Iza színházban járt - "Ne me quitte pas" - Szegvári Menyhért színész-rendező emlékére
kedd, 08 szeptember 2020 12:23

"Ne me quitte pas" - Szegvári Menyhért színész-rendező emlékére

Értékelés:
(59 szavazat)

Nem kergettek asztal körül
ha az élet nem sikerül
sikerülhet még a halál
bátran jöhet otthon talál
(Szegvári Menyhért)



Kacérkodott néha az elmúlás gondolatával, de már évek óta nem vágyott semmire, arra végképp nem, hogy én, vagy akárki más nekrológot írjon róla. A halála napjának éjszakáján átolvastam leveleinket – akár G. B. Shaw és Mrs. Campbell, csak velük ellentétben mi pro forma nem ismertük egymást –, és végiggondoltam hosszú-hosszú telefonbeszélgetéseinket. Az elmúlt pár évben nemcsak az alkotóművészt, az embert is megismertem. Szegvári Menyhért „feladat” volt számomra. Általa, pályáján át értettem meg, mi az a karma. Fájdalom, hogy ő, aki annyi mindenben olyan tehetséges volt, egy dologhoz végzetesen nem értett, nem tudta jól élni az életét.      

      A róla szóló híradásokban két szám: 107 rendezés és 57 szerep, ez is jobbára a Wikipédiáról, mert sok sajtóorgánum azt a fáradságot sem vette, hogy a Színházi Adattárat fellapozza. Nagyon utálná ezt az igénytelenséget, mert ha valaminek biztosan birtokában volt, az a kifogástalan ízlés és stílus. Minden hibája, haragvása dacára, ő volt Mr. Sophisticated. Mi sem mutatja ezt jobban: az év azon hónapjának azon a napján távozott, mint Latinovits Zoltán. Ráadásul a trianoni békeszerződés aláírásának 100. évfordulóján. Minden porcikája tudta: az abgang legyen jó.
      Nehéz lenne megmondani, hol kezdődött az „életre képtelenség”. Erről talán gyerekkori örökbarátja, az író Ördögh Szilveszter mesélhetne, ha nem ment volna már előre sok-sok éve. Hiszem, Szegvári Menyhért életét, művészi pályafutását meghatározta nehéz örökségű gyermekkora. Szeged szülötte, édesapja – szintén Menyhért – a városi Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika Onkológiai Osztályának vezetője volt. Édesanyja, Csányi Mária alakját Ördögh Szilveszter örökítette meg a Föloldozás című novellájában. Szegvári 1989-ben tv-játékot készített az írásból, kedves színésznőjére bízva a monodráma interpretálását. Egy nyugodtnak látszó polgári élet széthullásának a lenyomata, a felszín alatt nehéz fájdalmak, titkok, végül önfeladó asszonyi lemondás.  
      Már gyerekként érzékeny idegrendszerű, meditáló alkat, fogékony a művészetek, a szociális és társadalmi kérdések iránt. Még gimnazista, amikor megbabonázza a Szegedi Egyetemi Színpad, Paál István és Csemer Géza, utóbbi által a cigány folklór. Az 1968-as Ki Mit Tud? nyertes versmondói között – Lorcát szaval 17 évesen(!) – egyenes út vezetett a Színművészeti Főiskolára, ahol Ádám Ottó az osztályfőnöke. Friss diplomásként 1972-ben – ösztönösen jó irányt választva – Pécsre szerződött, s húsz évig maradt. Pedig a főiskola elvégzése után mehetett volna a József Attila Színházba Bodrogi Gyula ajánlására, Kaposvárra, ahová Zsámbéki Gábor, az akkori főrendező hívta. Ő morális okokból a pécsi ajánlatot fogadta el, onnan érkezett először a felkérés. De gyorsan visszaült az iskolapadba, Zsámbéki Gábor keze alatt „kitanulta” a színházrendezést is.
