Iza színházban járt - Bernard Shaw: A szerelmesek házai (Radnóti Színház)
szerda, 29 július 2020 17:44

Bernard Shaw: A szerelmesek házai (Radnóti Színház)

Értékelés:
(18 szavazat)

Tápláléklánc 

(Radnóti Színház – G. B. Shaw: A szerelmesek házai – 2020. február 25-i előadás)

Február végén az utolsó „élő” színházi előadások egyike. Megbízható színészek, szép, sőt a csonka-évadot nézve szinte kimagasló alakítások, színészi játék, de diszkrét unalom. Az előadás után egyszerűen nincs miről elgondolkodni, nincs utóhatás, csak egy „ügyes” előadás. Pedig a darab nem bulvár, hogy nevettünk volna kicsit, aztán kész. Az igaz, pár év, és kevesen fogják érteni, hogy a „piszkos pénz” szégyellnivaló lenne. Mert azt látják napra nap, hogy az ebül szerzett jószág egyáltalán nem biztos, hogy ebül vész el, és holló hollónak nem vájja ki a szemét. G.B. Shaw a XIX. század végén a kapitalizmus „leleplezéséről” írt. Világbotránynak tartotta, hogy társadalmi konszenzus van arról: van az a pénz, amiért……simán kussolunk és együttműködünk bárkivel, csak a nagyságrendek mások. Van, aki a villanyszámláért, van, aki egy városrész ledózerolásáért.

Harry Trench, romlatlan – már ha lehet valaki romlatlan egy olyan családban, amely régebbi a dinoszauruszoknál –, idealista medikus beleszeret Blanche-ba, egy Sartorius nevű ingatlanmogul lányába. Sartorius fehérgalléros bűnöző, értsd: a társaságba hallgatólagosan – a pénze miatt - befogadott gentleman kis szépséghibával, mindenki tudja, vagyona nyomornegyedek lakóinak sarcolásából, és állami (köz)pénzek lenyúlásából jött össze. A férfi kineveli saját mását, Lickcheese-t, aki a piszkos munkáiban alacsonyrendű mindenese, pénzbehajtója. A férfit ugyan kirúgja, mert képes emberként viselkedni, így feleslegesen költ egy rogyadozó bérházban ingatlankezelésre. Lickcheese önálló vállalkozóvá lesz, a Sartorius mellett ellesett fogásokból, és fontos intézmények, állami ügyekben befolyással bíró emberek beszélgetéseiből felcsipegetett információkból megtollasodik. Visszasomfordál volt munkaadójához, és egy nagy „kaszálásra” összeállnak. Harry az oldalvízen, akaratán kívül részt vesz az „üzletben”, mikor rájön az életről, jövőjéről szóló ideáljai egy csapásra szertefoszlanak. A „Bedarálunk és megkopasztunk Nyrt.” tagjává válik, pedig ő az „Albert Schweitzer Emlék Bt.”-t alapította volna meg Afrikában kezdő orvosként, hogy rászorultakat gyógyítson. Majdnem szembe is köpi magát, de aztán a pénz beszél a kutya meg ugat, mégis egy pénzdinasztia sarja.

Izsák Lili homokszín „térkő dobozzá” változtatta a színpadot, végig a Sartorius-ház sivár - növények, képek, életemlékek, a zajló élet nyomait nélkülöző - nappalijában játszódik a cselekmény. Azt hiszem, a Radnóti Színház előterének régi sorfoteljei szolgálnak különböző ülő-és fekvőalkalmatosságoknak. Benedek Mari a férfi színészeket a ma oly divatos, csőszárú, boka fölött végződő, csípőnadrágos, „majd szétpattan rajtam” öltönyökbe bújtatta, Sartorius szeretője klasszikus vonalú ruhát kapott, míg lánya fidres-fodros baby-dolltól a tornacipős farmerszerelésen át a majdnem vénkisasszonyos szürke dzsörzéig szinte mindent.  

