Iza színházban járt - Claudio Monteverdi – Dinyés Dániel – Závada Péter – Szabó-Székely Ármin: Poppea megkoronázása (Katona József Színház)
vasárnap, 13 szeptember 2020 23:07

Claudio Monteverdi – Dinyés Dániel – Závada Péter – Szabó-Székely Ármin: Poppea megkoronázása (Katona József Színház)

Értékelés:
(46 szavazat)

"Ráadásul Pannóniába betörtek a szarmaták"

(Katona József Színház – Claudio Monteverdi – Dinyés Dániel – Závada Péter – Szabó-Székely Ármin: Poppea megkoronázása – 2020. augusztus 26-i előadás)

Éva: Pohár bor alkoholos zselés kézzel és ffp2 maszk, indul a Monteverdi gyilok-afterparty, az első nem szabadlevegős színház a Ragály 1.0 óta. Túl azon, hogy meg akarom ütni azt, aki vígan dumál maszkmentesen a hátam mögött, nem vagyok ideges. Rohadó Róma barokk operán és Petőfi Sándor utcán átszűrve, perfekten beleállva, de jó, hogy vagytok. Jordán Adél Octaviája és Bányai Kelemen Barna Othója elképesztően működik, a Csoma Judit-és Kiss Eszter-féle történeten átmászkáló mindentudó koboldokra, narrátori nagyszerűségre kéne egy szó, majd kitalálom.
Iza: Régen volt ilyen, hárman együtt színházban, hogy aztán ketten együtt írjunk róla.  Mégis nyűglődöm, nem értem, hogy barokk operát – hangszeresen és vokálisan ugyan eléggé „lebutítva” – miért kell az ilyesfajta produkcióhoz adottságaiban fapados prózai színházban bemutatni, még akkor is, ha a humán erőforrás, a színészek prózai kvalitása minden körülmények között rendben lévő.     


Iza: Mondjuk eleve hendikepes volt a produkció, mert két éve láttam az operát Salzburgban, Jan Lauwers rendezésében. Az előadás nagyszerűsége, komplexitása (Sonya Yoncheva és Kate Lindsey prózai színészeket is leverő énekesi produkciója) még a salzburgi mezőnyben is ragyogott. Meg persze annyit költhettek a színrevitel külsőségeire, ami kb. a Katona éves költségvetése tokostól-vonóstól. Lásd: http://izaszinhazbanjart.hu/2018-augusztus/item/343-salzburgi-unnepi-jatekok-2018-monteverdi-poppea-megkoronazasa
Nem tudok, és nem is akarok mindig elvonatkoztatni a „körítéstől”. Ha Néró Rómáját idézik meg a színpadon, szükséges lenne látnom egy pinea fenyőt legalább festve, egy fürdő sziluettjét legalább vetítve. Elhiszem, hogy Balázs Juli látványtervező feladata az volt: oldd meg a semmiből. Ezt úgy valósította meg, hogy a tök üres, eléggé koszlott színfalakról szembevilágított a reflektorokkal és középre betolt egy műbőr, fémlábú hencsert. Tihanyi Ildi pedig Tasnádi Bence mezítelen és bearanyozott testével, Pálmai Anna buja nőiességével leplezte, hogy jelmezre se költhettek nagyon. A színre vitt darab opera, ahol énekelni kellene mindenkinek, tisztán, erősen, és nem szavalni. Minek zenést játszani, ha kilenc szereplőből ez maximum kettőnek megy perfekt?    
Éva: Azért, mert az opera elképesztő műfaj, értve ez alatt a végzetes indulatot, a fátum grasszálását, a tiszta egytulajdonságúságot, a nagy tragédiát, aminek a végén csak a néző marad élve. Itt és most mindezt úgy, hogy színészek tudatosan idézőjelbe teszik magukat, mert nem operaénekesek. Ahogyan az opera nem bírna el egy Csoma Judit (Arnalta), vagy Kiss Eszter-féle (Nutrice) ezerszer árnyalt rezonőr-mindenttudót, úgy nyilván nem egy koloratúr szoprán tolja hibátlanul Octavia szomorú sorsát. Fából vaskarika ez, ami működik. Itt biztos.

