Persze nem Mohácsi Jánosé lenne ez az előadás, ha aktuális mondanivalója ne lenne. A darabot látván csak remélni tudtam, hogy ez nem a közelgő "magyar mccarthyzmus" víziója. Hinni akartam, a Mohácsi-csapat csak azt vizsgálta, miként lehet egy arra alkalmas közösséget/társadalmat manipulálni lufiszerű mondásokkal; meddig lehet az érzelmeket felkorbácsolni büntetlenül. Csak be akarták mutatni, mi lesz, ha nem tudunk dönteni, amikor döntenünk kell, csak bambán sodródunk.   

Az első rész kicsit unalmasra sikeredett, annak ellenére, hogy pörögtek a dobok, monotonon zúgott a színészek szavalókórusa a hatalmas díszletelemek között, s néha a hangos zűrzavarban majd harmincan voltak a színen. A második részre aztán megjött a dráma, a boszorkányper bírósági tárgyalása, Proctor színvallása már nem engedte unatkozni a nézőket.

Stohl András a materializálódott John Proctorként állt a színpadon. Spontán adta szerepét. Alakításában végig megvolt az erő, egy percig nem volt kétséges, hogy Proctorban ott az a lelki többlet, ami a hétköznapi, esendő embert az egyetlen jó döntésre sarkalja, hőssé teszi. Kétség nélkül elhittem neki, csak maga és nem Isten dönthet szikrányi becsülete megtartásáról. (Stohl András azt nyilatkozta "elképesztő ajándékot kapott a szereppel a Vígszínháztól". Én úgy láttam a Vígszínház kapott ajándékot tőle, nem beszélve a közönségről.) Herczeg Adrienn, mint Proctorné Stohl méltó partnere volt, az általa megformált asszonyért megérte a végül mortális vezeklés.

Hevér Gábor Hale tiszteletesként olyan embert tárt elénk, aki eljutott saját felelőssége felismeréséig, az emberi tehetetlenség megsemmisítő érzésének bemutatásáig. A színész egyre jobban megtalálja helyét a Víg társulatában, talán egyedüliként.

Az "epizodisták" közül Kútvölgyi Erzsébet beletörődően bölcs Mrs. Nurse-e, Fesztbaum Béla opportunista, a látszatott az igazság fölé helyező Danforth elnöke, Péter Kata belül jó, de gyenge Maryje és Igó Éva bosszúszomjas Mrs. Putmanként tudta még észrevetetni magát alakításával.

Akik viszont távolmaradtak a színpadtól, azok az igazi boszorkányok voltak. A színen lévő nyafogó lányok csapata, nemhogy az ördögöt nem tudta volna megidézni, de nincs az a közösség, amit képesek lettek volna egy kicsit is megbomlasztani. Szilágyi Csenge által megszemélyesített vezéralak, Abigail Williams még egy ici-pici hisztériát sem tudott volna vezényelni Salemben. Ez igaz volt Hegedűs D. Géza által játszott Parris tiszteletesre is, aki mintha a színház Revizor című előadásból lépett volna át pár jelenet erejéig. Ócska jellemű, pitiáner embert formált a papból, egy ilyet joggal kiröhögne minden falu. Nem mondom, hogy nem volt színpadi léte szórakoztató, de lazította az amúgy eredendően sötét tónusú előadást. Persze az is igaz, Parris tiszteletes viselkedése, kijelentései ma simán elmennek a Kossuth téren nap, mint nap. 

Az előadás egész és zárt volt, hála Kovács Márton igazi "sámán" zenéjének, ami végig fenntartotta a drámaiságot. Az élőzene természetes egységet alkotott a színművel, ahol nem volt meg az erő a színészi játékban, a zene pótolta azt.

Khell Zsolt monumentális díszlete és Remete Krisztina jelmezei jól illettek a produkcióhoz.  

(A kép a Vígszínház próbafotója.)