Tarnóczi Jakab: Radical relax (Katona József Színház)
Mumpicok a Katonában
(Katona József Színház – Tarnóczi Jakab: Radical relax – 2024. október 11-i előadás)
Éva: Tarnóczi Jakab nem az én generációm, de még lehet az én rendezőm. A Radical relaxban előadáson belül műfajt vált, és megint tudatosan eltünteti a láthatatlan negyedik falat. Jól szórakoztam az első félórára eső többrendbeli nézői tanácstalanságomon, hisz az előadás szerkesztése átírja az ötvenéves színházi idegrendszeri sablonomat, töri a rítust, hálistennek. Vajdai alakítása járulékosan lerombolja a lélekkufár-ipart, miatta nem tudok már komolyan venni gurut, szellemi vezetőt, trénert, döntésközpontú életviteli mentort, angyallátót, virágterapeutát. Bányai Kelemen Barna Hollywood glamour korszakának is díszére válnék, és úgy lepördít egy Családi körbe illő vérrealista nagymonológot, hogy visszatapsolnám. Rezes Juditban Máthé Erzsi-s erő van, ahogy táncol, az olyan erős, szabad és önazonos, mint Molnár Piroska kaposvári Cecíliájának „Kvittek vagyunk”-ja.
Iza: A ’60-as években hippik lázadtak hátat fordítva a fogyasztói társadalomnak, és mára nemcsak a gyerekeik, lassan az unokáik is felnőttek. Ők talán beilleszkednének, mégsem találják helyüket a 21. század második évtizedében. Ha kilátástalan volt a rendszerváltás után szegény és/vagy értelmiségi családban gyereknek lenni, mára még inkább az. Pedig „kell egy hely….hol néha másról álmodunk.” Tarnóczi Jakab pedig kitalálta, hogy a tinédzsereknek és a fiatal felnőtteknek ez a hely legyen a színház. Nem azt mondja a színészeknek, hogy ne nézzenek ki a nézőtérre, mert ott egy fal van, hanem felviszi a nézőket a színpadra. Vannak persze, akiket sosem fog megmozdítani, de a fiatalabbak – számos kevésbé fiatallal – örömmel benne vannak a buliban.
Jánossy Lajos: Itt élet (Katona József Színház)
Hazamenni egy előadásba
(Katona József Színház – Jánossy Lajos: Itt élet – 2024. október 10-i előadás)
Éva: Az Itt élet az én generációm előadása, minden mondata a helyén, elkerüli a melodrámát, a nosztalgiát, a negédet, kritika és odatartozás egyszerre, sok együttérzéssel önmagunk iránt. Türelmes előadás ez, mindenkinek eljön egy nagyon erős monológja, megéri kivárni. Ez az előadás húsz év létstratégiai pannója, kukucskálás, keserűség, és örvendező berohangálása egy visszahozhatatlan kornak. Szerettem nagyon néző lenni, többszörnézős előadás.
Iza: Úgy érzem, szerencsés vagyok, hogy az érett Kádár-korban nőttem fel, a végnapjain váltam felnőtté. Ha ez az Orbán-rezsimre esik, egészen más ember vált volna belőlem. Az előadás a ’80 után születetteknek ugyanúgy történelem, ahogy 1848 vagy a Mohácsi-vész, ellenben az X-generáció második hullámának: újra gyerekkor. Nem nosztalgia, hanem annak a keserű-boldog megélése, hogy mennyivel több jóravaló emberrel találkozhattunk a közéletben, a tv-ben, és mennyivel jobb volt abban a meggyőződésben felnőni, hogy a rendszer alapjaiban rendben van, ha nem is volt így. Az előadás saját tömeggel és térrel bír, méltó igazgatói abgang Máté Gábortól.
Churchill és Garbo (Rózsavölgyi Szalon)
Idegenek az éjszakában
(Rózsahegyi Szalon – Isabelle Le Nouvel: Churchill és Garbo – 2024. szeptember 25-i előadás)
Éva: Két vasautonómiájú ember, az egyiket még a világháború sem karcolta meg, a másik Hollywoodba sem pusztult bele. Mindketten moll hangneműek, merő belső harc az életük. A kudarcokkal való együttélés a kulcs, a harcmodor persze eltérő. Körülöttük a fecsegő felszín, a high society, a képeslapkék tenger, Callas kitörései és sok vodka-martini… na, meg whisky. Egy párbeszédekre épített lektűrből rendezői varázslatra hepiend nélküli, de szívmelengető este lett.
