Ödön von Horváth 1937-es regényének témája egy tanárember konfliktusa a totalitárius állammal szemben. A főhős 34 éves, egészséges, biztos jövedelemmel bír és jó kilátással nyugdíjra. Elutasítja tekintélyelvű társadalma eszméit, de középszerű élete biztonságáért – „előbb a has jön, aztán a morál” - nem vállal emiatt konfliktust. Pontosan látja, hogy iskolája elvtelen létre, sőt, faji gyűlöletre neveli a diákjait: "a jellemet már nem tolerálják, hanem csak az engedelmességet, az igazság megy, és jön a hazugság." Már az iskola kiöli az empátiát, az erkölcsi elveket a fiatalokból, futószalagon gyártott, jövőbeli szabvány munkaerőt kíván a rendszer, olyanokat, akik „gépek, csavarok, kerekek, dugattyúk, szíjak akarnak lenni – de még a gépeknél is jobban lennének lőszerek: bombák, repeszek, gránátok.”
Csak hát egy nap felbosszantja magát diákjai a gyarmatok szükségeségéről írt esszéin, ahogy a 14 éves fiúk egytől egyig szajkózzák a rádió, az újságok rasszista szlogenjeit. Épp csak áthúz egy mondatot egy dolgozatban, amelynek 14 éves írója megtagadja a négerek élethez való jogát. Nevelő célzattal kijelenti az osztály előtt: a négerek is emberek. A diák apja azonnal támadásba lendül, hazaárulással vádolja a tanárt, a diákok nyílt levélben kérik, hogy többé ne taníthassa őket. Konfliktusuk fokozódik, amikor katonai előkészítő táborba megy az osztály a hegyekbe. Egy olyan helyre, ahol a fűrészmalom bezárása munkanélküliséget és szegénységet hozott, alultáplált gyerekeket és megélhetési bűnözést. A táborban a tanárról – főleg önmaga előtt - kiderül, hogy tehetetlen, gyenge ember. Beleolvas egy diákja naplójába, majd hazudik, s ez tragédiába torkol, az utolsó nap az egyik diákot holtan találják. Büntetőper, sajtó figyelem követi az esetet, és bár a tanár összeszedi magát, a perben „helyesen cselekszik”, nem képes megváltani önmagát, nem válik hőssé, elmenekül, tanári állást kap Afrikában.
Nagy Péter István rendezte előadásban hiába látjuk, halljuk, egy percig nem gondoljuk komolyan, hogy a múltban, a náci Németországban lennék, a történetet erősen napjaink értékválságaként éljük meg. Ehhez elég Kőszegi Ákos hangján megszólaltatni a hitleri propagandát, és befóliázni pár tankönyvet. Egy Európában egyedüliként bölcs kormány „békepolitikájának” vezérszólamait halljuk a múlt századból, aki ugyan fegyverkezik, de nem akar háborút, de főleg nem akar az országában idegeneket. Ezt megakadályozandó, futószalagon gyártja a politikai direktívákat. Azonnal bevillan, hogy az 1929-es világgazdasági válságot követően a nemzetiszocialisták miként mutatták be magukat egyetlen erőként, amely képes fegyelmet és rendet tartani. Ahogy az is, Hitler kancellári kinevezése után azonnal megkezdte a diktatúra létrehozását: a politikai ellenfeleket üldözte, a médiát „rendbe hozta”, az egyesületeket és a szakszervezeteket feloszlatta, és államapparátusa új embereket nevelt ki, hogy a nép ne pusztuljon el az idők elfajulása miatt.
Kálmán Eszter sötét tónusú díszlete Pattantyus Dóra színes jelmezeivel karöltve - Stephen King regényeibe illő - baljós atmoszférát teremtenek, kiegészülve Varga Vince videó és Csizmás András hang designjai filmszerű látványvilágával. Semmi különöst nem látunk, csak egy szabvány iskolatermet, egy erdei tábor vidám sátrait, mégis azt érezzük, hogy perceken belül kitör a vihar. (Norbert Schultze Lili Marlenn című kultikus dalának darabvégére való összepárosítása Bob Dylan It's all over now baby blue – mára szintén kultikus – számával telitalálat.)
