Iza színházban járt - Galgóczi Erzsébet: Törvényen belül (Radnóti Színház - Tesla Labor/Narratíva)
szerda, 12 február 2020 00:21

Galgóczi Erzsébet: Törvényen belül (Radnóti Színház - Tesla Labor/Narratíva)

Értékelés:
(12 szavazat)

Egy veszélyes nő

(Radnóti-Tesla Labor/Narratíva  – Galgóczi Erzsébet: Törvényen belül  - 2020. február 8-i előadás)

„Az emberek nem az ágyban követik el a bűnöket,
hanem felöltözve.”


Éva: Hajduktól a legszebb szerelmi vallomás a színpadon. Önismeret, magány, kín, szerelem, határátlépés, halál elviselhetetlenre sűrítve, a csúcsponton kitartva. A nézői komfortra fittyet hányó következetes formanyelvű, különleges előadás a Narratívától.
Iza: Kísérletezgetek a NARRATÍVA előadásaival, lehet, ők (is) a jövő. Nem találtunk még egymásra. Nem értem színpadi nyelvüket, a tartalom helyett inkább a formát látom. Szenteczki Zita Galgóczi regényének finomhangolása azonban most megfogott. Lehet, még mélyebben, ha a mögöttem ülő az ötödik perctől úgy a hatvanötödikig nem aludta volna át a darabot hangosan hortyogva.

Iza: Messze nem a Törvényen belül a kedvenc Galgóczim, s ezen Makk Károly filmfeldolgozása sem segített. A Vidravas, az Úszó jégtáblák, az Ott is csak hó van, Kinek a törvénye?, nem beszélve a Bolondnagyságáról, mind izgalmasabb volt. A Törvényen belül egy hendikepes női sorsot mesél. Egy okos, öntörvényű, önmagát vállaló, leszbikus értelmiségi nő, Szalánczky Éva rövid kis életét az ’50-es évek Magyarországán. Jó karakterekkel: Marosi – ex-udvarló - határőrrel, Cunika nevű barátnővel, Kismányoki Líviával, az igazinak érzett szerelemmel, Fiala és Erdős kollégákkal és alkalmi szeretőkkel. A sztori végén egy nagy kérdőjel, Éva öngyilkos lett-e vagy egy balul sikerült disszidálási kísérlet áldozatává vált 1959-ben. 
Éva: A nő belehal, vagy saját magára is kiterjedő következetességétől vezetve beleöli magát az illegális határátlépésbe a szó közvetett és közvetlen értelmében. A hozzá kapcsolódó férfi nyomoz utána és egy kozmikusra tágult pillanatban megérti, hogy a benne levő szenvedély után kutat, „ami nélkül nem elég magas az ég”. A felismerés a hátralevő élet minden percére érvényes, nehezen elviselhető tudást ad. Találkozunk azzal, aki iránt így érzünk? Viszonozza? A „nem” -mel együtt lehet élni? Galgóczi írása a kiváló dramaturgiai munkától megújul a színpadon.

Iza: A dramaturgok, Németh Gábor és Komán Attila kicsit megvicceltek. A főhősnő nem egy kapkodó határőr golyójának áldozata, hanem aknára lépett, és gondolatait Marosi határőr (itt hadmérnök) adja vissza sajátjaként. A szerepet játszó Hajduk Károly ezáltal ihletett, őszinte-szép perceket hoz színpadra. Ehhez a változtatáshoz készülhetett Jankó Mátyás látványterve, az aknarobbanás után leszakadt kezek, karókra tűzőt erdejével. (Jó, csak szórványtelepítésűvel.) Nagy Fruzsina maszkja és jelmezei elbizonytalanítottak. Még az is felmerült bennem, hogy egy kidobós társasjáték négy figurája ugrál a színpadon, hiszen volt egy piros, egy sárga, egy kék és egy fehérre festett arcú és kezű színész. De akkor hol a dobókocka? Mert az ötödik játékos a cselekményt mozgató, a halálesetet felgombolyító Marosi, aki az lehetett volna, maga is „festett” volt, olyan óarany. A cselekmény egy hatalmas vályúban/körül/szélén – nem, inkább falusi marhaitatóban – játszódott. Aminek sok valós funkcióját nem láttam, hiszen sem szerkesztőségi belsőnek, lakásnak, kihallgató szobának, presszónak, szállodai szobának, kórháznak nem ment el. A „semmi”, egy asztal, két szék talán alkalmasabb lenne a cselekmény helyszíneinek illusztrálására. Sokan töprenghetnek majd: mire is ez a vályú? Raubinek Lili koreográfiáján is elkerekedett a szemem, vajon a kék-sárga-piros bábuk miért végeztek heves tornagyakorlatot, a kék és piros, miért készített gipszfűzőt a nyílt színen - az amúgy mellkas lövéses - fehér bábúnak?  
Éva: A heves tornagyakorlat a Cunika-Marosi páros rejtélyes formájú vályúban, mint ágyban végzett professzionális szexjelenetének elemelt és komikus megfelelője volt, ha adhatok egy érvényesnek szánt megfejtést. „Ezt a partit mi játsszuk” érzésem volt a színes fejű bábok bemutatkozó egymás mellé állásakor. Tiszta helyzetet teremtő, redukált seregszemle. És tényleg: dőlnek, különböző irányokba lépnek, majd ijesztő egyszerű szakralitással egymás mellé állva mormolják a darab szövegét, mint a bonc szerzetesek és kigyulladnak a reflektorok, telibe világítva a nézőket, elviselhetetlennek tűnő percekig, az előadás alatt ismétlődően, szabályosan, többször. Báb egyenlő figura. Figura egyenlő szerep.
Iza: Vitatom a megfejtést. Cunika-Marosi vályus ágyjelenete olyan kölcsönös beteljesüléssel zajlik, hanghatásokkal, test-és arcjátékkal, egyetlen érintés nélkül, hogy azt Meg Ryan is megirigyelné, újraforgatva a Harry és Sallyt. Ha ezt a célt szolgálja mégis, csak Pető és Hajduk játékát gyengíti, elvonva róluk a figyelmet, rontva a hatást.  