Iza: Merő izgalom a téma: Greta Garbo és Winston Churchill találkozik Arisztotelész Onassis legendás hajóján, a Christina O-n 1959-ben, miközben Onassis éppen - férje orra előtt - akarja meghódítani Maria Callas szívét. Az izgalom abból fakad, hogy a találkozás valóban megesett, de ki tudhatná, hogy egyáltalán szót váltottak-e azon a nagy hajón ők ketten? Kissé hihetetlen volt, hogy Nagy-Kálózy Eszter Garbo, míg Hegedűs D. Géza Churchill bőrébe bújik. Minden ostoba előítéletem így dőljön romba. Ha van helyes, szívmelengető színházi este, ez feltétlen az, és a két szereplőknek elhittem, hogy Greta és Winston keringőzik előttem a Ligur-tengeren.
Rendhagyó születésnapi köszöntő IX. (2024)
Vári Éva ma ünnepli születésnapját, az Isten éltesse (nekünk) idén is, és még soká. Sokszor gondolunk arra, meg kéne írni a Karrier-dal 2.0-át, mert öt évvel bővebb már Vári Éva-tudásunk. Isteni alcímek vannak a fejünkben: Elszalasztott szerepeim.....Amit tudni akartál a színházról, de sosem merted megkérdezni.... Na, és ők az én kollégáim.......Hála, mint olyan, ebben szakmában nincs…. Ha rászánnánk magunkat, a Vári-stílus révén, no meg tartalmánál fogva Jászai Mari Naplója komoly versenytársat kapna.
Kis Magyar Színházi Büfékalauz
Velünk született altruizmusunkat a színházi büfékben felváltja a lendületes egoizmus, csillanásnyi hedonizmussal: rozé, perec, koktél, sós mandula, gesztenyeszív, kerül, amibe kerül. (És kerül. Egyszer kiszámoltuk, hogy egyik kedvenc színházunk vörösbor inkluzíve perec egységárai négy személyre havi ruházkodási költségünket vitte – volna - el.) Bármely Molnár Piroskás vonatkozás esetén természetesen kis Hungária Extra dry. Következő életünkben pihenésképp színházi függönyrojt szeretnénk lenni, esetleg büfés. Évezredes gasztronómiai tapasztalatainkat osztjuk meg igen kedves olvasóinkkal, nem titkolva el a nemzeti trikolórban pompázó zselatinos izével kapcsolatos esztétikai kifogásainkat, a zalaegerszegi koktélkultúra feletti ámulatunkat, nota bene Spinozás vagy Gólemes kulináris kalandozásainkat.
Színházba járni drága mulatság. Főleg, ha az este végére kiderül, hogy csak borsos árú időtöltést finanszíroztunk, ám nem kaptunk sömmitlen sömmit. Olyan, hogy „olcsó színház” 2024-ben már nincs, kivéve, ha a Nemzeti Színházba járunk, de ott meg mostanság vagy nincs mit nézni, vagy belénk fagy a sajtosroló valami fesztiválhumbugtól. Tisztelet a kivételnek.
Prémium élmény, amikor már megérkezni is jó az előadás előtt. Amikor a színházi pultosok ránk mosolyognak, van egy barátságos gesztusuk, átsegítenek az „izé vagyok, a jegyér’ jöttem” bénaságán. A büfé alaphely. Ott eszünk, iszunk, készülünk, izgulunk, sminket igazítunk, és csak azért is veszünk sós karamellás sajttortát, pedig már több órája spártai diétát folytattunk és nyerésre álltunk.
Tudjuk, hogy a színházművészet háza táján fontosabb kérdések is vannak, mint a színházi-büfék állapota. Mégis, ezzel a gyakorlati bédekerrel kívánunk hozzájárulni ahhoz, hogy jobban érezze magát a színház másik fele: a néző.
Útmutatónk alapján nem érdemes színházat választani, nem lehet belőle megtudni, hol uralkodik Thália, hol a fakadásig dotált tündöklő középszer, de azt, hogy hol néznek ránk úgy, mint a döglött patkányra még ezer forintos langyos kóla vásárlása után is, vagy hol mosolyodik el a büfés egy Csehov idézetre, azt igen.