      Ez a két évtized vált művészpályája aranyfedezetévé. A Nádasdy-tanítvány Sík Ferenc mellett „inaskodva” leste el a színházcsinálást, elsőrendű, tehetséges művészcsapat vette körül. Egy háromtagozatos teátrum tagja volt, amely fénykorát élte. A városba színésznek érkezett, majd volt rendező, vezető rendező, megbízott főrendező, művészeti vezető, évről évre, fokról fokra haladva. Fiatalsága, kolerikus alkata, ifjúkori laza-léhasága segítették, hogy belesimuljon a ’70-es, ’80-as évek (vidéki) színházi létébe. Utóbb maga is ezt a két évtizedet tartotta alkotói aranykorának. Pécsett színészként – a teljesség igénye nélkül – eljátszhatta Syracusai Dromiót, Sganarelle-t, Calibant, Fortinbrast, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül Balázsa volt és Tamási Áron Ősvigasztalásában Gálfi Bence. Mensáros László partnereként Zoltán Sarkadi Elveszett paradicsomában. Jó kritikákat kapott Spiró Györgytől, Bécsy Tamástól a Színház című folyóirat hasábjain. Rendezőként minden műfajban megmerítkezett: operett, opera (Varázsfuvola, Hamupipőke), musical, tragédiák és komédiák egyaránt szerepeltek repertoárján. Prózai rendezéseinek szerzői: Bródy, Szomory, Heltai, Shakespeare, Schiller, Lope de Vega, Osztrovszkij, Brecht, Joyce, Williams, kortárs magyar írók: Páskándi, Illyés, Hernádi. A ’80-as években bátran kísérletezett angol kortárs sikerdarabok hazai színpadra adaptálásával, Ortont, Dunnt, Storeyt, Russelt rendezett. Ő vitt egy seregnyi végzőst színházába 1982-ben, köztük Sipos Lászlót, Kulka Jánost és Balikó Tamást.
     Nógrádi Róbert közel három évtizedes igazgatása alatt előbb Sík Ferenc, majd Szegvári Menyhért – többféle titulussal, de lényegében – főrendezősége idején színház született Pécsett. Nemcsak egy épület és egy társulat volt, hanem a megye, a város és az ország egyik szellemi, művészeti központja. Pécs magáénak érezte a színházát, a társulat akkori tagjai utóbb „a boldog nyolcvanas évekként” emlegetik ezt a korszakot. A művészbüfé falát még ma is nagyrészt Szegvári-rendezések plakátjai borítják: az Én, Shirley, a Vértestvérek, a La Mancha lovagja, az Anyánk napja. Előadásaival, ízlésével, művészi álmaival Szegvári meghatározta a ’80-as évek pécsi színházát, Nógrádi benne látta lehetséges utódját. Maga is szép emlékeket őrzött Pécsről, még a csúfak is megszépültek. Mert történtek rossz dolgok, veszélyes üzem volt a színház már akkor is, intézményfenntartói, (párt)politikai kívánalmakkal, vélt vagy valós emberi konfliktusokkal. De fiatal volt, hasonszőrű ifjú színházi fantaszták között, és szerették őt, életre szóló barátságokat kötött. Minden lehetőséget megkapott, a viszályok meg elrendeződtek.
     Zaklatottan, kapkodva élt, állandó belső nyugtalanságtól kínozva. A feszültségeket, a művészi és emberi megfelelési vágy kínjait, alkotói válságait önpusztító életmóddal kompenzálta. Utóbb évre, hónapra pontosan tudta, hol hozott egy újabb sorsfordító rossz döntést, utat engedve egy csalóka vágynak, majdnem kiütve szakmai és civil élete tartópilléreit. Egy művészszakmai pro forma vita után felállt, s megköszönve az addigiakat elszerződött Budapestre. Az, hogy a ’90-es évek elején pályáját illetően hibázott, annak ellenére igaz, hogy vártak még rá komoly szakmai sikerek és magánéleti örömök is. (De az utókor könnyen okos…)
