A Sufni díszlet nélküli kicsi fekete terében, kör karfás meggyszínű széken ül laza tartásban, körülötte köralakban elhelyezett fehér papírlapokkal. Egyetlen fénykörben. Három kör. Majd másfél órán át vált figuráról figurára pár milliméternyi mozdulattal, vagy csak hangszínváltással. Keretes a szerkezet, a vonatos regénybeli nyitó jelenet a végén visszatér, összeköti az idősíkokat. Rájövünk: a herceg már az elején is a svájci szanatóriumból tekint vissza. Soha nem jön ki onnan.

Takátsy  a regényt ismerőeknek teljesen érhetően és érvényesen emel ki epizódokat és párbeszédeket. A választott szövegek  szinte balladai töredékesség érzetét keltik, a figuraváltások lényege az egymástól való érzelmi távolság, a közös platform hiánya:  mindenki mintha önkéntelenül vallana Miskinnek, aki hallgatja őket és ez a teher súlyosbítja csak azt a nyomást, amin csak az epilepsziás rohamok könnyítenek.

Takátsy olyan Miskint teremt, hogy az előadás végére érzékelhetővé válik az előadáson érezhető tiszta szomorúság íve: van egy mindenkitől különböző jó ember, aki ítélkezés nélkül tanúja, magába fogadója lesz a meggyötört, saját akaratukkal küzdő többiek reménytelen és tragikus életének.

Félelmetes ötlet a regényben nem szereplő rókafi-történet a végén. Mintha Jézusnak valaki napi penzumot írna elő: gyakorolja, milyen kárhozott földi embernek lenni.