Anton Csehov: Cseresznyéskert – Royal Shakespeare Company, Swan Theatre, Stratford-upon-Avon

A Cseresznyéskertben mindenki késésben van. Ranyevszkaja a felismeréssel, hogy a múlt nem tartja fenn önmagát, Gajev a cselekvéssel, Várja az élettel. Lopahin – aki a legpontosabban érti, hogy eljött a változás ideje – az egyetlen dologgal késik el, amit pénzzel nem lehet megvenni: saját érzelmeinek felismerésével. A Royal Shakespeare Company új előadásában ez a csehovi alapgondolat nem mindig áll össze színpadi egésszé, de akadnak pillanatok, amikor egyszer csak megérkezik Csehov. Mindenekelőtt Kenneth Branagh Lopahinjában.

A gazdagok nem sírnak – énekelnek

(Barbican - High Society/The Musical a Birminghami Alexandra Theatre-ben – 2026. augusztus 22-i előadás)

A gazdagokkal az a baj, hogy ha szomorúak, azt sem lehet komolyan venni. Mindenük megvan hozzá, hogy boldogok legyenek, tehát ha mégsem azok, akkor nyilván valami elromlott a dramaturgiában. Cole Porter megoldotta a problémát, dalokat írt róla. Így a milliomos, a válófélben lévő asszony, a megbízhatóan unalmas vőlegény, a szoknyabolond exférj, az alkoholista nagybácsi és a lesipuskás újságíró nem panaszkodik – énekel. Ettől az egész társadalmi probléma rögtön kellemesebbé válik. Ez a High Society.

Beethoven Fideliója a 2026-os Bajor Operafesztiválon

Beethoven egyetlen operáját mindenki tiszteli, sokan talán csodálják is, de viszonylag kevesen szeretik feltétel nélkül. A legnagyobb operák többnyire az emberi gyarlóságokból élnek: féltékenység, szerelem, bosszú, hiúság, hatalomvágy. Ezzel szemben Beethoven egy eszmét akart színpadra vinni: a szabadságot. Mozart tudta, hogy Don Giovanni sokkal érdekesebb, mint az erény, Verdi, hogy Jago izgalmasabb, mint a becsület. Beethoven viszont abban hitt, hogy a színpad elbírja az erkölcsi nagyságot. Operája egy nemes oratórium, amelyet történetesen jelmezben adnak elő. 

Egyensúly a szakadék fölött

(A Hegedüs a háztetőn a debreceni Csokonai Nemzeti Színházban, 2026. június 21-i előadás)  

A Broadway és a West End repertoárján számos musical él tovább újabb és újabb szereposztásokban, ám legtöbbjük megmarad saját korának lenyomataként. A Hegedűs a háztetőn ezzel szemben ritka kivétel: minden nemzedék új kérdéseket tesz fel neki, és minden korszak más választ hall ki belőle. Az 1964-es ősbemutató idején a holokauszt utáni zsidó identitás drámáját jelentette. A hetvenes évek nézője a kivándorlás és az asszimiláció dilemmáját látta benne, a közép-európai rendszerváltozások idején a szabadság és a hagyomány viszonyáról kezdett beszélni. Ma már az otthon elvesztéséről, a menekülésről és a közösségek törékenységéről szól. Kevés színpadi mű képes arra, hogy úgy nyerjen új jelentéseket, hogy közben egyetlen sorát sem kell átírni. Ez a klasszikus művek sajátja. 

Egyes színművészek nem voltak kisebbek a „nagyoknál”, de a mesterség érdekelte őket, nem a siker látványos koreográfiája. Drahota Andrea pályája immár hat és fél évtizede a következetes szakmai igényesség története. Életkorában benne van egy egész színházi korszak emlékezete. Amikor főiskolára került, még játszottak a két világháború közötti színészek, mire pályája kiteljesedett a modern dráma meghatározó alakjává vált, amikor visszavonult pont eltűnt körülötte az a színházi világ, amelyben létezett, így tanúja, egyben hordozója az elmúlt hat évtized változásának. Visszafogottan, a csend drámaiságában.