Túl sokat járok művészszínházba és a függetlenekhez. Csak így lehet, hogy ahogy szétnyílt a függöny elkábított a díszlet látványa. Tóth Kázmér női mosdótól ügyvédi irodán át budai panzióbelsőig korhű, apró részletekig kidolgozott hiteles környezetet alkotott, szín-, anyag-, és formaorgia, forgószínpad. Nem túlzó, békebeli középluxus. A Jeremiás Design Stúdió jelmezei elegánsak, mókásak, néhol beszédesek, a jólétről mesélnek. Olyanok a színpadképek, mintha először látnánk színes hangosfilmet.
Őszinte döbbenet már a darab első negyedórájában. Prózai színészek élőben énekelnek, Dinyés Dániel vezette zenekar kísérete mellett. Nem minden hang hibátlan, de a produkciójuk hiteles, élvezetes, a dalszövegek minden szótagja, sora érthető, tánc közben is, szólóban is, kórusban is. Profi zenés színház. Hibátlan a hangosítás is. Ez így együtt nem kis dolog manapság. (Azért persze jegyezzük meg, az elhangzott betétdalok szabadrablásból vannak, más Eismenann daljátékból, más zeneszerzőtől is. Olyan sokat nem ismertem fel, de Sebő Miklós és Fényes Szabolcs biztos a vendégszerzők között van.)
Az előadás tartópillére a dr. Sáfrányt játszó Vida Péter. Ahogy mindig, szemfüles, ügyes ember nagyhanggal, de mégis érző szívvel, immáron egy korosztályt feljebb lépve. Majdnem feledteti Rajnay Gábor sármját az 1941-es filmfeldolgozásból, ami nagy szó. Ha lenne ilyen kategória, figurája gyűrött elegáns. Kellemesen énekel, virtuóz táncszámot nyom, s remek ritmusban hajtja az előadást ha színen van. Kicsit talán már túl profi is, német autóipari precizitással hozza a szerepet. Van némi líraiság játékában, amikor lakli fiát kisgyerekként többször felcsüccsenti az asztalra, hogy megkösse az amúgy ügyvédi vizsgára készülő (mellesleg ifjú apa) cipőfűzőjét. Kedvesség, gyöngédség van mindig a jelenetben, egy jó apa figyelme.
Az egész előadás üde és friss, a főszereplő szerelmes pár által: Annie (Mentes Júlia Virginia), Sándor (Zayzon Zsolt). Illenek egymáshoz, sugárzóak a színpadon, jó rájuk nézni. Még azt is elhitetik, hogy az esti közönség az éppen akkor és ott megszülető szerelmüket látja. Zayzon „indianajones”-os, inkább felfedező, mintsem ügyvéd külsejű, de ennek is van bája. A kettősük között ismétlődő poént, az éppen akkor csórt csokrok átadása során: „minden szálat magam válogattam”, három ízben is úgy mondja a színpadon, hogy annak nő nem igen tudna ellenállni, inkább bedől a pillanat hevének, mintsem higgyen az eszének. Mentes Júlia Virginai fiatal, csillogó, elég okos ahhoz, hogy erre ne játsszon rá, tudja, most untig elég, hogy édes kicsi nő.
A darab szubrett/táncoskomikus párja Péter (Hevesi László) és Teca (Mórocz Adrienn) mint két csillagszóró, úgy hasítanak a színpadon. Remekül énekelnek, mozognak, számukra a koreográfus-rendező virtuóz táncjeleneteket készíthetett. Túlzások nélkül játszanak, egy percig sem válik jelenlétük geilé, szerethető, kedvesen kajla karaktereket hoznak, ők is illenek egymáshoz, hihető a vonzalmuk.
A darab válófélben lévő hölgykoszorúja: Robicsekné, Bartáné és Zöldhelyiné, dr Bartos kliensei. Mintha három pompás virág hajladozna a színen, egy piros, egy kék és egy zöld szirmú. Gubás Gabi, Udvarias Anna és Tóth Eszter csapatának Juronics Tamás ismétlődő, külön-külön helyszíneken előadott (opera páholy, női mosdó, panzió társalgója) pletyka-betétet koreografált. Olyanok, akár My Fair Lady filmváltozatában az ascoti derbi hölgyei. Csípősek, undokok, elegánsak, sznobok, egyedi karakterek. Minden alkalommal szórakoztató az ismétlésük, annak jóleső rutinja.
Robicsek, a megcsalt fogorvos szerepében Nagy Viktor, Vrabec, a verekedős szobafestő Hunyadkürti István és Kulhanek, a szórakozott bírósági elnök szerepében Tamási Zoltán „vaskosabb” színpadi humort mutatnak, de cseppet sem bántó a harsányabb, kicsit túlzó játékuk. A közönség vastapssal értékeli.
Azért akadt, ami nem tetszett. Dr. Schön Tóni (Antónia) vegyészmérnök szerepében (akit Róza cselédlány ügyvédbojtártól született gyermeke apjaként perelnek a fiatalok tartásdíjért) Molnár Piroska. A 2016/17-es évadban látott darabokat az ő játéka mentette meg ebben a színházban, kivétel nélkül. De most a fellépése megborítja a produkciót. Dr. Schön Tóni attól vicces, hogy egy negyvenes, bitang jó karban lévő majdnem vadevezős. Molnár Piroska meg „bosrnénis”, nagymamás, s ettől nem viccesek a jelenetek, hanem kissé fáradtak, lelassultak. Ha felkérték a szerepre, nyilván hozzá kellett volna hangolni a szituációkat, az eredeti verzió nem működik. Ráadásként ő az egyetlen, akinek - kivételként - szörnyű a jelmeze, merev kemény, a darabban mutatott ’40-es éveknél évtizedekkel korábbi divat szerinti hosszú szoknya, alig bír lépni benne. Utolsó jelentős, drámai szerepe az „alföldis” Nemzetiben a Királynő volt, Esterházy Péter Én vagyok a Te című mai revüjéből: „Egy királynőnek nincs nyugdíja. Vagy orvul megölik, vagy száműzik, vagy csak a meló az utolsó leheletig. Tiszta prolivircsaft.” Egyszerűen nem esik jól azt látni, hogy pályája zenitjén egy üres pólyának énekel, még ha tán Fényes Szabolcsot is. Öröm, hogy színpadon van, de az őt felléptető színház felelőssége, hogy ehhez megteremtse a méltó körülményeket, pl. dramaturgiai változtatással.
A produkció pompás nagyszínpadi nyitány a Tháliának az 2019/2020-as évadra. Úgy tűnik, valami változott mégis itt az elmúlt években. Az előadás lendületes, ötletes, abszolút a jó ízlés határán. Kis luxus, pompa, fény. Mintha a pesti Broadway a fénykorát élné újra, tán még az erzsébetvárosi Magyar Színházban előadott ősbemutató szereplői: Honthy Hanna, Törzs Jenő, Kabos Gyula, Ráday Imre, Gombaszögi Ella is tetszésüket fejeznék ki, majd 100 évvel később. Élnek még az Esiemann-dalok, a kis rózsaszínű álmok, pár órányi menekülés a mindennapok terhe elől.
(A kép a színház hivatalos műsorlapja.)