbeteg feleségére (Anna - Kókai Tünde) siklik a tekintete és pillanat alatt keserűvé mélyül, vagy ahogy Polgár Csaba Báróként a lépcső tetején nyeldekli keserves-gyorsan a lopott ételt.
   
Iza: A darabbéli hétköznapok állóvízébe - piacozás, gorombaság, ivászat, kártyázás - Luka (Gálffi László) betoppanása megindít egy körkörös fodrozódást. Ő a pillangóhatás, betéved, megszűnik minden, ami addig volt, új rend alakul. Gálffi alakítása (gonosz)meseszerű, átlóg bele Shakespeare Viharjának Prosperója. Bár Luka nem ítél, nem büntet, pusztán megfigyel, majd szól. Gálffi, mintha nyitva hagyná a kaput, döntse el a néző, hogy ez a Luka farizeus, vagy Goriot apó. Egy-egy villanása pozitív hősből negatívba tolja a figurát, majd vissza. Anna halálos ágyánál egy fordulat, s az addig vigasztaló ember a következő mondatában már egy felforgató. Szinte Hókuszpók, ahogy a heves Vászkát és a kissé együgyű Natasát a romlásba dönti, a Színészt öngyilkosságba kergeti. A párt a szibériai boldogulás, a Színészt az ígéret földjének hamis illúziójával. Alakításának kulcsa, a tekintete. Amikor az ígéret földjéről, egy haldoklónak a túlvilági boldogságról, az általa megmentett szánalmas tolvajokról mesél, kajánul, hamiskásan csillog ez a szempár. Gálffi Lukája nem egy eredeti (nyomor)moralista, ő egy jöttem, láttam, romboltam hős. Betér, napi bölcsnek álcázva magát intrikál, mindent bedönt, lehet, magában jót röhög. Amikor a hullámok felcsapnak, s a „tó vize” kiönt, ő már sehol, az alkotás bevégeztetett. Elegáns, „tanítanikéne” érvényű színészi/alkotói jelenlét.    
Éva: Gálffi Lukájában a kíváncsiság, a „leszerellek” lehetősége, a „megfordítom a sorsod” ígérete, a derűs idegen eleganciája, az átutazó könnyedsége egyszerre van meg. Van benne méltóság, ez kötekedésre indítja a dominánsakat. Egy ember, aki  a szavaival és jelenlétével is enyhet adni látszik. Csakhogy  a remény fárasztó, az akaraterő rövid, az élet kemény – veszni fognak szép sorban a mélyben levők. Most akkor ártott? Ambivalencia nostra. Na, szerintem nem gonosz. Tessen dolgozni a nézőnek az ellentmondással, innen szép nyerni. Érdemes Csuja Szatyinját összevetni vele – a második részben elismerően összegzi Lukát, olyan, mintha cinizmusa Luka talányos humanizmusának ellentettje lenne, de hát hasonlítanak: ismerik az életet, magukat, a többieket, és ha újak jönnek: bemérik, kezelik. Szatyint Csuja lassan bontja ki; először egy a többiek közül, aztán nő a gravitációja, a végén köré rendeződnek a törzstagok és magyarázza nekik mi történt velük és a világgal.

Iza: Patkós Márton Vászka Pepel alakítása az előadás egyik tartópillére, jelenléte a dinamika, alvó láva, ami kitör. Már első színrelépésekor eljátssza, hiába kerül majd döntési helyzetbe, számára innen nincs kiút, ott végzi, ahol az apja, börtönben. Indulatos, de nem vagány, inkább hiába erős. Két másik „kis oszlop”, Ficza István Medvegyeve és  Máthé Zsolt Tatárja. Medvegyev nyúlszájú nyurga, kinézete mintha málé. De nem az, sunyin ravasz, nem akar magának bajt, elvan a dolgok oldalvízén. Ami kell neki az életben az megvan, étel, munka, nő, valami kis hatalom. Összekötő két világ között, fent is, meg a mélyben is van helye. Nem először szerepépítő effekt Ficza színpadi mozgása. Jók az apró színpadi gesztusai, például, ahogy asszonya hátsóját érzéki/tulajdonosi mivoltában néha-néha megpaskolja. Máthé Zsolt majdnem végig a színpad hátuljában, alig látszik, egyszer jön csak előre, amikor a csaló Báróval és Szatyinnal hagyja magát kifosztani kártyán, aztán morogva visszavonul vackára. Muszlim, imádkozik Mohamedhez, de csak magáért. Felkötött jobb karjával, „tört oroszságával”, alvási szertartásával, végig csendes, mindig a háttérben sunnyogásával Máthé karaktert teremt. Furcsa, de hiába történik sok minden a színpad előterében, ez marad meg leginkább, ahogy Medvegyev és a Tatár hátul dámajáték közben kvaterkázik, csendesen, már-már békében.
Éva: Nagy Zsolt Színésze karcos-komikus alkoholista kívülről, belülről az egy jó szóra váró szerencsétlenség: felfénylik az arca, mikor színész-neve eszébe jut. Mintha Luka elfújná kishitűségét, ami az ivásba taszította. Gyenge, a Színész gyenge. Luka perpillanat az erősebb szer. Furcsa, de eldönthetetlen, hogy tehetséges volt-e a Színész, Nagy Zsolt ezt meghagyja nekünk nyitott kérdésnek. Vajda Milán Bubnovja – de nagyon kész volt az a szerep! – beton utilitarista a három kopek összvagyonával, távlattalansága teljes belátásával, lassú cinizmusával. Zsigmond Emőke Natasája hibátlan a Kosztiljov-gyilkosság leleplezése időpontjáig, ott hisztérikus összeomlása külsődleges pár taktusra, mint az előtte levő szerepformálás. Ott futott át rajtam, hogy Zsigmond Emőke finomabb jelenség, mint szerepe. Natasa álmélkodni képes, pillanatnyi józanságban menedéket találó lány, aki nem veti meg a menedékhely lakóit. Két extra arc a palettáról:Novkov Máté tényleg patkányoid, bajkeverésben pillanatok alatt elvegyülő Cickánya és Jéger Zsombor szexmunkás, szétesett pszichéjű, hisztérikus Aljoskája.