Iza: Bár az előadás hangsúlyos gondolata: Omnia vincit amor, inkább a Kaffka Margit-i átirat jön le: „minden szerelem testiség”. A darab elején színpadra érkezik Ámorként Tasnádi Bence, hátán csirkeszárny nagyságú angyal-szárnyakkal, sárga zoknis lábán tornacipővel, aranyszínű, falatnyi alsóban, arany testfestékkel kipingálva. Megjelenése percekre elfelejteti, hogy a színpad tök üres. Tasnádi finom iróniával áthidalja, hogy most nem hangja, intellektusa dolgozik, hanem csak a teste. Olyan a feelingje, mintha a Te rongyos élet!-ből Sziráky Lucy férfi alteregója lenne. A csinos kis butus, akinek gőze nincs arról, hogy valójában mi forog körülötte, csak bájosan jár a szája. Vagyis erősen parodisztikus képpel indul a játék, és majdnem végig hasonló képek, szituációk váltják egymást a színen, nem lehet igazán komolyan venni. A néző ösztönösen oldalra tekinget, jön-e majd egy figura esetleg a Monty Pythonból. Tasnádi díszletpótló női párja: Pálmai Anna, aki Poppea szerepében egy anyagias nőstényördög. Az ötödik darab tán zsinórban – A bajnok, Bádogdob, Ha elmúlik öt év, A királyi úton -, ahol a színésznő vitathatatlanul impozáns női/színpadi külseje viszi majdnem a tejfölt, az egyébként igen jó színvonalú szerepformálása elől. Keblek, combok ki, a megjelenés: kardashian style. Kár. Azért becsempész igazi színészi játékot is, amikor eljátssza, hogy fejben éppen eljátszik a gondolttal, hogy férjével, Othoval is lehetne még valami. Egy olyan status quo féle a kanos uralkodó és a megbízható, ismerős házi hímje között.
Éva: Jordán Adél Octaviája – származás, dignitás, sértett nőiség, ész, akarat – penge. Úgy szenved, hogy kínlódó vonallá válik, a szánalom tárgyává, idegenné egy talmi világban; aztán jön Bányai Kelemen Barna okos és színpadian maszkulin Othója – lobog a haja – és úgy összeesküsznek ezek ketten, hogy sistereg a padlat. Octavia császárlány, övé a know-how, Bányai csak a töprengés félrelökésének szép gesztusa miatt tipródik egy jellegzetest, nagyjelenet, úgy szép, ahogy van. Nem kell megfejteni a párosokat, arcunkba éneklik egyszerű vágyaikat, a szövetségek pillanatnyiak.

