Nekem Arthur Miller kedvelt drámaíróm, és hiszem, nem véletlenül írta a darab címe alá, hogy „magánbeszélgetések két felvonásban és egy requiemben”, ez határozza meg művét. Egy vigéc beszélget a feleségével, két fiával, bátyjával, szomszédjával, főnökével, ami egyben egy gyászmise az összes Willy Lomanért, akik öngyilkosságba menekülnek. (Talán nem véletlen, hogy a három legrangosabb amerikai színházi elismerést, a Pulitzert, a Tonyt és az Amerikai Színikritikusok díját darabja együtt nyerte el.)
Alföldi Róbert korai rendezései egyike volt a Thália Színházban Az ügynök halála Bodrogi Gyulával – Vári Évával – László Zsolttal – Czapkó Antallal, a „tyúklétrák az óriások földjén”. A szokatlan díszlet ellenére is emlékezetes előadás született, jól követve a darab ugráló idő és tér egységeit, a Loman-családon kívülálló folyamatokat, volt a produkciónak egy nemes értelemben vett szép teatralitása.
A mai színházi-gazdasági helyzetben óriási lehetőség újrafordítani egy klasszikust, ami Bíró Bencének megadatott. Nincs is vele baj, talán nem lehet már Rácz Jenő vagy Ungvári Tamás szövegét használni a 21. században, és ezek a mikroszituációk kiválóan elbírják a durvább nyelvezetet. Nem vitásan kompakt szövegkönyv született. Ami nem tetsző számomra, az a párbeszédek poénra hangolása. Miller nem Csehov, nem lehet megmosolyogni, kinevetni a hősét, nem pocsékba megy az élete, hanem a temetőbe önkeze által. (Újra éltem, ahogy anno a Játékszín közönsége szétröhögte Székely Csaba – az Alföldis Nemzeti Színházból áthozott, ugyancsak Stohl András-László Zsolt játszotta – Bányavirág című darabját, most a Centrál közönsége teszi ezt Millerrel.) Nem vált javára a textúrának, hogy igazán az érti, aki már ismeri a művet. Bíró elhagyta Bernard karakterét, és ugyanaz a színésznő játssza a Nő és Ms. Forsythe szerepét is, megfejelve még egy online callgirl figurájával. Nem minden néző képes az absztrakcióra, és ezt jelzi a sok nézőtéri derültség, mert Miller darabjában a legkisebb pontatlanság is károkat okozhat.
Jöhetne persze az a rendezői munka, ami nem alkalmaz szcenikai trükköket, társadalomrajzzal, pontos pszichológiával célirányosan elvezet Willy Loman erkölcsi összezuhanásához.
A díszletet és jelmezt Kálmán Eszter jegyzi. A puritán lakásbelső már-már kortalan, lepukkant, bár hatalmas LED-tv-n jelentkezik be Ben bácsi a dzsungelből, Willy azon élvezi a feltárcsázós tv-szexet, Biff meg a rögbyt. A jelmezek beszédesebbek, Willy ott ragadt a ’70-es években, Linda Kim Kardashian logó tréningruhájában, és nagymamás gyógypapucsban van, Howard akár A szürke ötven árnyalata ifjú vállalkozója, egy Christian Grey.
Ha szabályos kritikát írnék az összes szereplőről egyformán meg kéne emlékeznem. És elismeréssel is adózok nekik, megdolgoznak az alakításaikért. Kedves, ahogy a húsz évvel ezelőtti rendezését behozza Alföldi, az akkori Biff, László Zsolt most Ben bácsi, és online jelentkezik be az előadásba.
A produkció izgalma egy újabb Alföldi-Stohl együttjáték.