Iza: A színpadi párosok nem mind muzsikálnak jól. Násztya (Kerekes Éva) egy elvirágzott, mintha már a piától leépült utcalány, aki, ha felnéz a Raul történetét mesélő ócska ponyvájából, egyre vágyik, ahogy maga is mondja: „jól bebaszni”. Lovagja, egyben őt rendre csak alázva gúnyoló zsíros hajú, belül teljesen üres, vodkáért négykézláb ugató Báró (Polgár Csaba). Nincs meg a két színész között a színpadi-művészi kémia, a kettős mögöttes, kényszer-kötelék megmutatása hiányzik, hiteltelen, hogy ez a férfi nemcsak ekézi, de óvja is a nőt. Ahogy Kosztiljovék sem a zabrálásban együtt muzsikáló, bár egymást szívből utáló uzsorás pár. Sem Znamenák István, sem Hámori Gabriella nem mutat olyan színt a színpadon, amit már sokszor ne játszott volna ki. Znamenák a korlátozott, sunyi, álszent Vakond úr, Hámori az agresszív, kapzsi, kek „nőstény”, megint. Znamenák már-már paródiaszerű is. Anna (Kókai Tünde) és Klescs (Dóra Béla) egymás iránti utálata viszont erős köteléknek tűnik. Dóra képes végig fenntartani a feszültséget, ahogy Kókai az egész világ - benne különösen a férje - iránti, a haldoklók fensőbbségével való megvetését. Csákányi Eszter Kvásnyája - ordenáré szőke parókájával, sűrű fekete szemöldökével - üvegnyi szeszt húz le egyhajtásra, s valami dalocskát üvöltözik a „veréb tökéről”, durva, piaci mód közönséges. Ezen nem enyhít, hogy a színésznő pillanatokra, de felvillantja az asszonyi bölcsességet és szánalmát a haldokló Anna iránt. Csákányi is sokadszorra mutatja ezt a karaktert, szinte ugyanúgy.  
Éva: A best of-jelenetek között van Dóra Béla Klescsének az a pillanata, amikor feladja, hogy dolgozni fog egyszer, csak álldogál, elfogadja a vodkát, összehúzza magát, leül a többiekhez, felveszi a járdaszélen ülő pózt, megtörik a tekintete: kész. Ugyanilyen erős, mikor Hámori Vaszilisszája kilesi a kisablakon Vászkát és Natasát: egyetlen koncentrált érzelem torzít sátánivá  egy szép arcot.

Iza: Radnai Annamária újrafordítása mai, jól közvetíti Gorkij gondolatait, ahogy Szlávik Juli modern, turkálóshatású  jelmezei – gondosan csakis angol nyelvű feliratokkal - belesimulnak az előadásba. Ascher Tamás rendezésének értéke, hogy a produkció véletlenül sem melodramatikus, már-már szenvtelen. De így elmarad a katarzis, s nem jönnek közel a szereplők, nem szeretjük, szánjuk meg egyiket sem, ezért vagy azért. Úgy gondoljuk ott is a helyük, a „mélyben”, nincs együttérzés, azonosulás. Minőségi a színészi alapanyag, mégsem szól kórusmű pontossággal, valahogy ugyanúgy steril marad a produkció, mint a díszlet. Most először, még Kákonyi Árpád zenéje sem nyert meg magának, pedig mindig. A díszlethez tökéletes a techno-hatás, de az előadáshoz valahogy mégsem passzol.
Éva: Azért Luka maradhatott volna még egy kicsit, hátha ….

(Toldy Miklós felvétele)

 

Megjelent: 1291 alkalommal