     Két év következett a József Attila Színházban, majd húsz év Egerben, a Gárdonyi Géza Színház rendezőjeként. „Vidéki fiú” volt, nem szokta meg a fővárosi közeget. Néha-néha visszajárt Pécsre, és sokszor megfordult vendégrendezőként a Budapesti Kamaraszínházban, Kassán, Komáromban, Békéscsabán, Debrecenben. Közel kéttucat pécsi – ott eredeti vagy ősbemutatónak számító – rendezését ismételte meg új szereplőkkel. Az egri teátrum – közel egy évtizeden át Csizmadia Tibor irányítása alatt – színvonalat képviselt, számos neves, ma már fővárosban játszó negyvenes-ötvenes művész pályája ekkor és innen indult el. De Egerben más közeg vette körül, és nem tudta megteremteni magának azt a miliőt, amit Pécsett. (Ezt talán jól mutatja a színház háromsoros, személytelen híradása is örökös tagja haláláról.) Itt nem voltak kapaszkodók, biztonságot nyújtó barátok, társak, ők Pécsen maradtak. A ’90-es évek közepére Szegvári is megváltozott, művészi kísérletező kedve alábbhagyott. A magánemberi útkeresések, depresszív alkata, a már Pécsen megtanult önpusztító modus operandija a feszültségoldásra rányomták bélyegüket művészi munkájára. Nem változott rohanó, felpörgetett életmódja sem. Volt év, amikor négy város színházában öt új bemutatója volt. Ahogy fogalmazott, Egerben mesteremberré vált. Felismerte, hogy igen nagy biztonsággal bármit, bármikor színpadra visz. Olyan, akár egy jó vízszerelő, ha elromlik a csap, tudja, hol kell reparálni. Leltárt készített, aminek az lett az összegzése: talán (már) nem hivatása mágusa, aki egy törött csapból azonnal látja, milyen lesz az egész lakás felújítva. Amikor 2011-ben az igazgatói pályázatok elbírálásakor nem művész-szakmai, hanem politikai döntés született, nyílt levélben elmondta a véleményét, és itt is megköszönve az addigiakat felállt, s távozott. Még két évet kísérletezett, lakásszínházat alapított Nádasy Erikával Földszint 2. néven, és szakmai tudásával támogatta a Szuszogó Színészegyesületet. Aztán 2013-ban szép csendben lelépett a pályáról, egyszerűen megszűnt színházrendező lenni. Ekkorra már közömbössé vált, egy legyintéssel hátat fordított – hiszem, haraggal –, és többé valóban nem nézett vissza. Nem utálta meg a színházat, de már nem volt az élete.
     Megnéztem rendezései elérhető felvételeit, a 2010-es évek közepén még színpadon lévő munkáit, persze fájón hiányoztak a pécsi évek. Szegvári mindig is invenciózus rendező lehetett, mert még az ezredfordulón túl is az volt. Aki képes a Budapesti Kamaraszínházban színpadra vinni egy Broadway musicalt tánckarral, annak ördöngösnek kell lennie. Márpedig ő abszolválta ezt a feladatot A Pókasszony csókjával 2001-ben. Bátran járt új vizeken ősbemutatókkal, eredeti bemutatókkal, s egy percig nem félt attól, ha a szerzőt nem Shakespeare-nek vagy Molièrnek hívták. Pontosan tudta, nincs az a szimpla (emberi) történet, amit egy képességes színész ne töltene meg önmagából tartalommal, ne emelne el más szférába, ha jól trenírozzák erre. Ez pedig az ő, a rendező dolga volt, amihez volt szíve, hite, tudása.
     Remek érzékkel osztott szerepet, és ahogy Lang Györgyi megfogalmazta, volt ízlése hozzá, hogy mindig kiváló legyen a „főnéni”. Nem a színésznek kellett szolgálnia őt, ő akarta helyzetbe hozni a színészei tehetségét, feszegetni képességük határát. Tudta, hogy mindenkivel egyénenként, másképp kell bánnia. Nem bánta, ha alkotótársai megőrizték gyermeki játszókedvüket, és bőven teret engedett a színpadi „provokatőröknek” partnereik és a közönség irányába is. Azzal is tisztában volt, kire, milyen terhet rakhat. Színészek tucatjait indította el a pályán, de van három művésztársa, akikkel különös örömet adott