Porogi Ádám ifjú Trenche igazán jó megjelenésű, a maga módján kedvesen laza fiatalember a színpadon, de nincs a karakternek egyénisége, teng-leng álmai és a fennen hangoztatott morális elvei között. Nem érződik a mindennel dacoló, égő szerelem a Sartorius lány iránt. Sodró Eliza Blanche-a bájos, elhiteti, hogy szegény butus fiút okos nőként kiszemelte magának, és mindenáron igába is hajtja. Holott ő maga csak egy kezdő férfinyúzó, kislányos hisztikkel, nulla tapasztalattal a való életről. Apja „üvegházában” a szeszélyeinek élhet, s ha arra van kedve, megtépi apja szeretőjét, akár egy Barbie-babát. Sodró jól egyensúlyba tartja a kislányt, a leendő okos nőt, ezek hisztijét, mindből mutat, éppen annyit, hogy Blanche-a érdekes, élő figura legyen. A két fiatal inkább oktalan divatlázadásból, családjuk elleni dacból, mintsem kéktiszta szerelemből vonzódik egymáshoz. 

A darabban két mellékszereplő feladata megmutatni a főszereplők igazi egyéniségét, jellemét. Kelemen József Cokane-je egy bulvár zsurnaliszta. Nem tűnik felsőbb társasági körökben mozgó újságírónak, annak ellenére sem, hogy Kelemen disztingvált színpadi megjelenése ad eleganciát a karakternek. Amíg meg nem szólal, hihető, hogy meghívnák Royal Albert Hallba egy jótékonysági estre tudósítani. De ahogy szóra emelkedik, kiderül, hogy cockney british accent-el mégsem. Bértollnok, pitiáner lapoknál. Igaz, hol nevetséges, hol félelmetes, mert az lejön, miután a megélhetésért ír, hogy a „kreatív pénzszerzést” komolyan veszi, a fontok bűvöletében szinte hiszi is, amit ír, mond, kavar, s bármit leír. Egy hiéna, aki a nagyvadak asztaláról lehulló hulladékból él.   

Martinovics Dorina alakítja Sartorius személyi titkárnője, szeretője, házi mindenese, Annie szerepét. Ha van a Sartorius-házban tisztesség az a lányhoz tartozik. Bár „bukott” nőként érkezik, hisz a férfi lányának a barátnőjéből válik az apa szeretőjévé. Vagyis évtizedekkel fiatalabb a férfinál, és egy női BFF-barátságot árul el szívéért. Annie mindezek dacára tiszta ember. Nem a férfi pénze kell, holott ő tudja, mert megtapasztalta mit jelent a pénzszűke. Valóban szereti Sartoriust, annak ellenére, hogy látja ki a férfi, de azt is, ki lehetne. Még azt is tűri, hogy Sartorius kis hercegnője üsse néha. Van egy kettős jelenetük, Sartoriussal egymást átölelve, meghitten megnyílnak a másik felé. Martinovics és László Zsolt játéka megmutatja, hogy ennek a darabnak miért lehet a címe az, hogy „szerelmesek háza”. A két színész nem néz egymásra, a nézőtér irányába beszél, szinte magában, de összefonódó karjuk, ellazult, biztonságot sugárzó testtartásuk, hangjuk Philemon és Baucisz történetet mesél. Martinovicsnak még arra is van figyelme, hogy mindezek mellett megmutassa Annie alárendeltségét is a kapcsolatban, s nemcsak titkárnőként, nőként is, és nemcsak a Sartorius-házban, úgy általában a világban.      

Lickcheese gondnok/behajtó szerepében Hajduk Károly. Első színpadra lépésekor egy látszólag megfélemlített, de eszes kisembert látunk. Majd egy hatalmas ugrás, s pár hónap alatt a Parlament folyosóin sertepertélő pénzügyi befektetővé válik, aki információkat ad-vesz, amin busásan keres. Nem lesz belőle Sartorius-szerű ragadozó, hiába szerez maga is bérházakat, inkább egy ügyes, simlisnek is simulékony fickó, aki általában jókor hallgatózik jó helyen. Ez az előadás nem engedi, hogy Shaw eredeti darabja szerint egy sakál legyűrjön egy tigrist. Hajduk figurája kisszerű, szinte kajla marad, nem nő mestere fölé, van benne esendő emberi. Szép Hajduk alakításában, hogy nem csúszik a figura nevetségesbe, nem válik bohóccá, a kisszerűségben is mutat méltóságot. Ez az ember erre képes a pénzpiacon, ő a táplálékláncban lejjebb áll a volt gazdához képest. 