Porogi Ádám tanára tucat kisember - mint legtöbbünk -, aki valaha nagy ember akart lenni, akár legtöbbünk. Túl a harmincon rádöbben, hajója megfeneklett. Figurája nem éppen a Holt Költők Társaságából megismert, az asztalon ugráló és tankönyvet széttépő tanár. Alapjában egy nem szerethető figura, csak tisztelhető, hogy morális érzéke maradványain felrajzolja a saját hátára a célkeresztet, holott nem ostoba, tudja milyen közegben él. Porogi alaposan kidolgozta a jószándékú, de erélytelen és habozó kisember figurát, benne a pedagógus karaktert. Elhisszük vívódását, ahogy nem képes felülkerekedni gyávaságán, egzisztenciális félelmén a helyesnek vélt ügyért sem, egy tehetetlen értelmiségi. Nagy nehezen erőt vesz magán, hogy megfeleljen saját eszményeinek, de ezt is meggyőződés nélkül. Pontosan tudja, nem győzhet, csak az áldozatok számát növelheti, de akkor is, mert ez hozza el - legalább - a belső felszabadulását.
A darab címe: Istentelen ifjúság, de a színpadon lévő diákok korántsem istentelenek, nagyon is haza-és nemzetszerető kis opportunisták. És ha istentelenek lennének, akkor is kialakulatlanok még, a felnőtté válással küzdő fiatalok, akiknek pezsdül a vére, dolgoznak a hormonjai, élni és szeretni vágynak. De történelmi koruk, országvezetőik, oktatóik és szüleik elárulják őket, lelkiismeret nélküli humán gépeket kreálva belőlük. Ahogy az író, úgy az előadás értékítélete is a diákok szüleire és oktatóikra fókuszál. Az előbbiek elhanyagolják, az utóbbiak erkölcsi értékekre nem tanítják meg őket. A diákok (Major Edit, Kuttner Bálint, Nagy Márk, Berényi Nóra Blanka, Kádár Kinga) egyformák, egyenszőke árják, érzelemmentesek, merevek. Színészi játékukban van némi elnagyoltság, éppen csak felvillannak a jellemek, a diákfigurák inkább szimbólumok, hogy a tekintélyelvre épülő totalitárius államban hogyan cseperednek a „humán fegyverek”, akik már az iskolában is ok nélkül verik a másikat, és amikor megkérdezik ennek okát, nem értik még a kérdést sem.
Porogi Ádám kivételével minden fellépő több szerepet játszik az estén, a fiúkat játszók szülőiket és a történet egyéb karaktereit is megszemélyesítve. Berényi Nóra Blankát kell kiemelni, ahogy rövid nadrágos gimnazista fiúból többször dizőzre vagy érzéki fiatal lányra vált, és Major Eriket, akit észre sem veszünk az osztályban, a táborban a fiúk között, aztán kiderül: ő a történet igazi kulcsa. És - mondhatni szokás szerint - Schneider Zoltánt, aki több kis karakterében most sem „királykodik” a színpadon, hanem póztalan „középhang”. Sohasem kirívó attrakció, mindig hiteles produkció. Egy mesterember, aki epizódistaként egyenértékű partnere a főszereplőnek, mert precíz hivatástudattal dolgozza ki minden szerepét, ahogy most is, a felfelé hunyászkodó, lefelé kioktató iskolaigazgatót, amint könyvet fóliáz, és egy igazi kőbunkó kiképzőtisztet.
Nagy Péter István apolitikus, látszólag semmi didaktika, politikai üzenet nincs a színpadán. Alkotótársaival, Hárs Annával és Sándor Júliával józansággal elemezve dolgozza fel von Horváth regényét. Mégis dermesztő a párhuzam a regény kora és saját korunk között. Ugyanazok a gyötrő kérdések. Meddig lehet megalkudni? Meddig lehet elhallgattatni a saját lelkiismeretet? Mennyit lehet kockáztatni az egzisztenciát féltve? Akárcsak tavalyi A vége című előadásának, ennek is hangulata, légköre van. Feszült nyugtalansággal nézzük végig, és nyugtalanul hagyjuk el a nézőteret, talán Dietrich egy másik dala foszlányaival: „Még a szél is sírni kezd…..Szívünk meg nem érti ezt. Mondjátok, mért van így.” És persze a primer szégyenérzettel, ahogy 1933-ban is sok ember szégyellhette magát Németországban, amiért éltek az „ostobák Paradicsomában”, ahogy az a darabban elhangzik. Nem annyira persze, hogy cselekedjenek, csak éppen annyira, mint von Horváth hőse, valamiképpen legalább önmagukat belül felmentve.