Nem titkoljuk el, hogy elveink is vannak, több színházba úgy megyünk, hogy a kulacsban ásványvíz, ridikülben mogyi, konyakmeggy, bocicukor van, mert a Gracchusok esküje kutyaf…üle volt ahhoz képest, mikor eldöntöttük, ebben a bótban öt forintot nem hagyunk, olyanok a körülmények. Első blikkre sohasem teszünk ilyet, mindig fogyasztási tapasztalat áll a verdikt mögött.
És akkor nézzük a „versenyzőket:
2023-2024-as színházi évadértékelő – Orlai Produkciós Iroda
Nem tettük volna meg tétre-helyre-befutóra, hogy az OPI-nál (is) töltjük el az évad legjobb estéit, de így lett. Ahogy azt sem, hogy a produkciós iroda műsorának gerincét a kortárs magyar drámák alkotják majd, köztük több ősbemutató, és határozott művészi törekvésként konzekvensen képviselnek egy évados vezérmotívumot: diszfunkcionális család az ezredfordulón túl. Művészszínházi ízléssel, de kétségkívül igényesen kiszolgálva a közönséget. Ráadásul a 2024-2025-ös évad beharangozójuk alapján igen izgalmasnak ígérkezik a jövő év: Pálos Hanna egy monodrámával szerepel, Hernádi Judit a West Enden is éppen kijött angol darabban játszik, Kulka János végre visszatér, sőt Klem Viktort Marlon Brandoként láthatjuk.
2023-2024-es évadértékelőnk
Szerencsések vagyunk, volt miért és hová színházba járni: a Stúdió K-ba, különösen a Prudenciáért, Takács Katiért is Budaörsre, Ecsedi Erzsébetért Zalaegerszegre és a 6színbe, Schilling CEU-s elképesztésére, a biztosan erős Katonába, a saját jogon szerethető és nagyon jó színházat művelő Radnótiba, a néha villantó Vígbe, a szívünknek ugyan kedves, ám eklektikus Örkénybe, az Apertúrához, a Momentánhoz, az RS9-be, a Spinozába, a Karsai-féle beavatószínházba és az OPI-ba… Szóval volt dolgunk.
És akkor még pénztárcánk tiltakozása ellenére Kaposvárra is elmentünk három nap-öt előadás istenkísértésre, végigtomboltuk a Csinibabát, végigtoltuk a RING-et a MÜPÁ-ban. Biztosak vagyunk a fentiek ellenére is, hogy átmeneti időket élünk, nehéz a színészeknek, nehéz a függetleneknek, gyalulódnak le a műhelyek, tűnnek el művészszínházak, ellenben tündököl kis-és nagyszínpadon egyaránt a középszer. A slimfit zakóba töltött, irritatív, önjelölt színházcsinálók közepesnél is gyengébb handabandázásait hallgatjuk, miközben pökhendi, a színházcsinálás víziójával véletlenül sem vádolható „producerekkel” sámfázzák ki a színidirektori irodákat, meg a színházi páholyokat is. Kár, hogy csak a ruhák csillognak, a színészek szeme nem.
Maradt a pandémia után újjáéledő szokásunk, az itthoni pénzhiányos kétségbeesés miatt gyöngére sikerült pár produkció helyett, inkább egy-két nagyvilágit nézünk. (A tavalyi évadban nem vitásan Kenneth Branagh Lear előadása volt a király.)
Továbbra is erősen szubjektív döntés, hogy mit nézünk, mit nem. Végképp nem egy-egy színház, hanem az egyre fogyatkozó számú, igazán kedves színész, aki csábít, 12-18 ezer forintos jegyárak mellett kísérletezünk. (Dünnyögjük, hogy tavaly még 8-12 ezer közé esett a jegyárak zöme. ) A restancia paradoxona: minél többször vagyunk színházban, annál többet mulasztunk. Nem adjuk fel, mi vagyunk a színház fele: a közönség
Kovács D. Dániel/Závada Péter/Varga Zsófia: ESCAPE - A Donkihote-projekt
Bagoly Medve Démon elszabadul
(Örkény Színház – Závada Péter, Varga Zsófia és Kovács D. Dániel: [ESCAPE] – A Donkihóte-projekt - 2024. július 6-i előadás)
A Donkihóte-projekt erős művészi vízió, ami relatív kitart majd két órát. Ötletnél feltétlen több, de nem egy Shaxpeare mosó. A szokásosnál kevesebb szikrázó ZávadaPéterség, amit jól ellensúlyoz Hajduk Károly, a legszomorúbb szerepeket játszó magyar férfiszínész és az ő menetrendszerinti búskomorsága. Azért Cervantes szemöldökét ráncolná kissé, mert elmarad a szépség, ha a vég itt is nyomorult mód szomorú. Az előadás gémereknek kötelező, bár inkább várakozást támaszt, és adós marad a gémer lét, mint okozat igazi okainak a meséjével. Van még mit csiszolni a következő évadra, de azért igen ügyes.