Iza: Poppea női ellenpontja Drusilla szerepében Rujder Vivien. A romlott Rómában is majdnem tiszta, önfeláldozó, csendes, ám mégse bamba nő. Lassan öt éve, hogy Rujdert egy Orlai-produkcióban először láttam, a Mindent Éváról-ban. Már akkor meg volt benne a szikra, hogy egy egész pici szerepben felhívja magára a figyelmet. Pár percnyi jelenése volt a darab végén, éppen beesett a színpadra, és azonnal egy emberként felkapta a fejét a nézőtér. Még nem találták meg az abszolút főszerepek, de ő egyértelműen „főszereplő szakos” volt. Egy olyan erős társulatban is, mint a Katona helyet és teret szerzett magának, már „jegyvásárlási tényező”. És mellette egy új trónkövetelő, Samudovszky Adrián e.h., aki éneklés nélkül (!) színpadi jelenléttel bír. Nyúlfarknyi szerepét (Lictor) úgy oldja meg, hogy emléket hagy az este végére, már most érzi, tudja mekkora is a jól kitartott színpadi csend ereje, és milyen fontos a ritmus.  
Éva: Két nő, Csoma Judit és Kiss Eszter. Arnalta, a dajka és Nutrice, a nemtudomki - eredetileg szoptatósdajka -, akik ott vannak és kórusként összegeznek. Csoma Judit a „mindent tudok és el is tudom játszani”állapotába ért ezzel a furcsa dajkaszereppel, egy mágusi kabátszárnylebbentéssel fejezi ki, hogy beléptünk a históriai térbe, és kezdődik a végzet-játék, majd a sokjelentésű hencseren elaltatva ambiciózus Poppeáját, a legnagyobb csendet és nyugalmat tudja megteremteni. Elsirat és megvigasztal, int és figyelmeztet, lemondóan legyint. Kiss Eszter  a Katona elkötelezetten tálentumos fregolija pontosan fanyar, örök Puck-figura, a mindentudó és mindenhol jelenlévő famulus.

Iza: Rajkai Zoltán számára Néró császár szerepe, talán jutifali, hisz hosszú évek óta minden előadásban alázattal teszi a dolgát a második sorban, darab nem igen épült rá, igaz nélküle sem igen lenne bemutató a Katonában. Most sem ő az abszolút főszereplő, holott ő játssza Nérót, a nárcisztikus, betegelméjű zsarnokot, aki még élveteg is. Nem igen találhatnék hibát az alakításában, pontos, kidolgozott, túlzás nélküli, beszédes gesztusok, testjáték. Komoly erénye színészi játékának, hogy minden kézenfekvő manírtól és sablontól mentes, nem szállt el a lehetőségtől, hogy most megmutatja. Bőrszerkójában egészen „sztárcsinálós”.
Éva: Tényleg, a „sztárcsinálók-fíling” láthatatlanul ott van: a retrospektív történelemszemlélet, az irónia, a szánalom, a szellemesség, a pontos, élvezetes, modern figurák. És jön a slusszpoén, egy valódi operaénekes – kívülről, a nézőtérről – beénekli magát a színpadra, operai fényt és figyelmet kap. Seneca, basszusszólam, Kiss András operaénekes. Bejön a színpadra a hangi formátum, a szerep, a filozófus történelemfüggetlen jelentősége és történelmi helyzetszülte szükségszerű bukása. Szép volt nagyon.

Iza: Hiszem, nem én vagyok Székely Kriszta munkáinak legnagyobb híve, bár minden rendezése elgondolkodtat, s az utóbbi két katonás: a Platonov és az Ithaka el is szórakoztatott. Kezdek hozzászokni, hogy ő másképpen látja a világot, olvassa Csehovot, Homéroszt. Az biztos, határozott, már saját színpadi formanyelvvel bír. Mégsem „vettem meg”, hogy ahhoz a kicsi aktualizált mondanivalóhoz (a zsarnokokról és a zsarnokok biztos bukásáról), az elnyomottak csendes-keserű dörmögéséhez egy Monteverdi-opera kifordítása az alap. Az tény, Závada, Szabó-Székely és Dinnyés (dalszöveg-szövegkönyv-hangszerelés) átirata lendületes és ötletes produkciót szült. Ha a miértektől eltekintek, egy újabb szórakoztató, ám maga után nyomot nem hagyó előadást láttam. Profin, színvonalasan, biztos kézzel „megcsinálva”, tutira menve.  
Éva: Én szeretem ezt a „gördeszkával a történelemben”száguldást, a műfaji keretek kreatív újra értelmezését, a szellemes, de illúziótlan történelemszemléletet, az egyes alakítások pimaszságát, a folyamatos fénytörést, a tiszteletlen okosságot. Jól van ez így. Legyen még.

(Fotó: Horváth Judit)

Megjelent: 468 alkalommal