Az ügynök halála egy képzeletbeli társadalmi tárgyalás, ahol Willy áthágja a ki nem hirdetett, mégis létező társadalmi, üzleti, családi alapvetéseket, de pontosan ismeri ezeket a törvényszerűségeket, és tudja mi a morál. Bob Dylan írt-énekelt erről a figuráról: „Nincs nagyobb siker kudarcnál, de a kudarc nem igazi siker.” (Love Minus Zero)
Alföldi Róbert véresen leszámolt a milleri ethosszal. És ez a legfőbb hiányérzetem az előadással kapcsolatban, mert az író főhőse sorsát együttérző rokonszenvel kíséri, akár egy bíró, aki történetesen a vádlott pártján áll. Alföldi főhőse ellenben nem azt példázza, hogy az ábrándok, a szép hazugságok nem oldanak meg semmit, hanem pitiáner. A figura most semmilyen empátiát nem ébreszt, semmi szerethető nincs benne. Nem a társadalom, a gazdasági válság nyírja ki, nem azért hazudik sikert önmagának, mert így harcol az életéért a világ ellenében, hanem mert alapból egy önámító hazug. Egy motíválatlan, durva, erkölcsi érzék nélküli ember. Lehet, hogy a rendező ma így látja az átlagembert, hogy ilyen zaklatott, ingerlékeny, gyenge emberekként élünk. Ellenben Linda Loman karakterét új szintre emelte, és a befejezéssel akár egy új női életmodellt is felvillant, úgy játszik Millerrel, akár Moléire Tartuffe-jének a fináléjával szokás. Ez nem jóleső borzongást okozva groteszk.
Kivételesen nem tudok rajongva beszélni Stohl András szerepformálásáról, dacára, hogy professzionális a szerepben, pontosan megcsinálta a kiolvasható rendezői koncepciót. (Még azt is megkockáztatnám, hogy kaméleoni színész-típusa, őstehetsége ellenére sem az ő szerepe Willy Loman.) Stohl figurája a magában beszélgetései alkalmával nem arra keresi a választ, hol rontotta el a sorsát, csak azon kesereg, hogy nem élt a dzsungel törvénye szerint, akár meggazdagodott testvére. És ez alakját nem tragikussá, hanem komikussá teszi. Nem tesz jót a figurának a szexuális kicsapongásai hangsúlyozása, már ha a házasságban a félrelépést és a szex-tv bámulást, ezek színpadi megjelenítését annak tekinthetjük még 2024-ben. Persze érzékeny, erőteljes alakítást nyújt, végig ott van benne a feszültség, a dühödt indulat, a kedélyhullámzás, de Stohl színpadi kisugárzása még korántsem egy megfáradt ember képe, akinek csak az illúziói maradtak, akkor sem, ha szépen játssza azokat. (És most hosszasan elmélkedhetnék Gálffi László varázsos színpadi képzelgéséről, Willyje szerethetőségéről, milleri Lomanjéről.)
A rendező Balsai Móninak szép színpadi megmutatkozást teremtett, nemcsak abból kellett felfénylenie, amit Miller megírt, és Bíró Bence az új fordítással hozzátett. Balsai Móni szépen bevilágított, önálló mini-monológokat kapott. Él is vele a színésznő, okos, mindent élesen látó asszonyt formál meg, aki gyöngéd szeretetből és elfogadásból áll a férje mellett, hinni nem hisz benne, de anyatigrisként óvja. Az ő karakterével együtt lehet érezni, sajnáljuk, hogy Willy mellett ilyen nyomorult a sorsa, és örülünk, hogy özvegyként feljön a szivárvány sanyarú élete egén. Szép, ahogy Balsai belülről hozza a figurát, hisz többször elhangzik a darabban most is, hogy Biff 34 éves, így Balsai csak a nővére lehetne, de nem az anyja. És mégis, belakja Lindát, hiteles a szerepben.
Tudom, hogy az igazlátásnak ára van, de akkor is hiányolom az előadásból a költőiséget, az ethoszt, az emberekért való aggodalmat, ami Miller darabjában ott van. Nem jó üzenet 2024-ben, hogy nyomorult voltunkban csak megmarni, bántani tudjuk a másikat, a szeretteinket is, és kiszolgáltatva hagyjuk, hogy elpusztítson a kor, miközben magunk is mindent pusztítunk magunk körül.
Fotó: a színház borítóképe.
Szereplők: Stohl András, Balsai Móni, Fehér Tibor, Szécsi Bence, Kocsis Pál, Földes Eszter, Puskás Dávid, László Zsolt, fordító, dramaturg - Bíró Bence, rendező - Alföldi Róbert.