Jean Anouilh: A pacsirta
Nem hivalgó, cifra…
(Soproni Petőfi Színház – Anouilh: A pacsirta – 2024. június 14-i előadás)
Fegyelmezett nézők vagyunk. (Éva anno nyikkanás nélkül végig ülte egy vasárnap délelőtti diákbérletben 300 gimnazistával a Jegor Bulicsovot.) Ráadásul fesztiváléhesen néztük A pacsirtát, sőt kíváncsian, milyen az Oppenheimer után Haumann Máté a színpadon. Az előadásnak voltak értékei, mint a játszók pontossága, a főszereplő egynemű elhivatottsága, de éhesek maradtunk. Kéri Kitty rendezőként illusztrált egy „reményszínházi” szépet, Haumann Máté folyamatosan jelenlevő Warwickja és csúfondáros-profin fókuszáló színészete, Várhelyi Áron e.h. irizálóan laza, cinizmuson inneni, pimaszságon túli dauphinje nem pöccentette ki a bornírt teljességből az előadást, de érdemes volt megnézni.
Dömötör András-Laboda Kornél-Benedek Albert: Mefisztóland
Színházak színháza
(Katona József Színház – Dömötör András, Laboda Kornél és Benedek Albert: Mefisztóland – 2024. április 26-i előadás)
Éva: Valami ilyesminek képzelem „a” Kaposvár színjátszását. Sok minden cikázott szakképzett nézői agyamban az előadás közben. Ezek biztos: méltó, megörökít, revans, így maradnak meg, tehetség, a szellem radikalizmusa. A Prudencia mellett ez az év előadása számomra. Az egészen átsuhant negyven év színjátszása és a kapcsolódó keserves káeurópai tapasztalat. Furcsa dolog a színpadi alkímia, érezni lehetett a folytonosságot. Ezt az előadást a Katonának kellett eljátszania, korösszegző, igaz, összetett. A „nemzetközi jakobinus erők luciferi esztétikája” éppen annyira jó, mint a „mosolygós igen, a ránk erőszakolt naturálnihilista nem helyett”. És tudjuk, hogy a rózsaszín az fehér, ki rendel gyóntatót forgatásra, kik nem találják tüntetés közben a színházat, hányféle túlélési metódus és veszteség keletkezett ezekben a fénytelen időkben. Ez is olyan előadás, hogy utána könnyebb élni, terhet vesz le a vállunkról, összekapcsol, pedig az „elmúlthúszév” növekvő sötétségéről szól.
Iza: Saját színházi közegünk köszön le a színpadról, amely ijesztően rímel Klaus Mann – az 1920-as évek németországi színházi életét leíró - Mefisztó című regényében olvasottakra. Hiába a sok humor, horrort nézünk, napjaink feketekomédiáját. Egy társulatot, amely szükségállapotban van, mert az elnök lojális emberét ülteti a direktori székbe. Egy olyan művészembert, akit mérhetetlen vágy és küldetéstudat hajt aziránt, hogy művészkörével - akiket maga a nemzetnek aposztrofál – elfoglalja a színházkultúra minden centijét. Lubickol politikai támogatottságában, hogy ezáltal élet és halál ura lehet, és nem bánja, sőt kívánja, hogy a politikai hatalom újra és újra beavatkozzon művészi alkotófolyamatokba. Kegyeltjeivel – a már általa ki vagy felemelt színházcsinálókkal - egészséges, nemzeti kultúrát hirdet, amelyben eluralkodik a homofóbia, az antiszemitizmus. Szerénységétől hajtva gigantikus szobrot állít színháza elé, hogy jelen idejét, hatalmát hirdesse.