a közös munka. Szimbiotikus művészkapcsolatok ezek, oda-visszahatással. Az első ilyen művésztárs Vári Éva. Majdnem két tucatszor rendezte 25 év alatt Szegvári. Amikor a Pécsi Nemzetiben találkoztak, vele ellentétben Vári már nem volt kezdő, olyan 60 bemutató körül járt. Szegvári nem szégyellte elismerni, hogy rendezőként sokkal többet tanult Váritól, mint a színésznő tőle. Vári Éva ma a színésznők legmagasabb kasztjának tagja, polcán az összes elnyerhető szakmai díjjal. Ebben – saját munkáján túl – Szegvári Menyhért szeme, ízlése, tehetsége is segítette. Ő formázhatta a „nyers” Kulka Jánost, a főiskola után azonnal Shakespeare-t (Hamlet), Schillert (Haramiák), Joyce-ot (Száműzöttek) játszatott vele, és ahogy később a színész nyilatkozta: „az én nagy szerencsém a Menyussal való találkozás”, mert ezáltal boldog és fiatal örömszínész lehetett Pécsen. Végül Nádasy Erika, ma már a Miskolci Nemzeti Színház vezető színésze, korosztálya egyik legjobbja, aki úgy tartja: „Ő az utolsó mohikánok egyike, és sohasem találkoztam se azelőtt, se azóta hozzá hasonlóval. Ő rátett egy-egy színészre egy-egy garast és azt mondta, na, akkor alaptól építsük föl ezt az embert”.
     A színészi képességek kibontásához jó alapanyag kellett, és ő mindig bátran nyúlt kortárs, és kicsit rendhagyó darabokhoz is (Békés Pál: Pincejáték, Szegény Lázár, Csemer Géza−Szakcsi Lakatos Béla: Egyszer egy cigánylány, Cigánykerék, Parti Nagy Lajos: Ibusár, Háy János: A Pityu bácsi fia, Nagy András: Camille, Visky András: Alkoholisták, Pornó). Szerette a nézőt felkavaró, katartikus színházat, a „színházi pillanat” megteremtését, a „kettős beszéd” megmutatását a színpadon. Gondolkodó, szociálisan érzékeny emberként markáns véleménye volt az őt körülvevő társadalmi közegről, foglalkoztatta a rasszizmus, a bárminemű másság társadalmi elutasításának kérdése (Csemer Géza−Szakcsi Lakatos Béla:  Cigánykerék,  Willy Russel: Vértestvérek, Dale Wasserman (Daroin-Leigh): La Mancha lovagja,  Nell Dunn: Gőzben, David Storey: Anyánk napja). Érdekelték a női sorsdrámák. Azok a nők, akiknek életére rányomta bélyegét a választott férfi, s az út, amire így ráléptek. Nem a tragikák, hanem a hétköznapi esendők.  (Szomory Dezső: Hagyd a nagypapát, Willy Russel: Én, Shirley, Márai Sándor: A kaland, Tennessee Williams: A tetovált rózsa, Barta Lajos: Szerelem, Molnár Ferenc: Liliom, Heltai Jenő: A Tündérlaki lányok, Schiller: Ármány és szerelem, Nagy András: Camille).
     Nemcsak a színház világában volt otthon. Kivételes mód szavalt. Utolsó munkája Horváth Gyula, cigányszármazású költő verseinek rögzítése a télen. Intellektusra ható, elegáns versmondó, szép, lélekbekúszó orgánummal, akár Pálos György, Gábor Miklós vagy Szabó Gyula. Rendkívül muzikális volt, maga zongorán játszott. Az általa rendezett prózai darabokhoz mindig biztos kézzel választott zenét, gyakran egészen rendhagyót, mögöttes asszociációkat adva a történetekhez. Nem volt gond számára a tánckart, az énekkart mozgatni a színpadon. Rendezései majd negyede zenés darab volt, négy zenei műfajban. Jól beszélt franciául, vonzódott a francia sanzonok világához. Edith Piaf személye evidens, hisz az énekesnő életét négyszer is színpadra vitte. Vári Évával közösen monodrámát szerkesztettek Piaf önéletrajzából, amit a színésznő másfél évtizedig kirobbanó sikerrel játszott. De Jacques Brel, Aznavour, Bécaud is közel álltak hozzá, s haladt a műfaj fejlődésével, ma már Zazie-t „követte”. A tollforgató színészek sorát gyarapíthatta volna, egészen különleges hangulatú szabadverseket írt, de ízlését többre tartotta tollánál, így csak a maga örömére vetette papírra gondolatait.
