Előzetes, egy készülő előadáshoz….

(Kelemen Kristóf: A nemzet özvegye - Örkény István Színház - 2021. január 22-i stream előadása)

János bácsi, van az a barna vödör, hallod? Ikonikus káeurópai mondat, épp exhumálják a 301-es parcellában a nemzet halottjait, a jelen lévő védtelen családok meg birkózzanak meg azzal, amivel nem lehet. Párhuzamosan az újratemetésre készülve politikai karrierek szöknek szárba, ezek már csak ilyenek, jót tesz nekik más vesztesége.

Tényleg nincs

(Gózon Gyula Színház- Spiró György: Csirkefej, 2020.11.28.-stream-előadás)

Haragos és tehetetlen Horváth Zsuzsa Vénasszonya, Menszátor Héresz Attila Apaként  meg maga a Romlás. Két furcsa ellentétes erő, elvesző lelkek, reménytelen jószándékok és a végén Túróczi Éva Anyájával a hibátlanul beköszönő Pokol. Árkosi Árpád rendezése   kontinuussá teszi a szaggatott szöveget, a cezúrákat eltünteti, hadd fájjon még jobban a tanácsi lakások vigasztalan szürke udvarán játszódó történet. Spiró és Vörösmarty találkozik a Gózon stream-színpadán: nincsen remény.

(Spinoza Színház - Sándor Anna: Kálmán Imre, az operettkirály - 2019. november 28-ai előadás)

Az operett egyrészt referenciapont a magyar kultúrtérben, másrészt zabáltatja magát rendesen. Néha könnyedén értelmezési tartományt vált – lásd Urbán András kemény Sacra Hungarica-ját a Stúdió K-ban – majd szattyáncsizmásan-szaténcipősen visszatér és jön a „ringó vállú csengeri violám” – ünnep.

 Élveboncolás

(Feridun Zaimoğlu – Günter Senkel – Luk Perceval: MOLIÈRE – the passion, Radnóti Színház, 2019. október 19-i előadás)

A Moliére-univerzum ismerői most kaptak egy gyomrost. Erősen koncentráltam végig a tagadásra: ez nem Moliére. Sem a darab, sem az ember.  Pál András Ő-je a romlás maga. Sok ismerős szörny egyben. Váratlan élmény a Radnótiban Hegymegi Máté  rendezése.

Családban marad

(Nemzeti Színház- Tartuffe - 2019. október 18-i előadás)

Insta-ház Orgoné, mindenki laza, csillog, trendi. Fényfestés, füst, fuksziába boruló színpad, plázásra túlzott dizájncsillár. Komikusnak szánt hajszának tűnik az első rész, sajnos a zajban eltűnik Vas István fordítása is, de elmutogatják a sztorit. A diákelőadás-fíling nagy reccsenéssel beszakad a második részre: Orgon bukása a tragédia, Elmira kezdettől fogva lerágná a nadrágot Tartuffe-ről, a ház lakói gond nélkül elszegődnek az új úr alá. Szűcs Nelli Dorine-ként energiaközpont, Trill Tartuffe-ként az első pillanatban nyertes, Horváth Lajos Ottó játszik egy szépet az asztal alatt. Se jó király, se felségárulás nincs egyébként. Csak flott árulás.

Merjünk kínosak lenni!

Megvetéssel vegyes kelletlenséggel bejön hét színész, ránk néz, aztán épp megtérve az állam kebelére elátkozza független korábbi énjét. Csemege. Most színházi alkotók confessióján röhögünk utálkozva, de az idomulás sosem volt szakmaspecifikus. Urbán András nem tud olyan szöveget letenni, amit ne olvasnánk mindennap, a töménység és a fokozás mégis kemény. Aztán úgy elszabadul a Globus konzerves-operettes közösségi gyónás, hogy egy ideig biztos nem gondolunk a szabadságra, mint lehetőségre. Majd.

Az örök város

(A Stúdió K Színház és a Rijekai Kulturális Központ előadása - A város emlékezete - 2019. szeptember 25-i előadás, rendezte Edvin Liverić)

Városlakóknak szóló előadás. Az első kép Nyakó Júlia mindentudó, szomorúan empatikus szibillája. Háborús zubbonyban, virágokkal a hajában, tépett, fáradt türkiz selyemruhában. Jelenés. És kezdődik az utazás a történelemben: keressük a jeleket, horvátmagyaroznánk, dekódolnánk okosan, de elragad a játék. Italo Calvino és ki tudja még ki filozofikus szövegei, sanzon, statisztika, humor, szövegszínház és akció. Impulzív, műfajhatárokon pimaszul átszökellő előadás ez. Nina Sabo, Nika Ivančić, Deni Sanković játékstílusa, fordulatszáma passzol a Stúdió K-hoz, kis műhely, szabad műhely, jó itt a játék.

Abba belegondolt már az a sok Kossuth-díjas színművész, hogy mit össze izgul az ember lánya nézőként? Hát még rajongóként. Illene.

Design Juan

Hát ez nem sikerült. Ott ültem 19-én a karácsonyi ajándék jegyemmel a teltház közepén, másfél mosollyal egész este. Nem hasít, nincs tétje, nem nevettet, semmi nem lesz könnyebb. Pedig Moliére még mindig jól ír, Petri fordítása penge, a főhős a világirodalom legnagyobb arca. Az Újszegedi Szabadtéri Színpadon Don Juan dizájnostul, dinnyéstül fiaskó.

Nagyszabás

Wagner. Alá kell törni. Anélkül nem megy. Nekem 6-8 évem van benne, először a Parsifalt néztem a MÜPÁ-ban, ahol a színpadon frakkos emberek ismeretlen harmóniák közepette németül szomorkodtak. Gondoltam az első szünetben, hogy nyilván hazamegyünk, ezt élő ember nem bírja ki. Kiváló volt a büfé, nem szépítem, lehetett kapni alkoholt. Így maradtam. Valami azonban történt: idén harmadszorra nézem végig a Ringet. Fogdosom már egy évvel előtte a hologramos zárjegyes bérletet, vagy  most a plasztiklapocskát és titokban boldog vagyok. Könyveket olvasok össze, meg vissza, leitmotivok mennek éjjel a youtube-ról. Amikor végre eljön az idő,  megszemléljük a többieket, a harmadik emelet középerkélyének társadalma heterogén: diákok, turisták, hardcore wagneriánusok – akik engedélyt kérnek, hogy a zakójukat levegyék és előadást tartanak a Wagner-kürtről – és mi. Ricola cukorka kibiztosít, vizesüveg ridikülben megtapogat, fény le : flow, Fischer, Ring, Európa.