Iza: A festett bábuk: Kárpáti Pál (kék), Friedenthal Zoltán (piros), Terhes Sándor (sárga) és Pető Kata (fehér), ők játsszák a kisregény sok-sok karakterét, mindannyian több szerepet. Egy-egy figurát erősen, átéléssel hozva. Kárpáti Pál a rendőrt, a hetero férfit, aki dölyffel elemzi ki Évát a megalkuvásra képtelensége miatt, s utálja el személyén át a homoszexualitást, mint jelenséget. („Ez csak gyakorlati tapasztalat, amit most mondok, nem ismerem, ha van egyáltalán, a tudományos magyarázatát: a homoszexualitás az emberek nagyobb részében különféle devianciával párosul. Sokkal több közöttük az alkoholista, a moral insanity, a kitartottságra, a zsarolásra hajlamos, a prostituált, a sikkasztó, a pszichopata, a neurotikus, az önsorsrontó és még folytathatnám, mint az úgynevezett normális emberek között…”) Terhes Sándor a már börtön megjárt kényszer pályás értelmiségi. Bármire képes lenne, tudja, még egyszer nem bírná ki, meg azt is, bármikor becipelhetik a rendőrségre. Friedenthal Zoltán a puhány, megtört, elvált szerkesztőségi kollégát, aki alibi kapcsolatot adna Évának saját magánya ellen. Pető Katáé összetett színészi feladat, három nagyon különböző nőalak. Cunika, a kissé élveteg, karrier miatt házasodó, másodvonalbeli színésznőcske. Lívia, a vidéki, büdös gumicsizmás élet elől egy pocsék házasságba menekült, de abban fuldokló, így a hódításainak élő femme fatale, aki képtelen a határok áthágására. Ugyan belekóstol egy másik életbe, ami testének, lelkének kielégítő lenne, de nem vállalja fel az Évával lehetséges, leszbikus kapcsolatot. Végül Magdát, a morfinista, verselgető könyvtárosnőt, aki szerelmes Évába, egy csúnyácska, maszkulin nőt. Kicsit nyers, de igen szuggesztív játékkal hozza a figurákat. Mindhárom nőalak „fehér bábu”, más-más karakterrel, de minden nőben tűpontosan elkapta a legjellegzetesebbet, arra építve játékát, megmutatva a három bevégeztetett, így vagy úgy, de reménytelen sorsot, amelyek már csak a túlélésre játszanak. Ráadásul egy steppelt bézs pongyolában, fehér strandpapucsba mind. Színpadi jelenléte erős, minden rezdülésében hiteles. 

Éva: Hajduk Károly játssza Marosit. Látszólag Szalánczky Éva, valójában ok, igazából önmaga után nyomoz. Veszteségeit kezelő, kissé cinikus, magát elengedni-elveszteni nem hagyó férfialak. Hajduk a jelenetkezelés szándékos fragmentáltsága mellett azonos energiaszinten tartja az interakciókat, mindegyik színt kap, epizóddá válik, ő maga jelentvégen összegez, majd viszi tovább – viteti a nézőkkel – az előző jelenetből származó érzelmi konklúziót és mesetöredékként megjelenő mozaikdarabot úgy, hogy vele együtt rakosgatjuk Éva sorsát. Rakosgatjuk Marosi sorsát is. A különösen súlyos zárómonológ utolsó pillanatában érthető meg a két ember hasonlósága, egymáshoz kötöttsége, Marosi felismerése: a saját életében jelen lévő „legnagyobb erő” után nyomozott. Nem lehet már fokozni a pillanatot. Szerintem az évad egyik kiemelkedő alakítása.

Iza: Szenteczki Zita a bemutató előtt azt nyilatkozta, hogy „én a témaválasztásban látom a saját felelősségemet.” 28 éves, az ’50-es évek neki már messzi történelem, az író- és regényválasztása rendhagyó. Lehet, tévedek, de nem emlékszem az elmúlt 20 évben Galgóczi műből színházi premierre. Impozáns vállalás, az írónő előtti fejhajtás, hogy Galgóczi és regényalakja, Éva is megkapja: „tragikus hősnek érezzem magam, és ne egy akarattalan, tehetetlen, szánandó gennycsomónak”. Ahogy az is, „… ahhoz, hogy az ember önmaga legyen, személyiség……nem szabad, hogy elforduljon önmagától, inkább kézbe kell vennie önmagát.”
Éva: A „miért ezt a darabot” – kérdésnek nem elsőnek, utolsónak kell lennie. Mernénk életünk legnagyobb szervező ereje, szenvedélye után menni, azt megtalálni, vele szembenézni, bármi is legyen az?

(Nagy Gergő felvétele.)

Megjelent: 185 alkalommal