Az előadás a Sartoriust megformáló László Zsolt vállain nyugszik, biztonsággal hozza a rábízott feladatot. Színészi játéka, fizika megjelenése egyaránt súlyt ad a felkapaszkodott pénzmogul figurájának. Csak maga a színpadi tartása, visszafogott gesztusrendszere, egyszerű, férfias mimikája, nyesett, pattogós beszéde karaktert teremt. A darabban az egyetlen feltétel nélkül erős ember, aki fenntartások, megingások nélkül bízik önmaga képességeiben, szerencséjében. Akarata formálja környezetét, még azt is megengedheti, hogy vállalja valós önmagát a világ előtt, fütyül a látszatra, nem kell alakoskodnia, nincs rá szüksége. Kimondhatja az igazságot, akinek nem tetszik, agyő! A színész összetett, strukturált, és visszafogottságában is színes figurát épített fel. Egy veszélyes tigris, aki képes néha-néha ellágyulni, de összehúzott szemmel, szinte közönyös tekintettel is mindig figyel, résen van, ha kell, büntet szívfájdalom nélkül. Egy gyenge pontja van, de az is csak egy pontig: a lánya. Tudja ezt, s nem hagy kétséget afelől, ezt is képes lenne helyén kezelni, ha rászorulna. Lenne az a pénz……
 
Valló Péter rendező a bemutató előtt azt nyilatkozta, hogy ő a „ráérős történetmesélést” szereti a színházban. Ebben nincs is hiba, az előadás két részes, két és fél órás, a viszonylagos hosszúság nincs a produkció kárára. Az viszont igen, hogy Shaw eredeti darabjához képest is nagy adósságai vannak az előadásnak. Először is nem tükrözi vissza, hogy a való világ a maga pofátlan és kíméletlen haszonhajhászásában rég túllépett Shaw morális felvetésein. A gazembernek kikiáltott Sartorius ma már a tisztesség bálványa lehetne Novoszibirksztől Tűzföldig. Ma, a nyomorultakon való élősködő pénzszerzés, egy ingatlan-panama a világ bármely országában, sőt lassan társadalmi többségében bocsánatos, akár az, hogy letéptél egy védett virágot. Pusztán ennek megmutatása, kis térköves és aktuálpolitikai honi utalásokkal nagyon kevés a gondolatébresztéshez, mondanivalóhoz.

Az előadás értéke a pontos színészi munka, a szereplők összjátéka, és talán a fordítók - Kovács Krisztina és Péterfy Gergely - ötletei és stílusa, mert Shaw szellemessége mára már megkopott.

Nézi, nézi az ember ezt az előadást, de nem tudja eldönteni, vajon miért vette elő a Radnóti, mit mondana vele? Hisz Shaw műve nemcsak arról szól, hogy milyen a kapitalizmus működés közben. Annyi minden más kibontható lett volna. De a produkció csak felszínesen simogatja a generációs ellentéteket is. Azt mondja, hogy ugyanazt a világot másképpen látják az apák és a fiúk, de hogy miért nem értenek szót, az rejtve marad. A mű legjobb szála lenne, hogy a Harry Trenchek a fennen hangoztatott erkölcsi igazságuk mellett milyen könnyen lesznek elvek nélküli megalkuvók, milyen könnyen kötnek kompromisszumot, és adják fel álmaikat. De ez a mondanivaló sem hangsúlyos.

Összességében két gondolati motívum dominál: ahogy a vadonban, a vállalkozók között is van tápláléklánc, s látunk egy megduplázott, de önmagában csak két szimpla szerelmi történetet. Valló színháza valóban csak történetmesélés. Az, hogy jó vagy rossz, mulatságos vagy tragikus történet kerekedik-e belőle a néző individuumától függ. Ahogy az is, elég-e ez neki nézőként.

(Éder Vera próbaképe László Zsoltról)

 

Megjelent: 330 alkalommal
Tovább a kategóriában: « Pécsi Harmadik Színház - Spirók