     Magam 2016-ban sebzett lelkű, elcsendesedett, a mai világban már szinte mosolyognivalón  szemérmes, igen bölcs és megfontolt embert ismerhettem meg. A szó legjobb értelmében „édes ember” volt, minden körülmények között européer gondolatokkal, makacsul szigorú elvekkel. A hajdani erős, a benne élő görcsök oldását segítő szenvedély már a múlté volt. Még mindig volt benne (más) szenvedély, gyorsan felfortyant, de ugyanolyan gyorsan le is higgadt: „Nem vagyok dühös, csak mérges!” – szokta mondani. Színházi stúdium volt minden beszélgetésünk, szabadegyetemre jártam hozzá négy éven át. Fájó, hogy a diploma előtt hagyott magamra, az még fájóbb, hogy más ezt nem élvezhette – türelmes és következetes tanár lett volna. Hiperérzékeny idegrendszere ellenére nem emóciókkal, hanem logikával közelített mindenhez. Szétszálazott mindent, soha semmi nem fekete vagy fehér volt, egy felvetésre mindig több megoldása akadt, higgadtan mérlegelt. Megértettem, miért szeretik annyian – mert áradt irányába a szeretet, ha nem is tudott ebből erőt nyerni. A közösségi hálón a színházi szakma kialakuló szubkultúráinak világában az ő facebook-oldalán nem a „mintha egymást, valójában magamat fényezem” típusú csevegés folyt. Ha valamilyen társadalmi, művészi kérdésben mondandója volt vagy éppen egy borongós írását tette közzé, százak szóltak hozzá, érdemben. A régi kollégák, a pécsiek, a Budapesti kamaraszínházbeliek, az egriek, a súgótól a direktorig, még 30-40 év távlatából is. Sokszor felemlegették a közös munka örömének emlékét, nem úgy általában, hanem egy-egy konkrét csíny, baki, előadás, próbafolyamat okán. Sokan, sokszor mondtak neki nyilvánosan köszönetet a figyelméért, az emberségéért, a támogatásáért. Fájlalom, hogy halála előtt pár héttel „kitakarította” hírfolyamát, és jóformán minden nyilvános „dörmögését” letörölte.
     Szegvári negyven aktív éve teljes életmű, 57 megformált szerep és 115 rendezés a Színházi Adattár szerint. Ha súlyos árnyékként nem nyomasztja gyermek- és ifjúkora, egy széthulló, háború utáni új értelmiségi család sorsának terhe, és hivatása kihívásainak feldolgozásához erősebb lélekben, életműve abszolút a helyén lenne pályáján. Hogy több művészeti ágban kivételesen tehetséges, nagyszívű alkotóművész volt, ahhoz kétség nem fér. Nem szakmai létében, saját élete játszmájában vesztett csatát, igazságai elejtése ára egyfajta folytonos fájdalom, belső kín lett. Soha nem játszott, rendezett Csehovot, holott maga Ivanovból és Asztrovból volt összegyúrva. Ahogy Asztrov doktor, úgy olvadt bele maga is lassan saját értékei megkérdőjelezésébe.  
     A zárszó legyen a számára legkedvesebb: Jacques Brel pár sora a Ne me quitte pas című balladából: „Qui ont vu deux fois leurs cœurs s'embraser/Je te raconterai l'histoire de ce roi mort / De n'avoir pas pu te rencontrer”… − a királyról, aki inkább meghalt, mert nem volt képes engedni, hogy megismerjék. Pontosan tudta, hogy Brel nem szerelmes dalt, hanem az emberi gyávaság himnuszát írta meg az eltékozolt – megélni félt – életről.

(A Criticai Lapok 2020/7-8-as számában jelent meg az írás.)

 

 

Megjelent: 578 alkalommal